Igaz, ennek a kiemelkedő árverési szereplésnek volt némi előzménye és éppen a képet aukcionáló árverőháznál, ahol egy évvel korábban megrendezték az 1911-1971 között élt erdélyi művész első, és mindmáig egyetlen magyarországi egyéni tárlatát, és bár az említett aukciós sikerben ennek nyilván volt szerepe, nagy áttörést a művész ismertségében és keresettségében nem hozott. A helyzet most talán változik, miután Marosvásárhelyen, ahol Pittner viszonylag rövid életének utolsó több mint két évtizedét töltötte, november 25-én megnyílt és egészen jövő év április 30-ig látogatható első retrospektív kiállítása, ami a méreteiben szerény, talán 180-200 tételt számláló életművének egyharmadát mutatja be a nagyközönségnek. Ezt megelőzően egyébként Erdélyben is csak egyetlen alkalommal volt egyéni kiállítása, méghozzá Nagybányán és Szatmárnémetiben – 88 évvel ezelőtt, 1934-ben. Az a kiállítás értelemszerűen még csak pályája első, alapvetően Nagybányához kötődő szakaszáról adhatott képet. A mostani tárlat apropóját a művész tavalyi kerek évfordulói – születésének 110. és halálának 50. évfordulója – szolgáltatták, az egyéves csúszásnak a pandémia és az előkészítő munka időigényessége voltak a fő okai. A kiállítás ötletadója és megvalósításának motorja a Marosvásárhelyen élő Salat Csaba orvos, műgyűjtő volt, aki annak idején már első orvosi fizetéséből is festményt vásárolt. Erdélyi művészek alkotásait gyűjti és szerényen azt írja, „gyűjteményét nem tartja olyan értékesnek, habár van pár becsesebb darabja is”. Salatnak kurátori, kiállításszervezői tapasztalata is van, hiszen kétszer a saját kollekciójából, kétszer pedig helyi, azaz marosvásárhelyi művészek alkotásaiból rendezett tárlatokat. Kezdeményezéséhez előbb a Maros Megyei Múzeumot, majd pedig az erdélyi magyar képzőművészet avatott ismerőjét, a Pittner Olivérről 2009-ben megjelent kötet egyik szerzőjét, Szücs Györgyöt, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettesét is megnyerte. (Az említett kötetet Szücs Murádin Jenővel közösen írta.) Szücs György magára vállalta – Salat Csaba társkurátori közreműködésére építve – a kiállítás kurátori feladatait és ő a szerzője a kiállítás tavasszal megjelenő katalógusába készült fő tanulmánynak is. (A tanulmányok mellett gazdag dokumentumanyag és a kiállításon szereplőket kiegészítendő olyan Pittner-munkák reprodukciója is szerepel majd a katalógusban, melyek léte a hagyatéki anyagból ismert, de jelenleg lappanganak.) A marosvásárhelyi múzeum részéről szervezőként, koordinátorként Oniga Erika művészettörténész tett sokat a tárlat sikeréért.
A kiállításnak már az előkészítése is fontos eredményeket hozott: Salat Csaba gondozásában elkészült Pittner életművének minden eddiginél teljesebb, mintegy 180 tételt felölelő leltára. (Salat megjegyzi, hogy e tételeket még alaposabb vizsgálatnak kell alávetni, mert nem zárható ki, hogy vannak közöttük kétes eredetiségű alkotások is.) Ebben a leltárban már az a három-négy tétel is szerepel, melyek tulajdonosai a kiállítást megelőző felhívás kapcsán jelentkeztek és a múzeum, valamint a kurátorok bíznak abban, hogy maga a tárlat is „előcsalogat” még eleddig ismeretlen munkákat magángyűjtemények mélyéről. A leltárból kiderül, hogy az életmű mintegy egyharmada található ma Romániában, túlnyomórészt Erdélyben, míg kétharmada – kevés kivételtől eltekintve – Magyarországon. A kivételeket néhány, németországi, olaszországi, izraeli és amerikai magángyűjteményekben őrzött darab jelenti. A kiállításon szereplő 61 munka felét magyarországi köz- és magángyűjtemények kölcsönzik – előbbiek sorában kettőt a Magyar Nemzeti Galéria, utóbbiak közül számosat a Pittner munkáinak legnagyobb kollekciójával rendelkező Somlói Antal –, másik fele romániai köz- és magángyűjteményekből kerül a tárlatra, de érkezik két munka németországi magánkollekcióból is. A bemutatott anyagban Pittner munkái mellett, azok kontextusba helyezését segítendő, néhány pályatársa, így Kusztos Endre és Nagy Pál művei is szerepelnek.
A marosvásárhelyi múzeum és a kurátorok nem titkolt célja, hogy a tárlattal hozzájáruljanak a pittneri életmű újraértékeléséhez, újrapozicionálásához. Különös oeuvre az övé, hiszen két, egymástól viszonylag markánsan eltérő korszakból áll, ami önmagában még nem lenne ritkaság, az azonban már inkább, hogy ezt a két korszakot hosszú szünet választja el egymástól, amikor Pittner elfordult a festészettől. Első korszaka Nagybányához kötődik; 1930-tól 1933-ig – azt az időszakot leszámítva, amikor a „lázadó fiatalokkal” együtt eltávolították onnan – a nagybányai festőiskolát látogatta, a fiatalok csoportjában Klein József, majd Ziffer Sándor irányításával tanult. 1932-ben már résztvevője volt a nagybányaiak műveiből szervezett csoportos tárlatnak Szatmárnémetiben. S bár Nagybánya a XX. századi magyar képzőművészet történetének egyik legismertebb és legfontosabb fejezete, Pittner esetében az ott töltött évek nem pályája csúcsát, hanem a pályakezdés – máris fontos alkotásokat létrehozó – időszakát jelentették. Mint Szücs György a kiállítás kapcsán adott egyik interjújában is hangsúlyozza, mai szemmel úgy érzi, hogy Pittner „a kezdeti reveláció után kissé iskolás módon, vonalzózva kereste, miképpen is lehetne a konstrukciót a színnel összehozni. Néha az lehet az érzésünk, hogy inkább egy rajzos, geometrikus világ az, amit ő kiszínez. Próbálgatja a színeket”- mondja, hozzátéve, hogy kontúros, kubisztikus stílusát lassanként felváltották a puhább, festőibb pasztellképek. Lehet persze, hogy a „nagybányaiság” varázsszava mindmáig befolyásolja a gyűjtők értékítéletét, de Szücs nem titkolja, hogy véleménye szerint Nagybánya Pittnernél még az útkeresés időszaka, s a festő érett, legfontosabb korszakának az utolsó másfél, Szebenben, Segesváron, majd Marosvásárhelyen töltött évtized tekinthető, amikor a művész „egy furcsa, filozofikus, szürreális gondolkodásmód irányába” indult el. Új, immáron teljesen egyéni nyelvet alakított ki, amit egyértelműen igazolnak az újra kubista hatást tükröző, falikárpitszerű városképek, vagy a 60-as évek második felében szinte a művész védjegyévé vált Gyökerek-sorozat kusza, összefonódó gyökérzetű, kiszáradt fákat megörökítő, könnyen jelképként értelmezhető, gyakran szürrealista hatást is mutató vásznai.
Ezt a két időszakot hosszú szünet választotta el egymástól, amikor Pittner vélhetően nem egy alkotói válság miatt fordított hátat a festészetnek, hanem illegális munkásmozgalmi küldetései miatt. Hitt egy olyan jövőben, ami aztán nem jött el; konfliktusba került az 1945 utáni politikai renddel, a pártból is kizárták, s a művészeti életbe való visszatérését az is nehezítette, hogy elutasította a kötelezővé tett szocialista realizmust. Csalódott emberként, csalódott művészként, de jelentős életművet hátrahagyva halt meg, melynek gazdagsága még sosem mutatkozott meg olyan meggyőzően, mint a mostani tárlaton.
Kár, hogy egyelőre úgy tűnik, a tárlatnak Marosvásárhely az egyetlen állomása lesz; anyagát érdemes lenne másutt, így magyarországi helyszíneken is bemutatni.
A műtárgyreprodukciókat a művek tulajdonosai és Salat Csaba jóvoltából közöljük.
Borítókép: Pittner Olivér: Aranyművesek utcája, pasztell, papír, 70 x 100 cm, Maros Megyei Múzeum, Marosvásárhely
