Hét évtized kellett ahhoz, hogy a holokauszt és a II. világháború többi szörnyű eseménye a közvetlenül érintettek, sőt lassan a második generáció eltűnésével, a közös emlékezet felől elinduljon a történelemmé válás útján. Ennek jeleit egyes történészek új szemléletében is felfedezhetjük. Míg Magyarországon erre Karsai László Szálasiról írt, napokban megjelent könyve, addig Franciaországban Limore Yagil, Párizsban élő izraeli történész munkássága a legújabb példa.
Limore Yagil, akinek már több komoly tanulmánya jelent meg a II. világháború franciaországi történéseiről, azon a véleményen van, hogy az emberi hitványságról, kegyetlenségről, brutalitásról és gyávaságról már kellően sok személyes emlékezés és történészek által írt könyv jelent meg, ezért elérkezett az ideje, hogy a méltatlanul mellőzött pozitív jelenségekről, a példamutató emberségről, szolidaritásról és bátorságról is folyjon történészi kutató munka.
Limore Yagil. Foto: Centre Roland Mousnier
Ahogy már két korábban megjelent kötete, úgy legutóbbi munkája, a trilógia harmadik része, a Száműzetés, szolidaritás és elkötelezettség is a polgári engedetlenség és zsidómentés témájával foglalkozik. Ezúttal a művészeti élet, festők, szobrászok, színészek, zenészek sorsán keresztül igyekszik bemutatni, milyen sokan járultak hozzá üldözött társaik megmeneküléséhez, és tényekkel cáfolni egyes ismert személyiségek antiszemita vagy éppen kollaboráns voltát. Sacha Guitry-t például még napjainkban is mint a német megszállókkal kapcsolatot tartó, antiszemita írót, színészt szokták emlegetni, ám azt kevesen tudják róla, hogy több üldözött zsidót rejtegetett otthonában, és az ő közbenjárására engedték szabadon a letartóztatott Tristan Bernard írót és feleségét is. A szintén antiszemita hírében álló Serge Lifar koreográfus és táncművész a német megszállókhoz fűződő jó kapcsolatait zsidók és nem zsidó ellenállók megsegítésére használta fel.
A szerző egyúttal arra is rámutat, hogy a kollaborációt sem lehet mindenkinél azonos módon megítélni, kategorikusan elítélni. Mert amíg olyan művészek, mint például a festő Derain, Vlaminck, Van Dongen vagy a szobrász Paul Belmondo, egyetértésből vagy éppen csak karriervágyból jó viszonyban voltak a megszállókkal, és 1941-ben egy németországi meghívásnak is eleget tettek, annak semmi nyoma, hogy bárkin is segítettek volna. Ugyanakkor a németekkel szintén jó viszonyt ápoló Jacques Roché, a párizsi Opera akkori igazgatója mindent elkövetett, hogy a törvényeket kijátszva, a társulat zsidó származású énekesei és zenészei folytathassák pályájukat. Az ő segítségével dolgozhatott egészen 1943 végéig az Operában Ernest Klausz, azaz Klausz Ernő díszlettervező is.
Az igazsághoz tartozik, hogy segítségét sokkal inkább az Opera előadásainak sikerre vitele, mint emberbaráti szeretet vezérelte. Picasso műtermét előszeretettel látogatták német tisztek, mégsem volt kollaboráns, sőt diszkréten minden tőle telhető segítséget megadott az üldözötteknek. Neki köszönhetően sikerült Hans Hartungnak elmenekülnie a Gestapo elől, ő szerzett búvóhelyet Victor Braunernek és feleségének, pénzzel segítette a bujkáló Otto Freudlichet, és műtermébe számos ellenállót fogadott be, köztük az író Claude Simont. Volt, aki életét kockáztatva segített a rászorulóknak, volt, aki kapcsolatai felhasználásával, míg mások csak egy jelentéktelennek tűnő baráti gesztussal, aminek abban a helyzetben sokszor szintén életmentő értéke volt. Alexandre Trauner (Trauner Sándor) és Joseph Kozma egy segítőkész ismerőstől „kölcsönkapott” névvel folytathatták munkájukat Marcel Carné és Jacques Prévert filmjeiben, de ehhez a teljes stáb cinkosságára is szükség volt. A kötetben az eddig említetteken kívül is számos magyar származású művészről esik szó, olyan információkkal szolgálva háború alatti sorsukról, amelyekről eddig nem voltak ismereteink. Rogi André (Klein Róza) fotóművészt a neves galériás Jeanne Bucher bújtatta, a Folies Bergères díszlettervezőjét, Gyarmathy Mihályt a színház háború után kollaborációval vádolt tulajdonosa mentette meg.
A szerző külön fejezetet szentel a Vichy-kormány kultúrpolitikájának, ami – bármily meglepőnek is tűnik – szabad utat hagyott mindenfajta művészi törekvésnek, ebben legalább hűnek maradva a francia hagyományokhoz.
Mindazok a példák, amelyeket kiragadtunk a közel hatszáz oldalas kötetből, arra mutatnak rá – és Limor Yagil könyvének éppen ez a legfontosabb üzenete –, hogy a polgári engedetlenségnek sokféle formája és lehetősége van, és minden helyzetben, legyen az a legsúlyosabb, legdrámaibb is, az egyén választásán múlik, hogy él-e velük.
Limore Yagil: Au nom de l’art 1933-1945, Exils, solidarités et engagement, Fayard, 2015
A cikk lejjebb folytatódik.