Arca nyugodt, tiszta. Nagy szemüvege mögül békésen néz. Tudom, hogy ez a
béke sok áldozattal, tűréssel jár. Magában békétlenkedik Somogyi Tamás,
eltűnődve azon, miért nincs több jó köztéri szobor nálunk, miért nem
jutunk el a jó gondolattól a megvalósulásig. Ismerjük a valóságot, az
Önkormányzatok és a Lektorátus viszonyát, a zsűritagok sokféle
véleményét, a pénzügyi helyzetet. Mindezek ellenére, Somogyi Tamás és
én, hisszük, hogy lesznek még jó köztéri szobrok a köztereken, nem csak a
kiállító helyiségekben és a műtermekben.
1984-ben végzi el a Képzőművészeti Főiskolát, Vígh Tamás növendékeként. Időközben kap Derkovits-ösztöndíjat, MAOE-ösztöndíjat, NKA-ösztöndíjat és tanít, tanít, tanít Somogyi Tamás. 1990-től 2000-ig a Ferenczy Vizuális Műhelyben, azaz a Főutcában, ”92–95-ig a zebegényi Szőnyi Szabadiskolában, ”98-tól máig a szombathelyi Művészeti Szakközépiskolában. Az 1998-as, Duna Galériában megrendezett kiállításához írok katalógus előszót, amit máig érvényesnek tartok: meg is jelenik Művészeti írások című könyvemben, 2002-ben. Somogyi, a gondolkodó szobrász, aki komolyan veszi a dolgokat, lehet eklektikus, futurisztikus vagy konceptuális, a lényeg a gondolat, aminek át kell sugároznia az anyagon. A Híd férfialakja két véglet-pillér között kínlódik, felette könnyed nőalak. Híd feszül férfi és nő között, nehézkes és könnyed között 1988-ban. A kettősség és az egységre vágyás máig érvényes Somogyi Tamás szobrászatára. A Lépő alak esernyővel című szobornál az igazi feszültség a két forma közötti légtérben vibrál, 1992 óta. A ”87-es Együtt nagyon direkt eklekticizmus. A belvederei Apolló könnyedén áll Meunier szobrának lábán, játékosan befogja a munkás szemét és győztesen feszíti íját. Mindez életnagyságban, színes műanyagban és a Székesfehérvári Múzeumban.
A kockakő, mint a forradalom jelképe, már nem érvényes, jelzi Somogyi Tamás ”89-es Kockakő sorozatában. Elpuhultak a forradalmárok… A ”94-es Ulysses Joyce egész életművét próbálja egy szoborba sűríteni. A nemi szerv vagy intő ujj feketéjét fekete vassugarak fogják körül. Somogyi mindig sűrítményeket mintáz, de a csupasz jelig nem akar eljutni. Dürert a Melancholián keresztül értelmezi a művész. Homokóra-idő, nő-allegória és gúla-hegycsúcs összeolvad, megindító rettegésben. A Taposott plasztikáknál, melyek 50 centi átmérőjű érmeknek is felfoghatók, nem feledhetjük a taposóaknákat sem, 1993-ban. 1999-ben a frankfurti könyvvásárra hat 5/4-es portrét készít nagyjainkról: Bartókról, József Attiláról, Széchenyiről, Pázmányról, Misztótfalusi Kis Miklósról, Kőrösi Csomáról. Ezek a fontos portrék máig várják, hogy valahol állhassanak… 2001-ben Karácsony Sándort, 2005-ben Áprilyt és Hajós Alfrédot mintáz Somogyi Tamás. Szattára, melynek 89 lakosa van, egy buszmegállóba készít tondót a falu címerével, így a buszmegálló mágikus hellyé válik. Talán virágot is visznek oda néha. Ez a gesztus nagyon szimpatikus nekem, mert bizonyítja, hogy ahová mű kerül, az a hely fontossá lesz. Ez a tény fordítottja annak, amikor mi, művészek jelöljük ki a helyet és a művet abba a mágikus térbe helyezzük.
Kevesen írnak Somogyi Tamásról: Szemethy, Bálványos Huba, Wehner és én. Nem tartozik semmilyen csoporthoz. Már a Főiskolán sem érti a lelkes csoportok alakulását különböző személyek körül. Somogyi mindig lassan, lehetőleg objektíven próbálja felmérni a helyzeteket, emberi kapcsolatokat. Korai művei, mint a szumó birkózók, ide-oda taszítják egymást, míg egyensúlyi helyzetbe nem kerülnek, a keljfeljancsiságból a szépséges szimmetriába. Nem mond le a figuralitásról, de szerkesztése szinte mértani. Ennek a két dolognak az aránya nagyon egyedi Somogyi Tamásnál. A sok, puha formába, melyek lélegeznek, nem lezártak, keményen ékelődik be a kockakő, esernyő, lépcső, íj, vassugár.
Ülünk és töprengünk, mit és hogyan kellene megváltoztatnunk. Magunkat kellene megváltoztatnunk, a környezetet, mindkettőt vagy egyiket sem. Mindent csináljunk úgy, mint eddig, szívósan, nem figyelve bántásokra és rossz fogalmazványokra, melyeket pályázatok után kapunk, mint magyarázatot, miért nem fogadták el tervünket. Somogyi lassan 30 éve dolgozik, tanít, magyaráz, hallgat, olvas, értelmezi a világot, mint egy filozófus, bár nem tartja magát annak. Mindig visszatér az anyagi világ szépségeihez, az anyag szépségéhez, az emberfigura mozgásának és belső tartásának izgalmához. Nem tudom elengedni a figurát és a tartalmat sem, mondja.
Ülünk és töprengünk, mi lenne, ha kollégáink komolyabban vennék a szobrászat üzenetét, jelszerűségét és jobban meggondolnák, mit, miért, hogyan csinálnak. Egyre kevesebb a pénz, egyre kevesebb a hely és az ember, aki szobrot kíván. Nagyon meg kellene gondolnunk, ki, mikor, hová, mit alkot. Elsősorban a hely szellemét kellene megéreznünk, amit Hamvas olyan szépen és pontosan leírt, aztán az emberek viselkedését, igényét, érzékenységét kellene tanulmányoznunk. Nekem 40 év alatt egyszer-kétszer sikerült csak mindent egyben tartani: a környezet igényét, a mű igényét és a magam elvárását. Tudom, ritka az ilyen áldott állapot, mikor mindenki hasonlót akar, legalább is elfogadja a másik javaslatát és tiszteli a másik tudását. A szobrászok összegyűlnek évente egyszer-kétszer és beszélnek közös dolgaikról, de ez nem elég. Fontos lenne az egymáshoz közel állók szeretete és segítségnyújtása egymásnak. Még fontosabb lenne az egymástól távoli véleménnyel bírók közeledése egymáshoz és egy objektívebb művészet-értékelés létrehozása, folyamatos munkával.
Somogyi Tamás nem kis művészeket nevel elsősorban, hanem szakmát tanít, kockológiát, technológiát, sokszorosítást. Ő nem guru, mondja. Nincsenek megváltó elméletei, de mindenre komolyan készül, tanításra, pályázatokra, szobor készítésére. Sokat olvas, mostanában Koestler-t, John Lukacsot, régebben Joyce-ot, Camus-t, Canettit, Hamvas Bélát, Weörest. Sokat utazik vonaton, így van idő olvasásra, mint a régi szép időkben. Hűséges a barátaihoz Somogyi. A zsűrizést objektív szemmel végzi. Az idővel harcol, mint mindenki. Számára minden felkészülés hosszú ideig tart, mert minden szobornak van előélete és utóélete, születése és hosszabb-rövidebb léte. Sok idő kell az élő szoborhoz, mely lélegző felületű és tiszta gondolatú. Az alkotás folyamata drámai, mondja.