Az említett listák minden évben késő ősszel jelennek meg, és noha természetesen nem kőbe vésett igazságokat tartalmaznak, arra mindenképpen jók, hogy vitát generáljanak – például arról, hogy milyen, az érintettek szűken vett tevékenységi körén valamennyire rendszerint túlmutató teljesítmények azok, amikkel ki lehet érdemelni az előkelő helyezést ezeken a listákon. És ha valaki több, eltérő szempontok alapján összeállított listán is rajta van, az már azért tényleg jelent valamit…
A két legismertebb rangsor a brit ArtReview Power 100-as listája – ennek mintájára született meg a Műértő gondozásában a Magyar Power 50 is – és a német Monopol Magazin TOP 100-as listája. Mindkét lista törekszik persze az objektivitásra, de abból nem csinálnak titkot, hogy az első akarva-akaratlanul is angolszász, míg a második német szemüveggel nézi a világot – s ezért nem is igazán meglepő, hogy csak egyharmad részben fedik egymást. Nemsokára bővebben visszatérünk a két lista összehasonlító bemutatására, de elöljáróban szeretnénk megosztani egy jó hírt, amire már régen vártunk és amire még nemigen volt példa: a két lista egyikén, nevezetesen a Monopol Magazinban felbukkant egy magyar név is: Zólyom Franciskáé, a lipcsei Galerie für zeitgenössische Kunst igazgatójáé, aki persze elsősorban azért került – az 56. helyen – a legbefolyásosabbak közé, mert, mint ahogy arról annak idején, januárban mi is beszámoltunk, ő lett a jövő évi Velencei Képzőművészeti Biennále német pavilonjának kurátora. A szerkesztőségnek a helyezéshez fűzött indoklása kiemeli, hogy e téren végzett munkáját igazán majd jövőre, a biennále megnyitása után lehet értékelni, de, mint fogalmaznak, a „megelőlegezett babérkoszorút máris teljes mértékben megszolgálta”, méghozzá azzal, hogy a pavilonban Natascha Sadr Haghighiannak ad bemutatkozási lehetőséget – Natascha Süder Happelmann néven -, s a kiválasztott művész eddigi pályája, jelölésének ténye és annak bejelentési módja azt az ígéretet hordozza, hogy a pavilon izgalmas és a sztereotípiáktól mentes módon fog szembenézni olyan akut kérdésekkel, amik ma az egész társadalmat – és ezen belül persze a művészvilágot is – intenzíven foglalkoztatják.
Az elvárások nem kicsik, hiszen a jó velencei német szereplésnek nagy hagyományai vannak, s a léc most különösen magasan van, hiszen legutóbb, 2017-ben a német pavilon a legjobbnak járó Arany Oroszlánt is elnyerte – talán nem rossz ómen, hogy akkor is nő volt a kurátor, éppúgy mint a kiállító művész: Susanne Pfeffer és Anne Imhof.
