A bolondok művészetétől a pszichopatologikus művészetig
(De l’art des fous à l’art psychopathologique. La collection Sainte-Anne autour de 1960)
Szent Anna Kórház Művészeti és Történeti Múzeuma
(Le Musée d’Art et d’Histoire de l’Hôpital Sainte-Anne (MAHHSA), Párizs, április 28-ig
A mentálisan betegnek tekintett emberek képzőművészeti alkotásait általában némi borzongással vegyített érdeklődéssel nézzük, figyelve, hogy betegségük hogyan nyomja rá bélyegét kreatív tevékenységükre. Közhely, de igaz, hogy az alkotás pillanatában csak vékony mezsgye választja el a zsenit és a beteget, és sokszor nem is választható ketté, hogy személyiségük melyik állapota „felelős” az alkotásért. A művészetek története gazdag olyan alkotókban, akik elme- vagy idegállapotuk miatt rövidebb-hosszabb ideig kórházi, intézeti kezelésre szorultak. De általánosságban is elmondható, hogy a betegnek tartott, ápolásra szoruló emberek számára a kreatív tevékenység nemcsak kikapcsolódás, de gyógyszer, kezelési mód is lehet.
A festés, rajzolás pszichoterápiáját közel 170 év óta ismerik, de a különböző intézetek által létrehozott műhelyekben készült alkotások gyűjtése, archiválása és rendszerezése ennél sajnos csak sokkal rövidebb múltra tekint vissza. A kizárólag mentális betegségek gyógyítására hivatott híres párizsi pszichiátriai intézetet, a Szent Anna Kórházat, 1867-ben avatták fel, és itt már hosszú évtizedek óta gyűjtik a kezelésre szorult betegek munkáit. 1950 óta külön terápiás célú alkotóműhely is működik az intézmény falai között. A kórház múzeuma mintegy hetvenezer olyan rajzot, festményt, tárgyat őriz gyűjteményében, melyeket a betegek a terápiás műhelyben készítettek.
De van a múzeumnak egy másik kollekciója is, olyan alkotásokból, amelyeket ismert művészek készítettek abban az alkotói korszakukban, amikor betegségük még nem manifesztálódott. A Szent Anna kórház 2018 őszén nemzetközi konferenciával is egybekötött, kétrészes kiállítást szervezett A bolondok művészetétől a pszichopatologikus művészetig címmel. A december végén zárult első bemutatón az 1950 és 1960 között készült olyan képekből láthattunk válogatást, amelyek a terápiás műhelyben, a betegek kezelése során készültek. Most januártól pedig az 1960-as években, de a művészek kórházi kezelésétől függetlenül, többnyire még betegségük kialakulása előtt készült művek tekinthetők meg. A kiállításokhoz kapcsolódó konferencia elsődleges célja pedig az volt, hogy a pszichiáterek, orvosok és művészettörténészek megpróbálják közösen eltávolítani a stigmatizáció, a pejoratív megközelítés, az előítélet héját a betegek által készített munkák megítéléséről. Azt már említettük, hogy az átlagos nézők az ilyen képeket bizonyos távolságtartással szemlélik, de ugyanilyen szubjektív lehet a pszichiáterek megítélése is, akik – foglalkozási ártalomként – főként a különböző betegségtípusok megnyilvánulásait keresik a képeken. A konferencia célja pontosan az volt, hogy a műveket létrehozásuk személyi és helyszíni körülményeitől függetlenítve, elfogulatlanul értékeljék.
Talán eljön az az idő, amikor a képzőművészeti alkotások befogadásánál csak a minőség, a nézőkből kiváltott hatás lesz a döntő, nem pedig a klinikai kórlap. Ha a nagy múzeumokban kiállított művek megítélésénél nem vagyunk kíváncsiak az alkotó nemére, testsúlyára, hajának színére, akkor Nemes Lampérth, Czigány Dezső, Csontváry, Gulácsy, van Gogh, Munch, Camille Claudel, Antonin Artaud műveiben gyönyörködve, miért kellene foglalkoznunk az orvosok által – helyesen vagy helytelenül – felállított diagnózisukkal?