A világ bármely külvárosában metrón utazva vagy itthon a Király utcában sokszor csodálok percekig egy jól sikerült grafitit, sőt, mostanában a Kétfarkú Kutyapárt „állati” tréfás álkampány-plakátdömpingjét is. De bevallom, nem egyformán hat rám az utcai művészet, pláne, ha egy szuper tag a frissen festett házfalunkon díszeleg reggelre – de ezzel biztos nem vagyok egyedül.
Mégis, a bécsi Kunsthalle idei nyári Street and Studio című kiállításán mindenki talál egy-két kedvencet magának. A kiállítás alcímében is szereplő Basquiat, Andy Warhol pártfogoltja, a tragikusan korán – kábítószer túladagolásban – meghalt afroamerikai művész mindenki szívét megfacsarja.
Blek le Rat (alias Xavier Prou) Beuys portréja is egy jó példa erre, amit egy elgyötört vakolatra fújt fel, a kiállításon pedig rekonstrukcióként volt látható. Az öltönyös aktatáskás úriember 1971-ben New Yorkban fújta fel első graffitijét, majd tíz évvel később Itáliában egy második világháborús romon meglátott stencilezett Mussolini portrétól inspirálva alkotta meg első ikonikus művét, amely névadóját, az utcán átrohanó patkányt ábrázolta. Azóta is felkészülve rója a flasztert, táskája a napi árfolyamok helyett a kész stencileket rejti és a festékspray-t. Figuráit és stílusát világszerte másolják: Blek le Ratot első számú követője, Banksy mára beelőzte, akit jobban ismerünk nála, habár az arcát senki sem látta még nyilvánosan, a Kunsthalle filmjében is csak az orra hegye villan ki a kapucni széle alól. Ők mindketten sikeresek, az utcai alkotásaik ugyanolyan drága műtárgyak, mint egy-egy értékesebb festmény.
A kiállítás Cathérine Hug és Thomas Mießgang kurátorok munkája nyomán nem kifejezetten csak az utca-díszítés művészetéről szól, hanem felsorakoztatja a kortárs képzőművészet olyan idősebb és fiatalabb ikonjait, akiknek művei társadalmi problémákat feszegetnek és politikai felelősségről szólnak. (Többek között: Keith Haring, Jenny Holzer, Rita Ackermann, Kader Attia, Shaun Gladwell, Robin Rhode, Evan Roth, Séripop és persze Andy Warhol.)
Nem feltétlenül vág a koncepcióba, de belepréselhető az a megdöbbentő kollekció, amit Kader Attia a háborúkban megsérült, golyókkal, repeszdarabokkal roncsolt katonák arcképfotóiból állított össze. (Akár egy szóló kiállítást is megérne.)
Shaun Gladwell, a tavalyi Velencei Biennále ausztrál pavilonjának művésze mindig feltűnik eredeti ötleteivel, itt is nagyon elemében van, hiszen ő is az utcáról indult mint gördeszkás. Most azt mutatja meg, hogy a festékszóró spray-vel mennyire bravúrosan lehet bolygók képeit ábrázolni, akár az utca porában is.
Az ismerősök miatt vagy azért, mert a graffitik is táblaképek formájában vannak jelen, a kiállítás installálását tekintve teljesen úgy néz ki, mint egy átlagos kortárs tárlat: képek a falon, environmentek, videók és fotóinstallációk. Ez a második avantgárd hullám, a hatvanas évek sikeres lázadó művészetének végeredményét idézi fel, ami ugye – az intézmény- és művészetpolitika-kritikájával – ki szerette volna rekesztet(et)ni magát az intézményes művészetből, hiszen az utcára vitte a művészetet. (Pl. a magyar Tót Endre vagy a közelebbi generációból Sugár János, akiknek helyük lett volna itt is.) De végül mégis a múzeumi kiállítások és gyűjtemények megbecsült darabjaivá váltak a műveik. A tárlatnéző ezért nem kevés nosztalgiával gondol a felfedezés örömére, amit az utcán talált, hasonló művek megpillantásakor érez.
Kunsthalle Wien, Bécs
2010. június 25. – 2010. október 10.
