Power Up. Egy happy apáca, a poplányok és a feministák. Női pop art a bécsi Kunsthallében.
Az ötvenes-hatvanas évek sztárjai, az európai és tengerentúli avantgárd képviselői kilencven százalékban férfiak voltak. A nagy múzeumok huszadik századi anyagában (beleértve a pop artot is) alig akad nő – bármennyire is hihetetlen ez most, amikor a nők aránya a művészeti képzéseken szinte kétszerese a férfi társaikénak. A bécsi kiállítás kissé megkésve igazolja a nőművészet jelentőségét a férfitöbbségű időkből, némileg átírva a művészettörténelmet.
Az impresszionisták idejében a hölgyek aligha lehettek egyenrangúak a férfi társaikkal, a művészet mint hivatás csak a nagyon eltökéltek számára volt elérhető. Berthe Morisot a kevesek egyike volt, de az aktrajzolás („ami bántotta volna a hölgyek ízlését”) helyett régi mestereket másolhatott csak a Louvre-ban. Ma Morisot képei a Musée d’Orsay-ban láthatóak.
Nőművészet manapság közérthetőbb fogalom, az emancipált nők önkifejezésének, önképének terepe, képviselői számos esetben ábrázolnak női testet, nevezetesen a sajátjukat. A felületes szemlélő számára a női pop art ugyanazt tette a női testtel, amit a „férfias” pop művészet. (Ez utóbbira remek példákat láthatunk „egy házzal” arrébb, a Hyper Real kiállításon a bécsi Ludwig Múzeumban, például Mel Ramos képein, Jeff Koons és John de Andrea szobrain.) Mégis úgy tűnik, hogy az ellentmondások közepette is releváns Dorothy Iannone 41 évvel ezelőtti kinyilatkoztatása, amit egy karikaturisztikusan pornográf rajz szövegszalagján olvashatunk: „A történelem elkövetkező nagy pillanata a miénk!”
A kiállítás mai szemmel egységes, bár nem feltétlenül a női emancipáció demonstrációja. Inkább arról a néhány nőművészről szól, akiknek a társadalomkritikai élű, propagandisztikusan nagyvonalú és színes művei a nagy „művészet-masszában” eddig kevesebb hangsúlyt kaptak.
A kiállítás különböző nézőpontokat állít egymás mellé, a szélsőségesen kifelé forduló, politikakritikus attitűdtől, a női test csalogató hatását kihasználó reklám- és konzumvilág ellenes szemléletig. Vannak művészek, akik a felszínen maradtak. Jann Haworth például a nagyon giccses (ma újra menő) hétköznapi tárgyak túldimenzionálásával operál, míg Rosalyn Drexler a szupersztár-kultuszt helyezte alkotásai középpontjába. A női lét attribútumait, konyhai eszközöket, ruhadarabokat, gyermekjátékokat ábrázolnak Christa Dichgans nagy műgonddal megfestett képei, Eperjesi Ágnes munkáival távoli párhozamot alkotva.
De ott van Sister Corita is, talán minden idők legellentmondásosabb nőművésze, a vietnami háború békeharcosa, egy apáca, aki a „bűnös”, exhibicionista művésztársadalomban hívta fel magára és a világ problémáira a figyelmet, miközben művei hatalmas életörömöt sugároztak. Dekoratív, színes aktivista szövegképeket készített, újságcikkek festményátirataival, amelyekben a háborúk és a kizsákmányolás ellen tiltakozott.
A kiállítás fókuszába helyezett Dorothy Iannone – és a látásmódjában rokon Evelyne Axell – erotikus rajzai és festményei a férfi-női kapcsolatot redukálják kritikai éllel a szexualitásra, nem éppen belenyugvóan. Marisol fából készített ironikus szobrai is a női test – mint puszta szexuális objekt – eltúlzott monumentumai, a dél-amerikai totemek stílusát követve. Niki de Saint Phalle korai, lázadó korszakából is láthatunk néhány ritka darabot, heves gesztusokkal készült festményeket és egy vad-provokatív erotikus filmet, amelyeknek ereje később már nem köszönt vissza a nagyon látványos, „popartosabb” Tarotszobraiban.
A kiállítás a pop art egy mélyebb, gazdag zugába enged betekintést, európai (és persze női) átirataként a nagyformátumú amerikai irányzatnak.
Kunsthalle, Bécs
2010. november 5. – 2011. március 6.