Weltschmerz – Budapest, Trafó Galéria, február 1-ig.
artPortal: Bartók Imre író nyitotta meg a kiállítást, Nemes Z. Márió 2014-es verseskötetének a borítóján a te festményed látható. Van a kortárs irodalomban egy nagyon erősen jelenlévő csapat – képzőművészként te is kapcsolódsz hozzájuk –, amelynél érezhető, hogy az idősebbektől lényegesen eltérő módon szocializálódott. Ennek a 80-as években született generációnak erős gyökerei vannak például a popkultúrában.
Kis Róka Csaba ( K.R.Cs. ): Valóban egy-két év különbséggel születtünk a 80-as évek elején. Mi már készen kaptunk egy csomó könnyűzenei műfajt, akkoriban már elfogadottá vált a videoklipek világa. Apám, aki ügyes ember, csinált egy antennát, amellyel lehetett fogni a Sky Channelt és az MTV-t, ahol rengeteg videoklip ment. Van egy intenzív személyes emlékem még óvodás koromból: legózunk a bátyámmal, és közben nézzük a klipeket a fekete-fehér tévén. Még egy konkrét Iron Maiden-klipre is emlékszem, amely ment abban az időben, pedig akkor mi még semmit se tudtunk a zenekarról, csak sokkal később tudatosult bennem, hogy mit láttunk annyiszor annak idején. A mienk már klip-generáció. A klipek képi nyelvezete, gyorsasága, adott esetben brutalitása meghatározza a mi szocializációnkat. Nem csak a konkrét brutalitásra gondolok, hanem a sűrítésből adódó sok vágásra, az erős látványvilágra, ezek együtt vizuális sokkhatást hoznak létre.
A képek a Trafó Galéria kiállítási terében készültek. Fotók: Surányi Miklós
A Trafóban látható képeken is felismerhető az a – mostanra kicsit átalakult – festői világod, amely az egyetem alatt született meg.
K.R.Cs.: A Képző utolsó időszakában kezdett kialakulni ez az irányvonal. Előtte egyfolytában keresgéltem, szinte minden félévben stílust váltottam. Úgy éreztem, hogy ha a festésre tettem fel az életem, ezalatt az öt év alatt kell megtalálnom önmagam. Negyedéves koromban kaptam egy fél éves nürnbergi ösztöndíjat, a kint töltött időszak alatt jött létre az a világ, amelyből származtatható ez is, amit most csinálok. Nürnbergben magamban dolgoztam, mester nélkül. Volt időm magamba szállni, nem befolyásoltak a barátok, az évfolyamtársak, akikkel egyébként művészeti kérdésekről beszélgetek. Nagyon szépen letisztult minden fél év alatt, és amikor hazajöttem, a következő szemeszter elején meg is született az első ilyen kép. Persze sokat rajzoltam előtte, azt akartam, hogy őszinte és izgalmas legyen, ami a vászonra kerül, hogy nagyon hasson a lelkemre, én is libabőrös legyek, amikor ránézek. Ahogy ezt elértem, úgy éreztem, megvan a fonál.
A saját stílusodat keresve sokat foglalkoztál a magyar festészettörténeti hagyománnyal is.
K.R.Cs.: A holland, a német vagy a francia festészetben van egy folyamatosság, egy évszázadokra visszanyúló nagy hagyomány. A magyar festészet az előbbiekkel összehasonlítva sokkal rövidebb történettel bír, a nemzeti törekvések részeként indult, nemzeti szimbólumok megteremtésével, mint például a huszár-motívum, amelyet én is sokat használtam korábban. Ma már nem tulajdonítok ennek a hagyománynak olyan nagy jelentőséget, mint akkor. Ugyan rengeteg izgalmas dolog van benne, de csak egy viszonylag szűk közeg számára mond valamit. Hiába tartom én például világsztárnak Mednyánszky Lászlót, akinek közhelyesen ismert festőnek kellene lennie világszerte, a valóság az, hogy a másutt egyáltalán nem ismerik a nevét sem. Én pedig szeretek beágyazni a képeimbe jól ismert referenciákat, és hiába nyilvánvaló a magyarok számára egy képi utalás Mednyánszkyra, a külföldieknek teljesen érthetetlen. Tele van a fejem különböző képekkel, szimbólumokkal, amelyeknek a festményekbe foglalása talán azért is vonz annyira, mert úgy érzem, hogy ezáltal én is részesévé válok az egyetemes festészettörténetnek.
Első ránézésre egymástól távolinak tűnő képi utalásokat hoznak elő a festményeid a Biblia világától a horrorfilmekig.
K.R.Cs.: A Biblia lényegében tiszta horror, csak a vallási tartalom miatt felejtkezünk el erről. Van itt a Trafó Galériában egy képem, az a címe, hogy a Lepel. Ez a lepel tökéletes szimbóluma az egyházi köntösnek, amely elfedi a sok borzalmat, a keresztes háborúkat, a különböző vérontásokat. A keresztény egyház történetében rengeteg a szégyenteljes dolog. De említhetném a velencei Dózse-palotát is: elképesztő mennyiségű vért és szenvedést ábrázoltak azokon a falakon.
Az olaszországi középkori templomokban mindenhol látunk ilyen jeleneteket, de nem lehet, hogy ha egy különálló festményen van ugyanez, annak brutálisabb a hatása?
K.R.Cs. : Lehet, hogy valóban erősebb így a hatás, de biztos benne van a prüdériánk, meg a szemellenzősségünk is.
Tényleg ilyen durva képek vannak a fejedben?
K.R.Cs. : Igen, de nem önmagában jelenik meg mondjuk egy félig lenyúzott fej, számomra ezek a képek jelentést hordoznak, ugyanúgy, mint egy absztrakt felületen a színek, a foltok mérete. Ráadásul ha mondjuk egy vörös szín egy bizonyos kontextusban a vért juttatja eszünkbe, ez máris sokféle jelentéstartalmat hívhat elő, miközben a felület közel sem realisztikus. Számomra talán pont ez az izgalmas az egészben, hogy nem kell törekedni a valósághű ábrázolásra, koncentrálhatok a jelentésre. Tehát ezek a képek valóban megjelennek a fejemben, de csak mint allegóriák, szimbolikus tartalmak, mert önmagáért nem élvezem azt, hogy szétdarabolt testeket festek. Valószínűleg alkatomnál fogva érzékenyebb vagyok a dolgok drámaibb, sötétebb oldalára. De mondjuk egy hiper-reálban megfestett bélrendszertől vagy kinyíló bőrtől még el is ájulok, mert amúgy rosszul vagyok a vértől.
Már fiatalon elég nagy sikereid voltak külföldön. Mit gondolsz, mi ennek az oka?
K.R.Cs.: Nagy részben a szerencsémnek köszönhető. Jókor voltam jó helyen. Többnyire megakad az emberek szeme azon, amit festek: vagy nagyon elutasítják, vagy teljesen rácuppannak, és persze az utóbbiból van kevesebb. A festményeim külföldi jelenléte akkor indult be, amikor beadtam a munkáimat egy nemzetközi pályázatra, ahol beválogattak az első tízbe, és a képeket bemutatták Berlinben, és a kiállításhoz készült egy katalógus is. Ez eljutott egy svájci múzeumigazgatóhoz, aki egyébként már látta korábban a festményeimet az interneten. Rögtön megkeresett, ennek köszönhetően több csoportos kiállításon és egy önállóval is szerepeltem Svájcban, és rajta keresztül lett pár nemzetközi kapcsolatom is. Így megy ez, szépen, fokozatosan előre. Elég speciális ügy, amit én csinálok, akinek tetszik, az nagyon tud küzdeni érte. Nemrég kezdtem el együtt dolgozni egy angol galériával is, ahol én vagyok az egyetlen festő, és mindenki egy kicsit bizarr dolgot csinál, de teljesen eltérő módokon. Szerencsére külföldön sem értelmezik félre a képeket, és az is érdekes számomra, hogy mennyire hasonlítanak az ottani és az itthoni kritikák.
Ha ennek a mostani kiállításnak a képeit nézem, akkor úgy tűnik, hogy a világod szelídül.
K.R.Cs.: Nem gondolom, hogy ez így lenne. Azért lehet ez a látszat, mert a korábbiak sokalakos, mozgalmas kompozíciók voltak. Ez változott meg 2012 körül, mert unalmassá vált a sok szereplő, úgy éreztem, valami esszenciálisabbat akarok festeni.
Akkor inkább azt mondom, hogy a polgárpukkasztás szelídült…
K.R.Cs.: Igen, a képek nincsenek kihegyezve azokra a motívumokra, amelyek irritálni szokták az embereket. De hogy őszinte legyek, továbbra sem értem, hogy egy férfi nemi szervnek egy festményen miért van ilyen hatása, eleve a szexualitás miért számít „csúnyának”. Videókon, vagy a tévében ezt nézik az emberek mindennap, akkor miért probléma, hogy a festményen ott van egy nemi szerv, amely ráadásul a körülötte lévő motívumok által el is van idegenítve a nemi szerv jellegétől, tehát más tartalma van.
Meglehetősen komorak ezek a képek, de valahogy „lágyan” komorak. Talán ezért is jutott eszembe, hogy mintha nem hatnának rád annyira a mai magyar hétköznapok. Hiányzik a harciasság, a lázadás.
K.R.Cs.: Pedig hatnak. Pont azért ilyen komorak a képek, mert már nagyon elegem van. Semmilyen szinten nem tartom viccesnek, ami történik. Amíg a korábbi képeimen még tudtam fricskázni a folyamatokat, a szándékokat, tudtam keserűen és ironikusan, de mégis humorosan közelíteni, ez most már nem megy. Számomra ezek a festmények előrevetített képek a fiataljainkról, ablakok a jövőre. Sokszor érzem azt, hogy nincs mit tenni, egyszerűen annyira cinikus az egész. Lehet, hogy nem harciasak ezek a képek, de azért nem is beletörődőek. Kiállnak valami mellett.
Mire gondoltál, amikor így először végignéztél rajtuk itt a falakon?
K.R.Cs.: Nagyon tetszik az, ahogy néznek le ránk ezek a gyerekek. Egy csomó számon kérő tekintetet látok a képeken, amelyek állandóan arra emlékeztetnek, hogy mi szúrjuk el a jövőjüket.
