ArtPortal: Generációd művészete kapcsán előszeretettel szokás hivatkozni az alkotásokban olykor felületkitöltő funkcióval is bíró, a gyermekkor vizualitását visszatükröző elemek hangsúlyos szerepére. Neked mi volt az, amit gyerekkorodból ilyen szempontból alapvetőnek, meghatározónak tartasz?
Góth Martin: Talán apukám Nokia 3310-es telefonja. De nyilván meghatározó élmény volt a kereskedelmi TV-csatornák kínálata is. Viszont ha a művészetre gondolok, akkor a legelső emlékem egy Csontváry-kép volt egy képzőművészeti albumban, egy fekete-fehér repró a Magányos cédrusról. Akkor még nagyon furcsának találtam, hogy miért csinál valaki ilyet, de ezt még nem kötöttem egyelőre össze a rajzolással, vagy azzal, hogy én magam létrehozzak valamit. Inkább csak egy fura érzésem támadt tőle. Tudtam, hogy ez más, mint amit mondjuk a Cartoon Network-ön nézek. Vagy más, mint a televízióban látott egyéb mesék és illusztrációik (pl.: Pokémon tazok), illetve azok a másolatok, amiket ezekről ösztönösen négyzetrácsos füzetekbe rajzoltam.
AP: Ezek pont annyira ellentétes dolgok, mint a mostani Mainstream beat to the intellectual (Intellectual beat to the mainstream) című, nemrégiben a Nyolcésfélben megrendezett kiállításod képein megjelenő különböző hivatkozások és szimbólumok.
GM: Igen, voltaképp ez a három dolog: az Ed, Edd n Eddy vagy hasonló, akkoriban születő animációk, a szépművészeti albumok fekete-fehér reprodukciói és a hétköznapi életben éppen akkor megjelenő digitális eszközök voltak dominánsak számomra.
AP: Az interjú apropója nemcsak a legutóbbi kiállításod, de általában a festészeted is. Felmerül a kérdés, pontosan mi is az, amit a művészetedben vagy azon keresztül kommunikálni szeretnél? Mi a képeid narratívája?
GM: A kommunikáció elsődleges szintje nyilván az, amit a képeken látsz, amit szubjektíven le tudsz róluk olvasni. Szeretem az elektronikus zenét, ezért inkább zenei párhuzamokon keresztül beszélnék most a munkáimról. Van a négynegyedes elektronikus zene, mondjuk a techno, disco, EBM, breakbeat, stb. Itt a négynegyedes rendszeren belül gondolkodunk mindenről, illetve ezen belül reflektálnak egymásra az előadók is. Főként az érzések szintjén mozog, sokat kell fogyasztani belőle, hogy érezd vagy kihalld a különbségeket, mire is utal az előadó. Az elektronikus zenékben nincsenek különösebb fogalmi fogódzók, mivel csak kevésszer fordul elő bennük vokál. Először megpróbáltam hasonló dolgot csinálni a képeim esetében, egy nagyon erőltetett kerettel, amin belül meg tudom fogalmazni a hangulatokat. A digitális hálómat tekintettem a négynegyedes elektronikus alapnak. Az elején ez volt a lényeg. Mostanra azt érzem, mintha erre a digitális alapra – ahogy például a hip-hop zene esetében is – rájött volna a rapszöveg is. Elkezdtek fogalmi dolgok megjelenni a képeken, elkezdtem mesélni. Ezért hivatkozom ezekre a festményekre önarcképekként is, mivel itt konkrét szinten is beszélek személyesebb témákról, például a drogfogyasztásról, párkapcsolati problémákról, amik sok esetben nem egyértelműen leolvashatóak, viszont jelképekként fogalmilag sokkal összetettebbek lettek.
AP: Akkor azt mondod, hogy ezek a kvázi rapszövegek a saját életedről szólnak?
GM: Nagyrészt igen: az állapotaimról vagy az általam megélt élményekről. Gyakran a művészi egóról, egy részüket mondhatjuk ilyen értelemben is önarcképnek, amelyek arról szólnak, hogy művészként épp hogy érzem magam. Ugyanakkor ezek az aktuális életszakaszomból fakadó témák is, így természetesen köthetőek generációs problémákhoz vagy küzdelmekhez is. Az egó tematizálása is köthető a rapszövegekhez. Például a nagyzoláshoz, amit a hip-hop szlengben a “flexelés” kifejezéssel ragadnak meg. Amikor például egy sírkövet festek, rajta a nevemmel, ami alatt egy végtelen jel található a két évszám helyett, akkor ez körülbelül azt jelentené szövegként, hogy „a nevem örök”. A flexelés nem más, mint az egyén hatalmasra nőtt egójának a kihangosítása. Ez abszolút a hip-hopból származtatott dolog, ami a festészetben nem feltétlenül van jelen. Valami hasonlót Fukui Ryu-val is csináltunk már, amikor belehamisítottuk magunkat Ernst Gombrich A művészet története című könyvébe. Az is egy gerilla-kanonizációs gesztusként értelmezhető, ami szintén a művészi egó tematizálásához kötődik. Efféle narratívák jönnek most vissza a festészetemben.
AP: Mi alapján választottad ki azokat a művészettörténeti toposzokat, amiket felhasználsz a képeidnél?
GM: Ez olyan, mint a helyszínválasztás. Festés közben járt az agyam és lejátszottam magamban ezt az interjút. Ha megkérdeznéd, hogy miért itt van a kiállítás, akkor biztos rátérnék arra, hogy ez egy régi menza volt, ami engem nem annyira érdekel, mert ezt a helyszínt én vizuális alapon választottam ki, mivel az egész tér le van csempézve, ami utal a képeim alapstruktúrájára is. Nyilván adná magát a dolog, hogy azt mondjuk, a menza tere metaforikusan utalhat a művészeti fogyasztásra és hasonló értelmezésekre is. De pont ezek a lehetőségek untatnak. Ez a helyzet a művészettörténeti hivatkozások esetében is, például amikor Leonardo Vitruvius-tanulmánya az ismert Doomer-mém karakterével van összekötve. A Z generációval kapcsolatban nézegettem internetes mémeket és elkezdtem azt érezni, hogy sok közülük igaz rám is, bár ezzel nyilván nem vagyok egyedül. Korábban nem is figyeltem fel rá, de mindig fekete pulcsiban és sapkában jártam. A Doomer-karakter is gyakran így van ábrázolva, beesett, karikás szemekkel. Ebben a mémben egy önarcképet láttam meg, miközben egy teljes generáció is tud vele azonosulni. A Vitruvius-tanulmány pedig az emberi arányokat próbálja a legtökéletesebben ábrázolni. Ezen a ponton jön be a mainstream kultúra hatása is. Ez a tanulmányrajz ugyanis a Da Vinci-kód című könyv és film kapcsán is sokszor előkerült, ezért is vált mainstreammé. Amikor ránéztem a Doomer-fejre, akkor rögtön megláttam magam előtt, hogy mivel ekkora kontraszt van a kettő között, ezért be kell alá tenni ezt a tökéletes emberi arányt ábrázoló tanulmányt. Ezen a ponton elkezdtem további kulturális hivatkozásokat kutatni magamban, olyanokat, amik megfogtak korábban. Így jött Vitruvius pénisze, vagyis az Eufória című sorozatból az a rész, amikor az egyik főhős, Jules egy társkeresőn kap egy olyan dick pic-et Nate-től, amin egy Evianos üveghez méri a férfiasságát.
AP: Akkor a művészettörténeti toposzok és mainstream, bulvár világ elemeit ötvöző képeid tulajdonképpen a generációd önarcképei is?
GM: Mondhatjuk így is. Olyan szimbólumok lettek összeválogatva, amikkel tudok azonosulni, de külön-külön is érvényesek és megtalálják a saját maguk közegeit, vagyis valami ismerős érzetet keltenek. Így a képek immár nem csupán a saját önarcképeim, de a popkulturális hivatkozások miatt bárki más is magára ismerhet bennük.
AP: A helyszínt már több ponton érintettük, de most beszéljünk egy kicsit konkrétabban is róla, ha már az imént önmagadnak is feltetted a kérdést: miért pont a Nyolcésfél?
GM: Ez egy személyes történetből fakad. A pandémia kitörésével megszűnt a műterem-lehetőségem a Képzőművészeti Egyetem Epreskertjében. Ekkor költöztem épp a Rákóczi tér közelébe és hallottam erről a helyről. Igaz, nem volt még pénzem és munkahelyem, de szerettem volna egy saját műtermet. Aztán szereztem munkát és kivettem egy műteremnek alkalmas helyiséget az akkor még szinte teljesen üres házban. Mostanra a hely 80 %-ig megtelt, de akkor még egy üres indusztriális hely volt, amiben gyakorlatilag minden helyiség nyitva állt. Amikor készek lettek az első képeim, be szerettem volna fotózni őket és járkáltam ebben a lakatlan belvárosi épületben és ekkor találtam rá erre az egykori menzára. Megtetszett a környezet, hogy az egész ki van rakva csempével. Akkor találtam ki, hogy egyszer szeretnék itt egy kiállítást. Mostanra a hely tulajdonosai és Nóra, aki a programot szervezi, megteremtették a kellő adottságokat (így például a megfelelő világítást) ahhoz, hogy kiállítást lehessen itt rendezni. Vagyis egy régi álmom vált valóra azzal, hogy ezt a 120 négyzetmétert megtölthettem a munkáimmal.
AP: Idáig arról beszéltünk, hogy ezek az új sorozataid képei, de mihez képest újak? Például a Start Menu című tavalyi egyéni tárlatodon vagy a szintén 2022-es Sugar spice and everything nice című csoportos kiállításon bemutatott képeidhez képest?
GM: A Start Menu-höz képest mindenképpen más. A Tér-Kép Galériás csoportos tárlaton szerepelt a mostani kiállításon is bemutatott Evol című kép. Mert van személyes vonatkozása, illetve egy utalás Edvard Munch Madonnájára. Mivel ennek a kiállításnak saját magam vagyok a kurátora, így ezért visszamenőleg is válogattam olyan dolgok közül, amik az új sorozatomat igazolják. Ilyen még a Final Boss (Stoned Skull) című kép, ami a Start Menu-n is szerepelt. Illetve ezek a képek segítik érzékeltetni az előbbiekben felvázolt narratívaváltást is. Azok a dolgok, amikről most beszélek, már korábban is megfogalmazódtak bennem, de csak most jutottam el oda, hogy ezeket vizuálisan is megjelenítsem. A Horizont Galériás Youth 2 című csoportos kiállítás után úgy éreztem, hogy elkezdtek elfogyni az ötletek, és egy viszonylag nagyobb üresjárat vette kezdetét. Akkor azt éreztem, hogy voltaképp ezekből a Lego-elemekből össze lehetne rakni 15 ezer képet, de nincs kedvem ezeket megcsinálni, mert ezt egy AI (artificial intelligence, magyarul mesterséges intelligencia – a szerk.) is meg tudja tenni. Nem különösen szeretem azokat a művészeket, akik ezt csinálják és elkezdtem azt érezni magamon, hogy hasonlóan lusta leszek. Amikor lefixáltam ezt a kiállítást, elkezdtem erőteljesen gondolkodni, megfegyelmeztem magam, mert azt gondoltam, hogy ha ez is ugyanolyan lesz, mint az eddigiek, az nagyon gáz. Ott jöttem rá, hogy jobban össze kell fogni a képeket, hogy téma szerint is legyen íve az egésznek.
AP: Mi ez az ív? Saját magad?
GM: Az utóbbi időben a mesterséges intelligencia nagy robbanásban van és az emberek mindenfajta képet legenerálnak vele. Nyíri Orsival beszélgettünk erről és ekkor jöttem rá, hogy azért is jó, ha arról festek, ami velem történik vagy amit megélek, mert azt nem tudja összerakni egy AI. Azt emberinek érzem. Alapvetően abban hiszek, hogy egy műtárgy önmagában nem jelent semmit, ha valaki elé áll, saját magát látja benne. A műalkotás mindig egy tükör. Erről szól a duchamp-i „teremtő aktus”. Amikor valamit gondolok róla, azt is én gondolom. Így állok a művészet-készítéshez is, azt akarom csinálni, amit én gondolok, mert azt nem tudja más gondolni. Ha a saját képregényemet rajzolom, akkor megmarad valamifajta művészi privilégium, amit nem tud csak úgy leolvasni bármiféle program. Mivel fennáll az a veszély, hogy a kreatív ipar munkáját könnyedén elvehetik ezek programok, a művészet önbrandingje, illetve dizájnja ezzel szemben valószínűleg kevés lesz. Lehet, hogy ez egy erős kijelentés, ugyanakkor szerintem egyre kevésbé lesz hangsúlyos a technika és a vizuális megoldások. Bár az AI egyelőre még nem tudja megteremteni a képek kontextusát, de könnyen lehet, hogy idővel erre is képes lesz. Vagyis a művészeti attitűdöm védelme miatt is kezdtem el személyesebb irányba terelni az alkotásaim témáit.
AP: Mit gondolsz a technikai újítások és a képzőművészet kombinálásról? Hogyan látod ennek a jövőjét?
GM: A rendszer most körülbelül úgy működik, hogy különböző megadott hívószavak alapján kisorsoljuk a mesterséges intelligencia segítségével, mi legyen a következő képünk tárgya, amit megfestünk. Csakhogy nem vagyunk távol attól, hogy ezeket a döntéseket már az AI hozza meg helyettünk. Valószínűleg ki fog találni művész karaktereket, amikhez egész életműveket fog generálni. Ennek az egésznek az érzelmeknél húzódik a határa. Nem látok a jövőbe, fogalmam sincs, mi lesz ebből. Ahogy annak idején az internet művészetre gyakorolt hatását sem lehetett megsaccolni, ennek a következménye sem belátható még. Nyilván lesznek negatívumai, de meg kell küzdeni vele úgy, hogy megpróbáljuk a hasznos dolgokat kigyűjteni belőle. Úgy gondolom, hogy az érzések felé kell elmozdulni, amelyekkel valamilyen formában megőrizhető az egyediségünk, akár a gépekkel szemben is, mert ha gépként gondolkodunk, akkor azt pofonegyszerűen le lehet másolni.
AP: Számodra fontos ezeknél az alkotásaidnál, hogy a befogadó rendelkezzen személyes többletinformációkkal rólad és a képeid történetéről?
GM: Erre szintén zenei hasonlattal tudnék válaszolni. A hip-hop zenében egy rapper általában fogalmilag határozza meg a dolgokat. Nem az történik, hogy elmond több személyes dolgot, hanem egymás mellé helyez három, mások számára is ismerős elemet. Például: Madách tér, amfetamin, hajnali négy óra az ötös buszon. Vagy bármi mást. Nem kell róla konkrétan tudnod, hogy ott állt és csinálta ezeket a dolgokat, amiről rappel – bár azért nyilvánvalóan sejted, hogy igen, mivel ezeket mindannyian látjuk és/vagy csináljuk. Vagyis az én sztorim semmivel sem különlegesebb a másokéhoz képest. Viszont minél közelebb kerülök a saját történetemhez, annál jobban tudok beszélni másokéról is. Ezért érzem azt, hogy közelítenem kell, anélkül azonban, hogy konkrétan próbálnám elmondani a dolgokat. Elég beszúrnom mondjuk három dolgot, amitől világos lesz a befogadó számára, hogy miről beszélek. Nyilván az is előfordulhat, hogy valakiknek nem ugrik be semmi sem, mert nem ismerik ezeket a vizuális és nyelvi elemeket, ezért ezt is bele kell számítanom. Ettől függetlenül azt érzem, ez az egyetlen út ahhoz, hogy mindenképp ember tudjak maradni a művészetben és ne váljak puszta termékké. Csakhogy mindezt a termékeken, a fogyasztási kultúrán keresztül közvetítem. Ezért hangsúlyozom, hogy a személyes történetem nem olyan fontos, mert sokunk története ez, amivel nagyon sok minden mást is le tudunk írni: a környezetünket, a szociális elhelyezkedésünket a társadalomban, stb. Ezek mind benne vannak a képekben, de sokkal személyesebb módon.
AP: Érintőlegesen említetted a munkát és a pénzkeresést. Beszélnél erről egy kicsit? Jelenleg az albérletedben vagyunk, ami egyben a műtermed is. Mit dolgozol? Hogyan oldod meg az önfenntartást?
GM: Egyedi a helyzetem, amihez elsősorban nagy szerencse is kellett, ezért is beszélek szívesen erről. A jelenlegi helyzetemet többé-kevésbé mecenatúrarendszernek, a művészeti munka egyik archaikus típusának lehetne nevezni. Vagyis azért kapok juttatást, hogy művészettel tudjak foglalkozni. Ennek az ellenértéke a létrejövő műtárgyak egy bizonyos mennyisége. Két éve tart ez a felállás, hogy juttatásokat kapok azért, hogy fessek, kiállításokat és egyéb ehhez kapcsolódó dolgokat hozzak létre. A mecénások a tőkét biztosítják, én pedig a munkát adom bele. A műtárgyak is eszerint oszlanak el három felé, a két befektető és köztem. Ez a szituáció úgy állt elő, hogy egyikőjük a főnököm volt egy hétköznapi munkahelyen. Egy alkalommal elkezdtem panaszkodni neki, hogy utálom, amit csinálok, hogy táblázatokat kell kitöltenem és hasonlók. Mire megkérdezte tőlem, mit csinálnék inkább, én pedig elmondtam, hogy hatszor több értéket teremtettem volna, ha a műtermemben lehetnék. Ekkor megnézte egy kereskedelemmel foglalkozó üzlettárs barátjával a műtermemet és azt mondták, rendben van, próbáljuk meg, én alkossak, ők finanszírozzák hozzá a megfelelő környezetet. Vagyis tényleg pusztán szerencse kérdése volt, hogy pont jókor fakadtam ki és volt műtermem, ahol meg tudták nézni a műveimet. Nyilván kellett hozzá egy sajátos attitűd is, ami a személyemhez köthető. Régebben volt több galéria, amelyik ehhez hasonló támogatási rendszert alakított ki, de mostanra tudtommal nincs ilyen. Nyilván a működőképesség céljából folyamatosan igazítjuk a közös munka koncepcióját. Próbáljuk mindig az új helyzetekhez igazítani az együttműködésünket. Azért is tartom lényegesnek az erről folyó diskurzust, mert a művészeti közegben az az alapállapot, hogy nincs munkánk, vagy ha van, nem fizetik meg rendesen és nincs időnk az alkotásra. Ugyanakkor rosszul is szoktam érezni magam, hogy el kell mondanom egy művészeti közegben, miből élek, mert valahol ennek kellene lennie a normális állapotnak, de ehelyett ez a kivétel. Vagyis összességében ez nem kvalitás, hanem pusztán szerencse kérdése volt, hogy a financiális alapproblémákkal nem egy hétköznapi munkán, hanem a művészeten keresztül kell megküzdenem.
AP: Hogyan tájékozódsz a művészetben?
GM: Hogy egyszerűen válaszoljak: nagyon gyorsan. Ott vannak a közösségi média-platformok, amelyek közül a legfontosabb felület az Instagram lett. Mostanra – kisebb túlzással – mindenki megtalálható ott. Művészek, intézmények, kurátorok, elméleti emberek, biennálék, stb. A működtetésére és felhasználására iparágak alakultak ki. A kortársaimhoz hasonlóan én is ott tájékozódom a művészeti világ történéseiről. Egyre kevésbé olvasok elméleti szövegeket. Inkább az éppen aktuálisan követett művésszel készített interjúkat szeretek olvasni, hogy megismerjem, miként gondolkodik a dolgok működéséről. De nem követem különösen a művészeti sajtót, legfeljebb hivatkozások alapján olvasok el egy-egy cikket. Vagyis kevésbé szövegesen, inkább vizuálisan tematizálom és gyűjtöm a művészettel kapcsolatos napi információkat.
AP: A saját interjúdat el fogod olvasni?
GM: Muszáj lesz. Ugyanakkor abban bízom, hogy majd egy másik művész – mondjuk 10 év múlva – szívesen elolvassa és tud majd számára ösztönzőleg hatni. De körülbelül ennyi elvárásom van azzal kapcsolatban, hogy hányan olvassák majd.
