Pigment – Láthatósági Zónák / Zones of Visibility
2018. febr. 6- márc. 10.
A tavaly startolt, és Csákány István kiállításával erős rajtot vevő Glassyard Gallery második kiállítása éppen most zárt: a Pigment, miközben in situ igyekezett reagálni a globalizált világ bizonyos válságjelenségeire, egyedi nézőpontokból közelített.
A naponta érkező krízisjelentések azonnali reakciókra kényszerítenek, de a Pigment lerázta ezt a kényszert. A válogatott anyag a menekültkrízis és a látványalapú előítélet olyan szegmenseire koncentrál – ráadásul indirekt módon, az érdemi gondolkodáshoz kellő távolságot megteremtve –, amelyek perifériára szorultak, nem kapnak kellő hangsúlyt, vagy amikről a legtöbben egyáltalán nem is tudunk. Kevés a fogódzó ebben a zónában: a legtöbb műhöz nem tartozott leíró, magyarázó szöveg sem, nincs készen kapott információ, mögé és utána kell nézni annak, amit láttunk. Ha nem ismerjük az alkotások hátterében álló jelenségeket, történéseket, nincs meg a szükséges tudás, akkor a láthatóság csak a művek bizonyos rétegeire vonatkozik. A többi láthatatlan marad.
El-Hassan Róza szír-magyar származású képzőművész, performer szociális elköteleződése, aktivista tevékenysége és a kollektív múlthoz való kapcsolódása a teljes életmű esetében meghatározó. A kiállításon bemutatott, korábban az antwerpeni The Red Stair Line Museum-ban és a stockholmi Moderna Museet-ban is szereplő How to Proceed, Human Collective (2017) című festett fa objekt egy menekült családot ábrázol. Alakjai arctalanok, csupán egyetlen figurán (férfi?) fedezhető fel az arc sematikus ábrázolása, a testek esetében is csak néhány jelzésértékű vonal határozza meg kiterjedésüket. Ez a fajta sematizálás, arctalanság El-Hassan korábbi műveire, például a 2013-ban készült Enigma vagy az egy évvel későbbi Freedom Statue című objektekre is jellemző. Az arc hiánya együtt jár az azonosíthatatlansággal vagy akár az általános érvénnyel; a tömegben elvész az egyén. Ugyanakkor a Human Collective a menekültkrízis több, alig ismert vonatkozását is láttatja: a gyermekekkel szemben elkövetett erőszak és a szervkereskedelem nagyon is létező jelenségek, mégis kevéssé kerültek be a köztudatba.
A menekültválsággal foglalkozik Lukasz Skapski lengyel képzőművész is Patthelyzet/Clinch című, nagyméretű installációjában. A terepasztalra elhelyezett, kilenc darab, egységes, fehér, szinte már sterilnek ható építészeti modell a 2008 után felépített európai határkerítéseket mutatja be, többek között a magyar-szerb műszaki határzárat is. A műhöz tartozó kísérőszöveg részletesen leírja az eredeti helyszínek állapotát: milyen magas a kerítés, hol van szögesdrót, elektromos szenzor, hang- és mozgásérzékelő, kutyás egység vagy használatra kész könnygáz. Ennek alapján el tudjuk képzelni a határok nyers és durva anyagokkal biztosított, rideg környezetét, ezt viszont nehéz összeegyeztetni Skapski esztétikus, finoman kivitelezett, „szép” modelljeivel. A területi kizárás, az el- és lehatárolás brutalitása ugyanakkor nem esztétizálódik, nem válik „elviselhetetlen könnyűséggé” ebben a műben, a makett a dokumentáció, a leltárba vétel és az összehasonlíthatóság eszköze inkább.
A szlovák születésű, jelenleg Berlinben és Prágában élő Radek Brousil-t elsősorban a fotográfia alapelvei és folyamatai érdeklik, valamint, hogy miként változott a gyakorlat az elmúlt évtizedekben. A Pigment-en bemutatott munkái technikatörténeti és politikai tartalommal is bírnak: vizsgálódásának középpontjában a színes fotótechnika áll, az eszközökben rejlő elfogultság, amely a fehér bőrűeknek kedvez.
Ennek lényege, hogy fotó szín-balanszát az analóg fotográfia esetében – és később a digitális eszközöknél is – a fehér bőrre optimalizálták, így a nem fehér bőrűek színtónusaira nem kellően érzékeny. A leglátványosabban ez akkor mutatkozott meg, amikor különböző bőrtónusú személyeket próbáltak egyszerre lefényképezni – a fehér bőrű alak tisztán látszódott, míg a sötét bőrű elmosódott, pacaszerű foltnak hatott. A fotó és a televízió technikai rasszizmusát, ennek hátterét részletesen taglalja Dr. Lorna Roth Looking at Shirley, the Ultimate Norm: Colour Balance, Image Technologies, and Cognitive Equity című tanulmányában, mely Brousil számára is alapul szolgált, és amelyre fotóinak címe is utal.
Brousil Ulimate Norm című, x-alakzatban elhelyezett fotói azt a finomhangolást szemléltetik, ahogyan a képváltozik a színegyensúly apró módosításainak következtében. A szintén a sorozathoz tartozó Chocolate című képpár pedig arra a reklámipar felől érkező nyomásra utal, mely a fotóipart a technológia fejlesztésére ösztönözte, hogy a különböző tónusú termékek, mint például a csokoládé és a fa, egyszerre és pontosan megörökíthetők legyenek.
A Portrait of a Young Black African Boy fotósorozata esetében egy alapvető, bár valószínűleg indirekt módon létrejövő megállapítás a kiállítás egészére, és a felvetett témákhoz való művészi viszonyulásra egyaránt érvényes. A művész a fényviszonyok és nézőpontok változtatásával készített képeket António Soares dos Reis büsztjéről, így a karakterjegyek nem mindig felismerhetőek, az arcvonások olykor eltűnnek. A körplasztika sajátossága, hogy több oldalról kell megközelíteni, „körbe kell járni” a térben, a legtöbb képi reprodukció viszont ezt a sajátosságot figyelmen kívül hagyja és csak a legjellemzőbb nézetből készül. Azokat, akik nem látták a műveket „élőben”, azaz nem szereztek személyes tapasztalatokat, a tipikustól eltérő nézőpont összezavarhatja és elbizonytalaníthatja.
A szlovák Svätopluk Mikyta számára az alkotás folyamatához szervesen hozzátartozik a gyűjtés, a régi könyvekből vagy újságokból származó képeket – általában hosszas kutatómunka után – a művész valamilyen módon manipulálja. A kiállításon bemutatott Re-drawing esetében vörös színnel festett bele a képekbe; a történelmi eseményeket ábrázoló fotók eredeti közege felülíródik és új tartalommal bővül
Aneta Greszykowska lengyel képzőművész Skin Head című sorozatából két darab látható a Glassyardban. A bőrből készült objektek anyagukban is érdekesek és szokatlanok, ugyanakkor a maszkok, amit ezek az porték „viselnek”, izgalmasabb asszociációk lehetőségét is hordozzák. Greszykowska Skin Head-jeit a galéria – egykori polgári lakás – szobájában Brousil fotográfiái veszik körül, így ha a sorozat címének általános, hétköznapi jelentésére gondolunk, akkor egészen új kontextusban kell a szobrokat és azok installálását is kezelnünk.
Kiállító művészek: Perlaki Márton, Radek Brousil, Aneta Grzeszykowska, Puklus Péter, El-Hassan Róza, Svätopluk Mikyta, Lukasz Skapski, Vermeir & Heiremans
A nyitóképen: Svätopluk Mikyta, Society III. 2012, púder rotogravure. Ezt a fotót és a cikkben látható többi képet Erdei Krisztina készítette.
