Nehéz idők járnak mostanában a múzeumokra (is), mégis új, felújított vagy most átadott épületekkel bővült múzeumok sora nyílik meg világszerte idén is. Svájcban a baseli Kunstmuseum 2016-os bővítése után most Zürichen a sor.
Az alpesi országban régi a rivalizálás Basel és Zürich között az ország képzőművészeti fővárosa címért. Basel tudhatja magáénak a világ legfontosabb modern és kortárs művészeti vásárát, az ottani Kunstmuseum az említett nagyvonalú bővítés után felsőbb osztályba lépett, a Beyeler Alapítvány pedig rendszerint több látogatóval büszkélkedhet, mint a zürichi Kunsthaus. Zürich ugyanakkor lényegesen több ismert galériának ad otthont és itt működnek a legnagyobb aukciósházak is. A Kunsthaus bővítését Zürich olyan adunak szánja, ami jelentősen javítja a város versenyhelyzetét és fellendíti a kulturális turizmust.
A Kunsthaus gyűjteményének eredeti és funkcióját az új épület megnyitása után is megőrző, Karl Moser által tervezett otthonát 1910-ben adták át és bár azóta háromszor is bővítették, mára már a 6,5 ezer négyzetméteres kiállítótér ellenére krónikus helyhiánnyal küzd és alig alkalmas arra, hogy megfeleljen a múzeumokkal szembeni mai, új típusú elvárásoknak. A 4 ezer festményt és szobrot, és mintegy 95 ezer egyedi és sokszorosított grafikát tartalmazó gyűjteménynek alig 10%-a látható az időről időre megújuló állandó kiállításokon. A kollekció a XIII.századtól napjainkig mutatja be az egyetemes és a svájci művészet történetét, olyan kiemelkedő súlypontokkal, mint Edvard Munch munkáinak legnagyobb, Norvégián kívüli együttese, a legjelentősebb Alberto Giacometti válogatás, az impresszionista és modern mesterek elsőrangú anyaga Monet-tól és Picassotól Chagallon át Beckmannig és Kokoschkáig. Híres a Kunsthaus pop art gyűjteménye, benne Warhol és Hamilton fontos munkáival és életművi jelentőségű alkotások képviselik Rothko, Twombly, Beuys és Baselitz munkásságát is.
A múzeum fenntartója a Zürichi Művészeti Társaság; az évi 20-23 millió svájci frankos operatív költségvetés nagyobbik felét a város és a kanton állja, a társaság tagdíjaiból és a jegyárakból nagyjából 10-10% folyik be, a fennmaradó részt adományok, illetve a múzeum jegyárakon túli egyéb saját bevételei fedezik. A látogatók száma az elmúlt 10 évben 220-420 ezer között ingadozott, főleg az időszaki tárlatok eltérő népszerűségének függvényében. (A 2020-as évnek a fenti sávból nyilván kilógó adatai még nem kerültek nyilvánosságra.) A múzeum célja, hogy a bővítés után a látogatók száma e sáv felső határa körül stabilizálódjon.
A Kunsthaus egyéni és csoportos időszaki tárlatai valamennyi, a múzeum gyűjteményében képviselt korszakot felölelik és több, világviszonylatban is kiemelkedő magángyűjtőt illetve gyűjteménykezelőt is sikerült megnyerniük ahhoz, hogy itt mutassák be kollekciójuk legjavát; így itt volt látható többek között a Bührle-, a Merzbacher- és a Nahmad-gyűjtemény. Ezekből az eseti együttműködésekből, mint később látni fogjuk, időnként tartós kapcsolatok alakultak ki.
A múzeum vezetését egészen rendkívüli stabilitás jellemzi: a 111 éves intézmény mindössze negyedik igazgatóját „fogyasztja” és a váltások sem kapkodva, hanem előre gondosan megtervelten zajlanak. A jelenlegi, funkcióját 2000 óta betöltő főnök, a német Christoph Becker már egy éve bejelentette, hogy 2022-ben távozik a múzeum éléről – ezzel, a maga 22 évével ő lesz a legrövidebb szolgálati idejű igazgató. Helyére azonnal nemzetközi pályázatot írtak ki, aminek eredményét várhatóan idén tavasszal ismertetik majd. Nemzetközi a zsűri is, amiben a Metropolitan Museum és a Tate Modern egy-egy vezető kurátora mellett a már említett Pipilotti Rist is helyet kapott. A Becker-érát viszonylag óvatos, a kockázatokat kerülő kiállítási politika jellemezte, kevés tárlat váltott ki igazán nagy nemzetközi visszhangot, de az általános színvonal magas volt és biztosan a jövőre távozó igazgató érdemei között fogják számontartani a nagy gyűjtőkkel kialakított gyümölcsöző kapcsolatot, valamint a múzeumbővítés sikeres előkészítését és viszonylag zökkenőmentes, bár a késéseket elkerülni nem tudó megvalósítását.
Ez utóbbi lényegében egész itteni pályafutását kitöltő program volt, hiszen a Zürichi Művészeti Társaság már 2001-ben állást foglalt a bővítés szükségessége mellett és az előtanulmányok elkészülte, a pénzügyi lehetőségek áttekintése után 2008-ban írták ki a nemzetközi tervpályázatot, amit a múzeumok tervezésében nagy rutinnal és komoly eredményekkel rendelkező sztárépítész, David Chipperfield irodája nyert meg. Az építkezés indulásáig azonban még hosszú éveknek kellett eltelniük. Ennek egyik oka az volt, hogy a svájci gyakorlatnak megfelelően Zürichben helyi népszavazást kellett kiírni – ez már 1906-ban, az eredeti múzeumépület esetében is így volt. A népszavazás során feltett kérdés arra vonatkozott, hogy a város támogassa-e a projektet, de ez lényegében az új épület létéről vagy nem létéről szóló döntés volt, hiszen a város anyagi hozzájárulása nélkül nem lett volna esély a bővítésre. A helyi népszavazásra 2012-ben került sor, s a támogatók 53,9%-al nyertek. (Magyar szemmel ez csekély többségnek tűnik, a svájci gyakorlatban azonban meggyőző eredménynek számít.) Ami utána következett, az ma már szinte minden nagyobb beruházás velejárója: különböző környezet-, illetve városvédő csoportok igyekeztek vétót emelni a projekt ellen, így az építkezés csak három évvel később, 2015 augusztusában indulhatott meg. A munkálatok öt évig tartottak, az épület hivatalos átadására tavaly decemberben került sor, a nyílt napok azonban, amikor még a műtárgyak installálása előtt bárki megtekinthette volna a frissen elkészült létesítményt, a pandémia miatt elmaradtak. Erre legközelebb a tervek szerint tavasszal lesz lehetőség, amikor az új, 5 ezer négyzetméternyi kiállítótérrel rendelkező épület két hónapig látogatható lesz, s már nem csak az üres falakat lehet megnézni, hanem számos, a bemutatási körülményekre kevésbé „kényes” műtárgyat is. Ezután az épület a kiállítások végleges kialakításának idejére újból bezár, hogy aztán októbertől már teljesen berendezve fogadja a látogatókat. Ami Svájcban kevésbé, de a világon sok helyütt szenzációnak számítana: a 206 millió frankra rúgó költségek nem lépték túl a tervekben szereplő összeget. A pénzt egyenlő arányban Zürich városa és a Művészeti Egyesület dobta össze, a kanton pedig 30 millió frankot adott a szerencsejáték-alapból és átadta az építési terület használati jogát is a Művészeti Egyesületnek.
Chipperfield új épülete jól illeszkedik az óvárost és a diáknegyedet összekötő Helmplatz architektúrájába, aminek eddigi meghatározó elemei a Kunsthaus eredeti épülete és a német nyelvterület egyik legfontosabb prózai színháza, a Schauspielhaus voltak. A múzeum két épületét a tér alatt egy 70 méter hosszú folyosó köti össze egymással. Az új épület domináns elemei a nagy méretű ablakok és az ugyancsak méretes üvegajtók, amik vonzzák a tekintetet. A hatalmas előcsarnok, melynek tervezésekor Chipperfield bevallottan ihletett merített a Tate Modern Turbina Hall-jából, tulajdonképpen két szabad teret köt össze, hiszen az utcáról belépve (már ha nem az alagúton keresztül érkezünk a régi épületből) és a csarnokon keresztülhaladva a másik oldalon ismét a szabadba jutunk, nevezetesen a múzeum szoborparkjába. A csarnok egyúttal a közösségi tér funkcióját is betölti, a parkkal együtt ingyenesen látogatható és a shopokkal, a bárral és az előadótermekkel együtt nyitva lesz a múzeum nyitvatartási idején kívül is. Látványos, de abban az értelemben „alázatos” épületet tervezett Chipperfield, hogy az architektúra nem tolakszik előtérbe és nem fogja megkeseríteni a kurátorok életét, miközben tele van ötlettel és fantáziával; hagyni fogja érvényesülni a kiállított műveket. A domináns anyagok a beton, a márvány, a tölgyfa és a réz. A Kunsthaus különösen büszke arra, hogy az új épület működtetésének energiaigénye töredéke a megszokottnak; az üvegházhatású gázok kibocsájtása például 75%-al lesz alacsonyabb.
Az új épület részben időszaki kiállításoknak ad otthont, részben itt kerül elhelyezésre a Bührle-gyűjtemény is, aminek nem is titkoltan a fő közönségmágnes szerepét szánják, tekintve, hogy hozzáadásával a francia impresszionista és posztimpresszionista festészetnek a legnagyobb Párizson kívüli gyűjteménye lesz itt látható.
A Bührle-gyűjtemény befogadása ugyanakkor heves vitákat is kiváltott, amik részben még ma is tartanak. Ezek egy része egy elvi kérdés körül forog – nevezetesen, hogy valóban az-e a múzeumok feladata, hogy „gyűjtőket gyűjtsön” – más része viszont
Emil Georg Bührle személye körül, aki fegyvergyárosként lett Svájc leggazdagabb embere, aki többek között Hitler Németországának és Mussolini Olaszországának fegyverellátásában is fontos szerepet játszott, s aki számára a műgyűjtés és a Kunsthausnak nyújtott bőkezű adományok sokak szerint elsősorban az imázsjavítást szolgálták.
Bührle finanszírozta többek között a múzeum 1958-ban felavatott, az ő nevét viselő nagy kiállítótermét is. Gyűjteménye kétségkívül egyedülálló, a most letétbe helyezett mintegy 200 munka között a francia festészet említett időszakából megtaláljuk valamennyi jelentős mester muzeális műveit.
Közöttük lesz Cézanne Fiú vörös mellényben című emblematikus vászna, ami egykor Nemes Marcell magángyűjteményét gazdagította és egyike volt annak a négy festménynek, amiket 2008-ban a Bührle-gyűjtemény akkori otthonából, Zürich villanegyedéből elraboltak. Ez volt Svájc történetének legnagyobb műkincsrablása, ami szerencsére a művek előkerülésével zárult – igaz, erre a Cézanne-kép esetében négy évet kellett várni. Ez a képrablás láttatta be a Bührle-alapítvánnyal, hogy a műtárgyak elhelyezésére és biztonságos bemutatására más megoldás után kell nézniük.
A Kunsthaus-szal kötött szerződésük nem minden részlete nyilvános; annyi bizonyos, hogy hosszútávú letétről van szó, amelynek darabjait a múzeum legalább 14 évig együtt, zárt egységben fogja bemutatni az új épület második emeletén e célra kialakított termekben. A szerződés a 14 év letelte után lehetőséget ad az ettől a gyakorlattól való esetleges eltérésre a fogadtatás és a változó igények függvényében; nem egyértelmű, hogy ez magában foglalja-e a múzeum gyűjteményébe teljesen integrált módon történő bemutatást is. Az azonban bizonyos, hogy a múzeum ezeket a munkákat úgy prezentálja, hogy felvázolja a kollekció létrejöttének történelmi körülményeit, és ismerteti Bührlének az akkori gazdasági és kulturális életben játszott szerepét.
A Bührle-gyűjtemény mellett kevesebb szó esik arról, hogy a bővítés lehetővé teszi két másik jelentős magánkollekció, a Merzbacher- és a Looser-gyűjtemény tartós befogadását is. Werner Merzbacher gyűjteményében a modern művészet legnagyobb mestereinek többsége megtalálható; ő elsősorban a színek bűvöletében, és nem egyes stílusirányzatokhoz kötődve építette fel több, mint 100 darabból álló gyűjteményét, míg Hubert Looser gyűjteményéből 70 alkotás kerül a Kunsthausba, a súlypontokat nála az informel, a szürrealizmus, az absztrakt expresszionizmus, a minimal art és az arte povera jelentik.
A Kunsthaus új épületének köszönhetően a városvezetés reményei szerint egy új kulturális negyed jöhet létre a Helmplatz környékén; több neves galéria máris a környező utcákba költözött. A térnek látványos eleme lesz a főként kísérleti videóival és installációival ismertté vált svájci művész, Pipilotti Rist napokban felavatandó nagy méretű fény- és videóinstallációja, ami szimbolikus kapcsolatot teremt az itt található kulturális intézmények között és új életet lehel a Kunsthaus régi épületének északi homlokzatába is.
Nyitókép: Kunsthaus, Zürich. Forrás: Wirenewsfax.com
