Lassanként mindennek van éjszakája. Jó, majdnem mindennek. Az olvasásnak, a múzeumoknak, de van a fürdőknek, a moziknak, sőt, a kutatóknak is. Az Ékszerek Éjszakáját 2015. november 13-án tartja a Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület (FISE) hét ékszertervezője – először, de nagyon remélik, hogy nem utoljára. Ők is hagyományt akarnak teremteni. És bebizonyítani, hogy az ékszer más, mint aminek elsőre gondolnánk.
Budapest-szerte mintegy 30 helyszínen – a Design Terminálban, művészeti galériákban, design üzletekben – egy éjszaka idejére több, mint 50 magyar kortárs ékszertervező, valamint a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, a kisképző és a kézművesipari szakképző diákjainak kiállításai láthatók majd.
A kortárs ékszerek népszerűsítését célul tűző esemény egyik kezdeményezője, Vékony Fanni, a FISE ötvöstagozatának vezetője, generációjának egyik fontos ékszertervezője. Az artPortal vele beszélgetett.
Vékony Fanni
artPortal (aP): Kezdjük a személyes indíttatással: hogyan lettél ékszertervező?
Vékony Fanni (V.F.): Eredetileg a nővéremet érdekelték a kézműves dolgok, én inkább a színház, az irodalom és a tánc felé fordultam. Aztán szinte véletlenül hallottam az Órások Szövetkezetének aranyműves szakképzéséről, ahová egy jól sikerült felvételi után bekerültem. Kiderült, van érzékem hozzá, olyannyira, hogy a suli elvégzésekor az oktatóm felajánlotta, vegyem át tőle a tanműhelyt. Megtisztelő volt, de úgy éreztem, korai lenne, hiszen csak az a végzettségem van, amit éppen tanítok, tovább kell képeznem magam. Igy jelentkeztem a MOME-ra, ahol két szakot is elvégeztem, a formatervezőit és a vizuális és környezetkultúra-tanárit. Végül aztán mégsem mentem vissza tanítani.
Vékony Fanni: nyaklánc (corian,ezüst,labradorit,jade)
aP: Az egyetemen azt kaptad, amit vártál?
VF: Nagy szerencsém volt, hogy érett fejjel kerültem be a MOME-ra, nem voltak irreális elvárásaim. Akkoriban az egyetemen fel lehetett mérni, kik azok a mesterek, akiket érdemes meghallgatni, ott ülni órákig és kiszedni belőlük mindent amit csak tudnak – és mi az, amire nem érdemes bejárni. Az én időmben az egyetem elég szabad helynek számított, ott meg tudtam találni azt, amire szükségem volt. Bánfalvi András és Péter Vladimir voltak a mestereim, tőlük rengeteget tanultam, leginkább tervezés módszertant. Az volt a véleményük, hogy a kézműves dolgokat meg lehet tanulni egy szakiskolában, az egyetemen az elméleti részre kell koncentrálni. Ez egybeesett az én igényeimmel, hiszen aranyműves képzettséggel érkeztem, megtanultam reszelni, fűrészelni, arra a tudásra volt még szükségem, hogyan kell egy tervezési folyamatot végigvinni. Ők arra fektették a hangsúlyt, hogy tanuljuk meg jól a sémát, a problémafelvetéstől kezdve odáig, amíg a végén megszületik a tárgy. A való életben rengetegszer kap az ember olyan feladatot, amihez nincs kedve, és amit akkor is végig kell vinni, ha nem jön az ihlet. Pont ehhez kell a séma, és így is kijöhet a végén egy jó tárgy.
aP: És mi a helyzet nálad az ihlettel? Könnyen dolgozol?
VF: A feladattól is függ. Ékszertervezői munkám inkább a képzőművészettel rokon és nem az alkalmazott formatervezéssel, de amikor érmet vagy díjat tervezek, ott gyakran a tanult tervezés-módszertan alapján dolgozom, ami nem azt jelenti, hogy ott ne kapna el időnként a szenvedély. A Pénzverő és a MNB emlékérem tervező pályázatán három egymást követő évben nyertem, a magyar Nobel-díjasok emlékérmeit terveztem, azt a munkát nagyon élveztem. Beleástam magam az anyaggyűjtésbe, Wigner Jenő kapcsán az atomfizikát kezdtem tanulmányozni, ami magamtól eszembe sem jutott volna, és hihetetlenül kitágult a világképem.
Wigner Jenő emlékérem 2013 – tervező Vékony Fanni
aP: Nálad ezek szerint különválik a két pálya: a munka jellegű formatervezés és az ékszertervezés, mint szenvedély?
VF: Ezt nem egyszerűsíteném így le, még ha van is benne igazság. Árnyaljuk kicsit! A kortárs ékszerekre nincsenek felkészülve az emberek vizuális szempontból. Szélsőséges esetben egyszerűen úgy reagálnak, hogy ronda, a finomabbak a szokatlan és furcsa jelzőt használják, és aki izgalmasnak látja, az is hozzáteszi, soha nem venné föl. Amikor elkezdtem galériákba vinni az ékszereimet, pár helyen erős nyomást gyakoroltak rám, hogy eladható darabokat vigyek, ami azt jelenti ezüstből készüljön, drága anyagokat tartalmazzon, klasszikusabb formák jellemezzék. Sokat töprengtem rajta, majd hoztam egy döntést: a formatervezés, éremtervezés amúgy is alkalmazott művészet, ott megfelelek a megrendelői igényeknek, de az ékszereimnél nem. Szabadon szeretnék alkotni, nem érdekelnek a kereskedelmi szempontok. Nem tudok elég hálás lenni művészettörténész barátnőmnek, Somosi Ritának, ő hívta fel a figyelmemet a külföldi kitekintésre, először vele utaztunk ki Bécsbe ékszergalériákat nézni, majd a müncheni Schmuck-ra, ami Európában a legnagyobb kiállítás és vásár a témában. Ezek az élmények megerősítették a döntésemet. Visszatekintve jó lett volna már az egyetemi képzés során találkozni a nyugati ékszertervezők munkáival, de tanárainknak sem volt külföldi kapcsolatrendszere, nagyon sokáig úgy dolgoztak, hogy be voltak zárva ide, nem volt lehetőségük beilleszkedni egy nagyobb rendszerbe. Nyugat-európai művészekkel beszélgetve van egy általános tapasztalatom, hogy kicsit megcsúszik a kommunikáció, mikor megérzik az én kelet-európai kishitűségemet, kisebbrendűségi érzésemet, nem értik, mi van, miért nem folytatjuk, miért állsz meg, mi a baj.
Vékony Fanni: Gyűrű a” Keresem Michaelt” sorozatból – corian, damil, üveggyöngy 2014.
aP: Itt a társadalom a művészi tevékenységet sokszor még mindig közvetlen hasznot nem hajtó, úri huncutságnak tekinti, míg Nyugat-Európában a művészpálya létező entitás. Erre gondolsz?
VF: Erre is. Első élményem a Schmuck-on a szabadság volt: bármit lehet, bármilyen anyagból, szemtelenül, provokatívan. Ennek ereje lecsengett az elmúlt 5 év alatt, eljutottam odáig, hogy nem feltétlen szabadabbak, inkább másik szintre jutottak. Ott is van egy keretrendszer, tisztábban látom már a falakat. Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején az ékszernek nagy szabadságot adott, hogy képzőművészeti műfaj lett belőle, megtalálta magának ugyanazt a rendszert, galériákon keresztül kerül a közönséghez és múzeumokba, de bele is merevedett a közegbe. Nekünk 40-50 év különbséget kell behozni, vagy még jobb lenne megtalálni azt a pontot ahová ők is lépni fognak. Ezért tartottam előadásokat a Schmuck-ról a FISE-ben, sok-sok képanyaggal, mondván, mindenkinek látnia kell, mi zajlik a világban. Amióta az ötvös tagozat vezetője vagyok, ezt nyomom, találkozzunk, beszélgessünk, lépjünk. A miénk összetartó, jó humorú, intelligens társaság, de minden megnyitón borozgatunk, sajnálkozunk, gondoltam, mi lenne, ha csinálnánk is valamit. Találkozókat hívtam össze, ahol kezdetben a fémjelzéssel kapcsolatos problémákról beszélgettünk. Magyarországon a fémjelzési törvény a nemesfém kereskedésre vonatkozik, és semmilyen kivételt nem ad azoknak, akik művészi szándékkal foglakoznak ékszerekkel. Például nem lehet összerakni oldhatatlan kötéssel nemesfémet más anyaggal, ebben az esetben nem lehet lefémjelezni, mert nem lehet lemérni. Ezután jöttek a Schmuck-os előadások, közös tanulmányutat is megszerveztünk, mert teljesen más valamit élőben látni, mint fotókon, és tulajdonképp ezen az úton végül eljutottunk most az Ékszerek Éjszakájához.
aP: Térjünk vissza még egy kicsit a Schmuck-hoz! A csoportoddal közösen háromszor ki is állítottál a rendezvényen 2013-ban, 2014-ben és az idén is. Ennek mi a története, hogy sikerült?
VF: Jelentkeztünk a csoportommal, amelynek tagjai rajtam kívül, Huber Kinga, Kecsés Orsolya, Stomfai Krisztina és elfogadták. Elsősorban azt akartuk megmutatni, hogy ezt a lépést meg lehet tenni. Legnehezebb része kiállítóhelyet találni, de ha ezt megoldjuk, jelen lehet lenni a Schmuck-on. Előtte itthon is bemutattuk az anyagot a Faur Zsófi Galériában, a 2012-es Design Hét keretében. Hungarcell lemezekből építettünk egy nagy és látványos, hullámformájú installációt, gyönyörűen mutatott a térben, ezen állítottuk ki az ékszereket. Kisméretű tárgyakat nehéz átütően bemutatni, de az installációnkat mindenki megjegyezte, az együttes megjelenésnek mindig nagyobb hatása van, bebizonyosodott Budapesten is és Münchenben is. Megjegyeztek minket. Nekem egyébként is többet ér a csapatépítés, mint hogy elkezdjem magam egyénként eladni, belelépjek versenyhelyzetekbe. Ez egy kicsi szakma, mindannyian ismerjük ismerjük egymást. A FISÉ-ben is – hogy stílusban maradjak- az fémjelzi a tevékenységemet, hogy mindenkit be szeretnék vonni. Együtt, egymás kezét fogva sokkal nagyobb lépéseket tudunk tenni, mint amit bárki meg tud lépni egyedül.
Vékony Fanni: Keresztszemes bross (a szabolcsszatmári keresztszemes hímzés ihletésére)
aP: A csoportodnak eddig három közös kiállítása volt, a Víz, a Menedék és a “Keresem Michaelt” című. Miért pont ezeket a témákat választottátok?
VF: Nem könnyű közös kiállításra témát találni, de nem is lehetetlen. Mindannyian az alkalmazott és az autonóm művészet határán mozgunk, nem kedveljük a szabályokat, saját elveink alapján tervezünk, a korlátok nélküli alkotás számunkra a legfontosabb. Mindhárom téma valójában ürügy volt a művészi szabadságról alkotott gondolataink kifejtésére. Nálam ráadásul az első két téma valamiféleképp következik egymásból. A vízből kiindulva érkeztem el a menedékhez, oda, hogy a tengerek világa sem érintetlen már, az ember mindent tönkretesz. Szeretek kísérletezgetni, speciális technikával hoztam létre a menedékes ékszereimet alkotó lapokat. Az aranyművesség adott egy magabiztos technikai hátteret, hogyan kell anyagokhoz nyúlni, még akkor is, ha épp nem nemesfémmel dolgozom. A harmadik kiállításon pedig a Kékszakállú herceg várának hét szobáját fogalmaztam meg hét ékszerben.
Vékony Fanni: „A hatodik” ( Könnyek tava) corián, damil, üveggyönygy
aP: Gyakran használsz különleges anyagokat, mint a corian. Ez tulajdonképpen micsoda?
VF: Egy belsőépítészeti anyag, 60 százalákban ásványi őrlemény, hozzáadott gyanta és más összetevők. Az amerikai Dupont cég terméke, saválló, tűzálló, időtálló. Engem a tapintása varázsolt el, mintha selyem lenne. A kőhöz hasonló hűvösséggel rendelkezik, de ha felveszed átmelegszik. Műanyag jellegű, de nem sárgul, nem repedezik, többféle színben hozzáférhető, saját ragasztóval anyagában ragasztható, és felmelegítve hajlítható. Lapokban árulják, fűrészelni, reszelni kell, ez eléggé meghatározza a formát. Gyakran teszek bele optikai kábelt, aminek a érdekes jellemzője, hogy hasonló fénye van, mint a gyémántnak, ami fény bemegy az egyik oldalon, az garantáltan kijön a másikon, ezt igyekszem kihasználni. Minden ékszer a tervezője magánmitológiájáról szól, egyedi és megismételhetetlen, benne van a reflexióm, az érzéseim, a kezem munkája, nem árt, ha az anyaga is különleges.
aP: Munkáid nem egyszerű ékszerek, rendszerint komoly gondolatiság van mögöttük. Az Ékszerek éjszakáján is láthatóak lesznek a Volvox sorozat darabjai, ez pontosan miről szól?
VF: Végiggondoltam, még a Menedék kiállítás kapcsán, hogy mit szeretnék megóvni az emberi civilizáció pusztításától, így találtam rá a zöld algára, ami szimbólumnak is felfogható. Ezek a vízben élő lények önmagukban nem tudnak mozogni, csak ha összeállnak gömb alakú telepekké. Amit én a csoportmunkáról gondolok, ebben benne van. Amit önmagadban nem tudsz megoldani, csoportban sikerülhet és a forgó zöld gömb látványnak is szép.
Vékony Fanni: Volvox 3 – nyakék a Menedék sorozatból
Ékszerek Éjszakája Budapest
2015. november 13.
A rendezvény szervezői a FISE–Ékszerek Éjszakája Budapest Csoport: Besnyői Rita, Dés-Kertész Dóra, Huber Kinga, Kecskés Orsolya, Kerékgyártó Szilvia, Stomfai Krisztina és Vékony Fanni ékszertervezők.
Az esemény fővédnökei: Szabó T. Anna költő és Dragomán György író.
A cikk lejjebb folytatódik.