Nemrégiben az épülő felcsúti stadion árnyékában tartott művészeti futballtréning-akciót a vajdasági Mileševóban, majd Becsén, Topolyán, Szabadkán, Újvidéken cseperedett, végül polgárháborús menekültként Budapesten diplomázott Sinkovics Ede festőművész.
Portfóliójában a Wartburg-ajtóból és parasztágyvégből készített installáció, újrafestett Szinyei Merse és Csontváry, leszbikusorgiát ábrázoló kőkorlát, valamint egy kínai festőgyárvárosban reciklált olajképek is szerepelnek. Sinkovics legújabban már az újrahasznosítás esztétikai vetületeit kutatja – Amerikában.
artPortal: A közösségi fáljmegosztókon pár hét alatt lett népszerű az „Ön:Gól” című állóképes edzésed. Nem tartasz attól, hogy a futballista Orbán Viktort ábrázoló egészalakos festménnyel abszolvált szabadtéri labdázásod miatt retorziók érhetnek?
Sinkovics Ede (S.E.): A művésznek mostanság focistának is kell lennie, hogy labdába rúghasson. Én voltaképp csak edzettem egyet, hogy megérezzem a légkört, ami Magyarországra mostanában jellemző. Átéreztem. A helyiek kedvelhetik a kortárs művészetet, mert készítettek rólam mozgóképes dokumentációt is egy autóból. Szép tőlük.
Sinkovics Ede. Fotó: Dudás Szabolcs
Nem ez volt az első miniszterelnöki műved. Korábban az Ecseri piacon árultál szappanból formázott Orbán-büsztöket, (és nagyméretű tilitolit „jobb fölső” címmel) amelyeket végül egy bécsi galériában állítottak ki. (A Viennafair blogja is beszámolt a projektről – a szerk.)
S.E.: Az Ecserin nem kellett tárgyalnom galeristákkal, és megfelelnem a különféle elvárásoknak, sem az aktuális trendeknek. Kibéreltem az asztalt, a többit rábíztam a szabad piacra.
Vitték, mint a cukrot?
S.E.: Az Ecserin értékelték. A gazdasági és politikai érdekszféráktól befolyásolt magyar művészeti piacon viszont nem értették. Arra jutottam, itthon nem igazán nyilvánvaló, hogy a művészet a saját maga szabadságáról szól. Ha a művészet szabad – és alapvetően szabad művészetekről van szó, ahogy én tudom –, akkor magától értetődőek a szabad megnyilvánulások. Az itthoni feudális viszonyok között nehezen értelmezhetőek ezek a dolgok. Az a gyanúm, hogy kevesen értik a show businesst, ezért sincs vevő a szabad művészetekre.
Mit értesz show businessen?
S.E.: Nyilvánvaló, hogy a műalkotás alaptulajdonsága, hogy el kell jutnia a közönségig. Persze az ember magának csinálja, de ha már kész van, fontos, hogy mások, fizettség ellenében, vagy a gyűjtőknek köszönhetően kvázi ingyen, szintén részesüljenek az élményben. Én erre szerződtem.
Miniszterelnök szappanból. Fotó: The New Contemporary, Dudás Szabolcs
A hazai szcéna tart az aktuálpolitikától, példa erre Nemes Csaba 2006-os zavargásokról szóló animációinak megfúrása, amelyet az utolsó pillanatban cserélt le annak idején a Velencei Biennálé zsűrije másra. Az olyan, pár éve a Magyar Festészet Napja alkalmával gyártelepi műtermedben, a Musée Schinkovich-ban kiállított műveidet sem értékelték, amelyeken a magyar festészet ikonikus vásznait dolgoztad fel?
S.E.: Egyáltalán nem panaszkodhatom, mert vették a dolgaimat. A remake-eket eredetileg provokációnak szántam. Nem értettem, hogy mi a jó ezekben a képekben, mitől olyan népszerűek, amikor én egyenesen csapnivalónak tartottam például a Majálist. Azt tudtam, hogy nem beszélnem vagy írnom kell erről a jelenségről, hanem festenem, hiszen vizuális szakember volnék. Aztán az első Majális-remake megtetszett egy könnyűzenei menedzser barátomnak, megvette, majd egy kolleginája is rendelt belőle. Hét Majálist festettem, végül már fekete-fehérben. Mindet megvették. Közben megszavaztattam barátaimat, gyűjtőimet a legjobb magyar képekről, így Ferenczyt, Csontváryt, M. S. mestert is sorra vettem. Olyan darabokat, amelyek részei a populáris kultúrának. A magyar klasszikusok sikere vezetett odáig, hogy a népszerű franciákból is gyártottam remake-eket. Kapós volt az anyag, el is ment az összes.
A leszbikusorgiát ábrázoló, egy erotikus magánklub számára készített pannódat vagy az ugyanilyen tematikájú szobrokból álló gránitkorlátodat is vállalod?
S.E.: Kihívásnak tartom az ilyen feladatokat. Az egyik gyűjtőmnél látták a munkáimat, először egy erotikus tematikájú festményt rendeltek, másodjára egy női orgiát ábrázolót, aztán az említett korlátot. Mondhatnám, mindent a maga helyére. Megrendelésre dolgozni egyébként egyáltalán nem alantas dolog, gyönyörűen működött a reneszánszban, a barokkban. Jó az, ha nem csak a saját agyborulásunkkal foglalkozunk. Nagyon sokat elárul egy társadalomról, hogy mit rendel a művészeitől, milyen tematikájú alkotásokra vevő a szó közgazdasági értelmében.
A művész Felcsút határában tréningezik, háttérben az épülő stadion. Fotó: Youtube
A szappanszobor-sorozatodat is egy rendelés miatt kezted?
S.E.: Ha úgy vesszük, igen. Magyarkanizsán, vagyis Szerbiában egy kiállítást akartak a műveimből egy pár évvel ezelőtti Európa Napon. Gondoltam, nem vagyok én valami kolosszális vezér, hogy engem kéne mutogatni a cuccaimmal, és rábeszéltem őket valami érdekesebbre. A főtér egyik padjára kézműves szappanból életnagyságú csókolódzó párt raktam. A meló be volt kamerázva egyébként, ami nekem fontos volt a dokumentáció végett. A Városházán figyelte a szekuriti, mi történik. Mondtam, hogy csak akkor szólhatnak közbe, ha az egészet vinnék: adjunk lehetőséget a szórakozásra a befogadóknak. Ez is történt. Folyamatosan jöttek, kisebb-nagyobb csoportokban, fűrész használatával vágtak le darabokat a szoborból. Ki mosásra, ki szuvenírnek vitte a szobrot, vagyis a szappant. Demokratikusan, a társadalom különféle szegmenseiből. Ilyen hozzáállással Magyarországon nem találkoztam. De van példám Amerikából. Tavaly nyáron Trentonban, New Jersey államban egy gyárudvaron feszítettem fel a vásznaimat. Készültem az első Terracycle által támogatott-kiállításra. Jött két fekete srác, anyagmozgatók, targoncások. Megnézték az egyik festményemet, a Hófehérkét még 2001-ből, ami egy ilyen graffitis beütésű, figurális alkotás. Mondták, hogy milyen fasza ez, ők is akarnának ilyet csinálni, tanítsam őket! Nem vicceltek, komolyan mondták. Na, ilyesmire még nem került sor Magyarországon.
Csodálkozol?
S.E.: Igen, mert én például egy paraszt-ágyvégből, egy Wartburg hátsó ajtajából és egy emberi figurát formázó papírszoborból álló alkotással nyertem meg a középiskolások tartományi művészeti vetélkedőjét Jugoszláviában. Mezőgazdasági gépész apám segített összerakni. Annyira normálisnak tartották az ilyen őrültségeket, hogy a sorozóbizottság előtt – ahol én a kortársaimhoz hasonlóan hülyének tettettem magam, hogy leszereljenek – a szocialista ifjúsági szövetség elnöke épp erre a művemre hivatkozott, amikor azt mondta: teljesen beszámítható, tehát szolgálatra alkalmas vagyok. Egyszóval ugyanazt a nyelvet beszéltük, mint a közeg, amelyben éltünk. A kisebbségi lét sem számított. Mileševo, ahol felnőttem, szinte színszerb település, a szomszéd Gunaras viszont színmagyar volt akkoriban. A gunarasi rockerek belénk kötöttek, erre a milesevói szerb cimborák, mondván, nehogy már a gunarasiak verjék a mi magyarjainkat, szervezetten átvonultak, és alaposan helybenhagyták őket. Az első, még középiskolás korunkban kivitelezett művészeti akciónkból sem lett botrány. A békeidőkben, Szlobodan Milosevics felkapaszkodásakor, a kishegyesi könyvtárban az Új Symposion folyóirat estjén egy barátom kiterítette maga elé Jugoszlávia nagytérképét. Késsel és villával akkurátusan feldarabolta köztársaságonként, majd megette az országot.
A délszláv háborúk alatt maradt még egyáltalán művészi szabadság?
S.E.: A rendszer ellehetetlenítette a művészeti szférát. Minden csövön ömlött a gyárilag előállított, turbofolk háborús retorikával fűszerezett giccsáradat. Aki független próbált lenni, attól elvettek mindent. A helyi rádióktól és tévéktől az adóberendezéseket. Mert már volt pár tucat rádió és tévé, amelyek kalózadókká váltak. A nagykikindai közvetítette az első háborús performanszomat például. Műemlék az emlékmű áldozatainak, ez volt a címe. A kultúrházban betonba öntöttem egy rakás műanyag játékot, cowboyokat, indiánokat, egy DJ meg a „Jugoszlávia, a mi a hazánk” strófájú nótát szkreccselte. Tanítványaim melósként szalonnáztak, söröztek és betont öntöttek a művelethez. A kikindia szerb tévés srácot pedig folyamatosan lekapcsolták, aztán orrbaszájba ment a háborús giccs tévében, rádióban. Nem volt más csak az. Kikészítettek mentálisan mindenkit. Azok, akik még nincsenek ott Hágában, nem állnak törvényszék előtt. Nem véletlen, hogy nálam könnyebb kiverni a biztosítékot, mondjuk a futballizmussal. Az idegrendszerem kissé meglazult ezektől a politikai hülyeségektől. Az évek elteltével nem elfásultam, hanem még érzékenyebb lettem. Amikor felcsúti szabadedzést tartok, vagy Tito vállára ültetem Orbánt, akkor pszichotréningről van szó. Magamat is nyugtatnom kell.
A mai magyar kultúrpolitika milosevicsi srófra járna?
S.E.: A hülyeség gyökerei azonosak, és nemcsak a kultúrpolitikában. Sokan megkérdezik, hogy nem félek-e, amikor az Orbán-dolgaimat gyártom. Mondom, nagyon. Épp azért csinálom, mert nem szeretném, hogy elfajuljanak a dolgok, ugyanúgy, mint Milosevics alatt.
Akkor miért kokketálsz a giccsel? Kínában például nemcsak az erotikus szobraid készültek.
S.E.: Kínában virul a művészeti gyáripar, komplett városok szakosodtak a különféle képző- és iparművészeti ágakra. A Sanghajtól délre, a tengerparton fekvő 700 ezres Csongvuban például mindenki a követ püföli. Ebből él a lakosság zöme, a többiek halásznak. Mint valami Asterix-képregényben: halászat és kőtörés. De akad kínai mércével falunak számító, több százezres piktorváros is. Többek közt ők látják el az európai és amerikai hipermarketeket, lakberendezési boltokat festményekkel – a vastagon kent hajócsatáktól a búsulókutya-portrékon át a cizellált csendéletekig mindent képesek előállítani. Másolatokat másolnak. Ezért is olyan a mai Kína, mint valami elcsúszott színes másolat. Ez a közeg inspirálta a másolat jelenségre reflektáló sorozataimat. Rátaláltam ugyanis Cengre, akivel gyorsan száradó akrillal vagy épp olajjal megfestettem a kint készült fotókból összeállított kollázsaimat, ő ezeket Csongvuban felcsavarja egy háromnegyedes műanyag vízvezetékcsőre, feladja légipostán, a vámon mint érték nélküli küldeményt érkeztetik, én pedig értéket pumpálok bele a műtermemben azzal, hogy beléjük festek. Van, hogy teljesen elrajzolt, rossz arányú pingálmány érkezik, de nekem az pont jó, lehet vele dolgozni.
A reneszánsz mestereknek festettek elő az inasok, nekik már csak korrigálniuk kellett, esetleg csak a szignójukat vitték fel a vászonra. De miért kezdtél vonzódni az újrahasznosított matériákhoz?
S.E.: A hulladék és annak újrahasznosítása mindig is kisebb nagyobb intenzitással jelen volt munkáimban, gondolkodásomban. Volt amikor a kollégák által kidobott vásznakra is festettem. Szellemi értelemben a remake is az, mert egy „elhasznált”, „agyoncsámcsogott” alkotást hasznosítunk újra. Áprilisban határozatlan időre elhagyom az országot. Kutatásaimat folytatom a lehetetlen szemét témakörében a Terracycle bázisán az USA-ban, Trentonban. Azt hiszem Magyarországon már kimerítettem a lehetőségeket, már ami a tanulmányozást illeti. Annak ellenére, hogy én kelet-európai művész vagyok, vagy hogy is hívják ezt a helyet a Balkántól kicsit nyugatra. Terepszínű lettem az elmúlt években. Beleolvadtam a környezetembe. Most ki kell olvadnom belőle. Egy külső térben jobban fókuszálhatok magamra. Terveim szerint nemcsak graffitiket fogok újrahasznosítani, leszedni a falról és beépíteni a saját cuccaimba.
Tom Szaky, a hulladékot komposztként, trágyaként, műanyagként felhasználó üzletember, az említett Terracycle nevű cég magyar alapító-tulajdonosa a mecénásod?
S.E.: Igen, mert ő az, aki egyfolytában szanálja a környezetét. A szappanhoz hasonlóan, a társadalmi tisztaság metaforájának megtestesítője. Szembesíteni kell a társadalmat azzal, hogy mit csinál. Hogy ma mi értelme márványból, mészkőből építeni, vászonra olajjal festeni, amikor minden csupa műanyag. Plasztik vesz minket körül. Az ember derekat hajlít az anyag előtt. Tom szembesíti a társadalmat a szeméttel. Egy nagyon komoly problémával. Tehát én, az állatorvosi technikumot végzett művész, urbánus irányban megyek tovább. Itthon a múzeumot, a művészettörténet eddigi stációit vettem sorra, a lázadás, az önkifejezés, a megélhetés, a fricska után más jön. Kint sokkal interaktívabb leszek. Itthon a giccsel, a másolásiparral operáltam. Mert a giccset itt még a műveltek is szeretik. A popkultúra hazájában direktebb leszek.
A cikk lejjebb folytatódik.
