Aki számít New Yorkban – gazdag, vagy híres, vagy mindkettő – az nagy
valószínűséggel nyaranta eltölt pár napot, vagy hetet a Long Island
Hamptonjainak valamelyikében. Vagy azért, mert nyaralója, kastélya, palotája
van a tengerparti városkák egyikében, vagy azért, mert meghívták oda.
Számos
makulátlan tisztaságú Hampton sorakozik egymás után az Atlanti óceán felől
érkező sós fuvallatban. A híresebbek közülük North Hampton, East Hampton, South
Hampton és Bridge Hampton. A 19. század végéig a Hamptonok legtöbbje csendes
halász, vagy bálnavadász falu volt, az amerikai gazdaság beindulása után, az
automobilok megjelenése révén váltak drága üdülőhelyekké. Előbb az olaj- és
iparbárók, később, az 1920-as, 30-as években, a szesztilalom idején a
meggazdagodott szeszcsempészek kezdtek el itt házakat vásárolni, építkezni.
1985-ben, röviddel New Yorkba érkezésem után David Bowie egykori szobalánya, Janis
Joplin egykori stylist-ja, a lakberendező és életművész, Alejandro Jodorowsky The Holy Mountain (A Szent Hegy) című
filmjének sztárja (a filmben Nicky az Uránusz bolygóhoz kötődő Berg szerepét
alakította, a film végén meztelenül, tarantullák százaival borítva ordít, a
földön fekve), sztárok barátja Nicky Nichols meghívott a South Hampton-i
Palladium diszkó megnyitójára. Tanulságos éjszaka volt. Nicky kisminkelt,
megcsinálta a frizurámat, rám adott egy David Bowie-tól lopott, paisley mintás
zakót, és figyelmeztetett, hogy ha valaki beszélgetni akar velem, csak azt
ismételgessem, hogy „Fabulous! It’s so interesting!” (Remek! Ez nagyon
érdekes!). Ne kérdezzek senkitől semmit, mert úgyis csak hazudni fognak,
mindenkinek vaj van a füle mögött. Csak hagyjam az embereket beszélni, akkor
szeretni fognak. Így is történt. Az újonnan nyílt táncpalota előtt hosszú
limuzinok és drága sportautók sorakoztak. A bejáratot fehér szmokingot viselő
izomemberek kommandója őrizte. Sokan próbáltak bejutni a szentélybe, de csak
keveseknek sikerült. Nickyt ismerték az őrök, sorbaállás nélkül bejutottunk. A
hatalmas térben a korabeli csúcstechnika fogadott, hidraulikusan mozgatott,
hatalmas hangfalak, lézerágyúk, videó projektorok tucatjai, intelligens
reflektorok és görkorcsolyás pincérsereg. A lemezjátszóknál a világ leghíresebb
lemezlovasai váltották egymást. A táncparketten, az asztaloknál, a lépcsőkön, a
páholyokban pedig szőke, kékszemű, tökéletes arcú és testű, fehér ruhába
öltözött emberek ezrei mozogtak, táncoltak, ittak, beszélgettek önfeledt
magabiztossággal. Rajtam kívül mindenki fehér ruhát viselt, még a Napkirálynak
öltözött, fehér csipkékbe burkolt, szőke parókás, előrelátó Nicky is. David
Bowie színes zakójában, feketére festett hajkoronámmal úgy kilógtam a tömegből,
mint görény a garden partyn. Látva zavaromat, a bűnbánó Nicky egymás után hozta
a koktélokat. Évekkel korábban, Párizsban kidolgozott, punkos koreográfiámat
bevetve táncolni kezdtem, előbb egyedül, körülöttem egyre táguló kör közepén,
majd tökrészeg, szőke lányok csatlakoztak hozzám, minden Sid Vicioust idéző mozdulatomon
visongva nevettek. A tizedik koktél után már nem tudtam, hol vagyok, nem is
igazán érdekelt. Aztán a lányok megunták mutatványomat és otthagytak, Nickyt
pedig elveszítettem a tömegben. Napfelkeltekor a diszkótól pár száz méterre, az
országút árkában ébredtem, a Nickytől kapott kígyóbőr csizmáim egyike hiányzott
a lábamról, a zsebeimben pedig egyetlen cent sem volt. Visszabandukoltam a
diszkóba, de az már kiürült, csak pár izmos kapuőr számolta a borravalót a
bejáratnál. Gondban voltam. Nem tudtam ugyanis, hogy a Hamptonok melyikében
lakik Nicky barátja, Mihail Barasnyikov, a világhírű balett táncos, akinek
vendégei voltunk. Nem volt pénzem, hogy visszajussak New Yorkba, és nem tudtam,
hogy merre induljak. Kiálltam az országútra és stoppolni kezdtem. Előbb az út
egyik, aztán a másik oldalán próbáltam megállítani az elsuhanó kocsikat,
sikertelenül. Már igen erősen sütött Amerika kegyetlen napja, amikor egy piros
sportautó fékezett le mellettem. A kormánynál ülő elegáns fiatalember intett,
hogy szálljak be. Megkérdezte, hogy hová igyekszem. Mondtam, hogy a Hamptonok
valamelyikébe, de fogalmam sincs, hogy melyikbe. Oké, mondta, és gázt adott. Vezetés
közben néha hátranyúlt és a hűtőtáskából előhúzott két üveg sört. Ittunk és
kerestünk. Bejártuk az összes Hampton valamennyi mézeskalács utcáját, de
egyikben sem találtuk Barasnyikov házát. Közben megtudtam, hogy jótevőm
reklámfilmek producere. Elmondtam neki, hogy korábban a budapesti Balázs Béla
Stúdióban és az Iskolatelevízióban rendeztem filmeket. Megkérdezte, hogy
volna-e kedvem reklámfilmeket rendezni. Attól függ, válaszoltam. Mitől,
kérdezte. Csak nagy márkák reklámfilmjei érdekelnek, mondtam a másnaposságtól
morcosan. Oké, mondta, a Coca Cola érdekel-e? Igen, kezdetnek az is jó lenne, mondtam.
Nevetett és elkérte a telefonszámomat. Beleunva a Barasnyikov rezidencia
keresésébe, letáboroztunk South Hampton tengeri strandján és alsónadrágra
vetkőzve elaludtunk a homokon. A tűző nap csak erre várt. Amikor pár óra múlva
felébredtünk, mindketten rákvörösre égtünk. Ordítani tudtam volna a
fájdalomtól, gondolom jótevőm is. Beszálltunk az átforrósodott kocsiba és még
egy, utolsó kísérletet tettünk a balett táncos házának megtalálására. És lőn,
és íme: pár száz méterre a beachtől ott pompázott a soktornyú ház, postaládáján
az orosz táncművész neve, jó nagy ó-angol betűkkel. Nyilván többször
elhajtottunk korábban előtte. A ház előtt, a füvön, rózsák között Nicky
keringőzött egyedül, bíbor brokát köntösben, kezében koktélos pohárral. Ó
drágám, úgy tűnik elvesztettük egymást, és mintha korábban nem lettél volna
ilyen vörös, mondta. Maga a világhírű orosz táncos kent be engem és jótevőmet
az égést csillapító kenőccsel és vetett számunkra ágyat az egyik
vendégszobában. Másfél napig aludtam. Mire felébredtem, jótevőm már elment.
Soha többé nem láttam. A bőröm egyben hámlott le, mint egy kesztyű.
A Hamptonok
megváltoztak azóta. Diszkó már egyikben sincs, stoppost sem venne fel senki. A
nyaralók még mindig tetőtől talpig fehérbe öltöznek, de már nem mindegyik kékszemű
és szőke. Gazdag feketéket, dél-amerikaiakat, turbános hindukat is látni az
utcákon, a kávéházak teraszain, persze mindegyik csuklóján arany Rolex. Az úri
közönség nyárvégi estéken most vernisszázsokra jár. Azt hiszem az összes
amerikai település közül a Hamptonokban van a legtöbb galéria. Különösen East Hampton vált a művészetek Mekkájává. Jelenleg
Alice Aycock Some Night Action
(Valami éjszakai akció) című kiállítását érdemes megtekinteni a Salomon
Contemporary Warehouse-ban, Bryan Hunt kisméretű szobrait és rajzait a Drawing
Roomban, a Perspectives
(Perspektívák) című, csoportos kiállítást a Surface Library-ben, Charles
Burchfield A Walk in the Woods (Egy
séta az erdőben) című bemutatóját a Bernard Goldberg Fine Arts galériában, és
talán Balcomb Greene a közeli Montauk tengerpartját megörökítő festményeit a
Spanierman galériában. Javaslom, hogy a kiállítás látogatásra öltözzünk
fehérbe, és ha megszólítanak, csak ezt ismételgessük: „Fabulous! It’s very
interesting!”
