Lehet szépíteni a dolgot, de az még sosem vált dicsőségére egy múzeumnak, ha kiderült, hogy falain hamis festmények vagy grafikák függtek, posztamensein hamis szobrok álltak. Ez még akkor is kellemetlen, ha a múzeumba letétként került vagy időszaki kiállításra kölcsönzött alkotás eredetisége kérdőjeleződik meg, s még inkább kínos, ha ez az intézmény törzsanyagába tartozó művel – vagy művekkel – történik meg. Ennélfogva a hamisítványnak bizonyult munkákat többnyire csendben eltávolítják és elsüllyesztik a raktárak mélyén. Persze, ezt nem mindig lehet csendben megtenni; amikor egy-egy kiállításon szereplő munkák mindegyikére vagy legalábbis többségére a gyanú árnyéka vetül, akkor a nyilvános botrányt nem lehet elkerülni. De ezek speciális esetek; ilyenkor többnyire valaki vagy valakik által tudottan hamis művek egy-egy életműbe való beemelésére irányuló szándékról van szó, melynek megvalósítása nem is képzelhető el az érintett intézmények vezetőinek vagy legalábbis az adott kiállítás előkészítésébe bevont munkatársainak tudatos közreműködése, vagy legjobb esetben is bűnös felelőtlensége nélkül. Azt hihetnénk, hogy ilyesmi legfeljebb „a világ szemétől távol”, eldugott kis múzeumokban fordul elő, azonban sajnos nem így van: alig múlik el év, amikor ne jönnének hírek komoly intézmények egy-egy kiállításának váratlan, idő előtti bezárásáról, majd múzeumi vezetők gyors lemondásáról, miután kiderül, hogy az érintett tárlatokon kiállított művek többsége hamis volt. Néhány konkrét példát is említünk az utóbbi évekből, jelezve, hogy jó nevű intézmények is beleeshetnek ebbe a csapdába, és a felvizezni szándékozott életművek létrehozói között ott vannak a művészettörténet legnagyobbjai is. 2017-ben a genovai Palazzo Ducale Modigliani-kiállításának számos tételéről derült ki, hogy hamisak; egy évvel később a Genti Szépművészeti Múzeum egy magángyűjteményre építő orosz avantgárd kiállításának legtöbb darabjáról, köztük Kazimir Malevics, Pavel Filonov, Alexandra Exter munkáiról bizonyosodott be, hogy hamisítványok; a ljubljanai Szlovén Nemzeti Múzeumban egy nappal a megnyitó előtt fújták le tavaly egy neves műgyűjtő család hamisítványokkal teletűzdelt kollekciójának bemutatását és ugyancsak tavaly a floridai Orlando Museum of Art teljes vezetése lemondásra kényszerült, miután kiderült, hogy szenzációként beharangozott Basquiat-tárlatukon is több volt a hamisítvány, mint az eredeti festmény.
Az utóbbi évek hamisítási ügyeinek ha nem is a legnagyobb, de talán leglátványosabb múzeumi áldozata Észak-Rajna-Vesztfália Művészeti Gyűjteménye volt Düsseldorfban, mely annyira megörült egy Malevics-festménynek, mely számos más munkával együtt egy alapítvány ajándékaként 2014-ben került a tulajdonába, hogy annak motívumára építette új logóját is. Amikor a múzeum később alaposabb vizsgálatoknak vetette alá az 1915 körülre datált festményt, kiderült, hogy az évtizedekkel később, a 70-es évek első felében készült.
Írásunkban azonban nem is ezekkel, egyértelműn a bűnüldöző szervek hatáskörébe tartozó esetekkel foglalkozunk, hanem azzal, mit tesznek a múzeumok, amikor – többnyire hosszas kutatások eredményeként – kénytelenek szembenézni azzal, hogy gyűjteményük egy vagy több, eredetinek tartott darabja bizony hamisítók keze alól került ki. Itt persze rögtön felmerül az – a dolgok természetéből adódóan megválaszolhatatlan – kérdés, hogy vajon milyen nagyságrendű problémáról van szó. E tekintetben csak becslések, feltételezések létezhetnek, részben azért, mert az eddigi ilyen esetek egy – vélhetően nem kis – része nem került nyilvánosságra, másrészt az sem tudható előre, hogy a ma még eredetinek gondolt művek mekkora hányadára vetülhet a későbbiekben a gyanú árnyéka. Néhány éve, a XXI. század – eddigi – legnagyobb hamisítója, a német Wolfgang Beltracchi ügyének kivizsgálása során egy szakértő annak a véleményének adott hangot, hogy a múzeumokban ma látható festmények között átlagosan két számjegyű lehet a hamisítványok aránya – és különösebben heves cáfolatok nem érkeztek erre a feltételezésre… Köztudott az is, hogy a „nagy” hamisítók, leleplezésük után, gyakran kérkedtek azzal, hogy a világ több vezető múzeumában őrzött számos remekmű az ő műhelyükből került ki. A múlt század egyik legismertebb hamisítója, a magyar származású Elmyr de Hory például több Modiglianinak tulajdonított festmény szerzőségét mondta magáénak, a már említett Wolfgang Beltracchi pedig a róla készült filmben arról panaszkodik, milyen rossz érzés, amikor látja a világ nagy múzeumaiban, milyen áhítattal állnak a látogatók egyes remekművek előtt és ő nem árulhatja el nekik, hogy ezeket a képeket ő festette… Persze, aki nem riad vissza a hamisítástól, az könnyen mondhat nagyokat is. Akár így, akár úgy, az valószínű, hogy nagy „leleplezéseknek” a jövőben is tanúi leszünk, több okból is. Egyrészt, a természettudományok fejlődése a hamisítványok azonosításában segítő vizsgálati módszereket is folyamatosan finomítja és bővíti; másrészt a témára való odafigyelés is sokat erősödött az elmúlt évtizedekben és végül, a múzeumok arra is rájöttek, hogy egy-egy mű hamisítványként történő azonosítása nemcsak veszteséget jelent számukra, hanem, a történetet ügyesen tálalva, akár erősítheti is a presztízsüket, sőt plusz bevételre is szert tehetnek. (Ez persze aligha igaz azokra a kis múzeumokra, melyeknek adott esetben egyetlen, igazi közönségmágnest jelentő műtárgyáról derül ki, hogy hamis.)
Az egyik úttörő ezen a területen, azaz a leleplezett hamisítványok közönség elé vitelében vagy közönség előtt tartásában korábbi, kisebb próbálkozások után a hannoveri Sprengel Museum volt, mely 2018-ban – abban az évben, amikor Németországban az év múzeumává választották – Fake News: eredeti + hamisítvány + másolat címmel rendezett időszaki tárlatot, melyen részben már leleplezett hamisítványokat, részben a kiállítás időpontjában is vitatott eredetiségű munkákat mutattak be a múzeum gyűjteményéből. Reinhard Spieler, a múzeum akkori és jelenleg is hivatalban lévő igazgatója elmondta, hogy a tárlat három szinten is hasznosnak bizonyult: növelte a látogatottságot, mert mindenki kíváncsi volt azokra a munkákra, amelyek évtizedeken keresztül a legjobb szakembereket is félrevezették; növelte a bizalmat a múzeum iránt és érzékenyítette a látogatókat a téma iránt, így azok, ha maguk is műtárgyvásárlásra adják fejüket, jobban odafigyelnek majd, hogy elkerüljék a hamisítványokat.
Két évvel később a kölni Ludwig Museum még nagyobb lélegzetet vett és a birtokában lévő orosz avantgárd festmények felét, 49-et vetett alá tüzetesebb vizsgálatnak, miután addigra már nyilvánvalóvá vált, hogy az orosz avantgárd mesterek művei – többek között többnyire hányatott sorsuk, nehezen rekonstruálható provenienciájuk és persze nem utolsó sorban az utóbbi évtizedekben jelentősen megemelkedett áraik miatt – a hamisítók egyik kedvenc vadászmezejévé váltak. A dolog pikantériája, hogy e művek többségét még a neves múzeumalapító gyűjtő házaspár, Peter és Irene Ludwig vásárolta, akik nagyon sokat tettek az orosz avantgárd nemzetközi elismertetéséért – ily módon nélkülük talán e mesterek hamisítása sem vált volna ekkora divattá. És nem lehetett könnyű a múzeum döntése azért sem, mert a vizsgálatok bizonyíthatták – és sajnos bizonyították is – hogy a hamisítók az e témában igencsak jártas gyűjtőket és azokat a neves galériákat is lépre tudták csalni, melyeknek a Ludwig házaspár ügyfele volt. Az alapos vizsgálatok eredményét a múzeum az Orosz avantgárd a Ludwig Múzeumban – eredeti és hamis című kiállításon mutatta be 2020-ban. Itt a művek közel felét kétes eredetiségű alkotásként jelölték meg, jelezve, hogy a vizsgálatok még nem zárultak ugyan le, de e művek – szám szerint 22 – nagy valószínűséggel hamisítványok. Ez sokkolóan magas szám, különös tekintettel a kollekció felépítésében közreműködött gyűjtők, szakértők és műkereskedők hozzáértésére. A tárlatnak nagy közönségsikere és széles körű nemzetközi sajtóvisszhangja volt és a múzeum a vizsgálatok lezárása után sem vált meg e művektől, hanem edukációs célokra használja azokat.
És éppen ezt a célt – az edukációt – szolgálja az a tárlat is, mely Művészet és ravaszság: hamisítványok a gyűjteményből címmel néhány nap múlva, június 17-én nyílik meg a tekintélyes londoni Courtauld Gallery-ben. (A cím első fele angolul Art and artifice, azaz a művészet angol megfelelőjét, az artot tartalmazza a cselt, fortélyt, ravaszságot jelentő artifice is.) Nem véletlenül ott, hiszen a Courtauld Gallery a művészettörténész-képzésben vezető szerepet játszó The Courtauld Institute of Art szerves része, azaz a kiállítás itt közvetlenül is szolgálhat edukációs célokat. A cím persze itt is vészjósló, hiszen rögtön tudatja, hogy a gyűjteményben bizony vannak hamisítványok, a helyzet azonban mégis más, hiszen azok nagy része oktatási céllal már tudottan hamisítványként került a gyűjteménybe. Ugyanakkor több munka adományozóik ismeretei szerint eredeti volt és hamis voltukra csak az intézetben elvégzett vizsgálatok derítettek fényt.
A kiállítás a két kurátor, Karen Serres and Rachel Hapoienu szándéka szerint fontos ismereteket nyújt és több kérdésről is elgondolkodtatja majd a szakmabelieket és a látogatókat. Azok a korabeli hamisítványok például, amelyek ma már alig ismert régi mesterek munkáiról készültek, arról tanúskodnak, hogy ezek a művészek a maguk korában sokkal népszerűbbek lehettek, azaz a hamisítványokból kiindulva képet alkothatunk a korabeli „erőviszonyokról”. Az igazán jó hamisítványok éppúgy jelenthetnek esztétikai élményt, mint az eredeti művek és felteszik azt a klasszikus kérdést, hogy számít-e a szerző neve, ha egyszer a mű szépségével megigéz, vagy gondolatokat ébreszt; befolyásolja-e egy mű recepcióját, ha tudjuk, ki az alkotó és tisztában vagyunk helyével a kánonban? A kiállított művek, melyeknek szerzői között olyan „sztárhamisítókat” is találunk, mint Han van Meegeren vagy Eric Hebborn, rávilágítanak saját gyarlóságunkra is; arra, hogy gyakran azt látjuk, amit látni szeretnénk; a hamisítványok felismeréséhez elengedhetetlen a prekoncepció nélküli nyitottság és a kritikus szem.
A fenti, kiragadott példák jelzik, hogy a jövőben maguknak a hamisítványoknak is nagyobb szerep juthat a hamisítás elleni fellépésben, amelyben nem az inkriminált művek feltűnésmentes kiiktatása az egyetlen járható út.
