Megemlékezve az 1987-ben, 59 éves korában elhunyt Andy Warhol születésnapjáról, egy régi fénykép alapján a litvániai születésű, 23 éves designer, Edgar Askelovic elkészítette a művészt 83 éves korában ábrázoló szobrát, amely az angliai Birminghamben lévő McDermott galériában került kiállításra.
„Making money is art, and working is art and good business is the best art.”
(„A pénzcsinálás művészet, a munka művészet és a jó üzlet a legjobb művészet – NL nyersfordítása)
Andy Warhol
1968. június 3-án Valerie Solanas a Factory előcsarnokában lelőtte Andy Warholt. A meg nem érdemelt figyelmet sikertelenül követelő radikális feminista golyót eresztett Mario Amaya kritikusba is, de őt csak könnyebben tudta megsebesíteni. A három golyót kapott Warhol életét csak szívmasszázzsal tudták orvosai megmenteni. A művész gyermekkora óta – 8 éves korában diagnosztizálták nála a vitustánc nevű, bőrelváltozásokkal is járó betegséget, amely miatt sokáig kezelték – rettegett a kórházaktól és az orvosoktól.
Orvos- és kórházfóbiája lelövése után mániává fokozódott. Ha még egyszer kórházba kerül, nem fog élve kijönni onnan, mondta a merénylet után gyakran barátainak. Kora előrehaladásából és életmódjából következő betegségeit inkább elhanyagolta, vagy természetgyógyászati módszerekkel próbálta kezelni, mintsem orvosokhoz fordult volna.
1987. február 22-én, egy sikeres epehólyag műtét után Andy Warhol meghalt a kórházban (New York Hospital). Halálát szívritmus zavar okozta, amit a híres beteg felügyeletével megbízott ápolónő nem vett észre. A nővér állítólag tévét (a Dallas szappanopera sorozat egyik epizódjának ismétlésébe mélyedt) nézett, ahelyett, hogy a beteg szívének működését figyelő monitor riasztó jelzésére figyelt volna. A fekete kasmír öltönyt, fehér inget, paisley mintás nyakkendőt, platinaszőke parókát és napszemüveget viselő, fehérre sminkelt arcú Warholt, kezében imakönyvvel és vörös rózsával a görög katolikus vallás rítusai szerint szülővárosában, Pittsburghben temették el.
Tetemes vagyonának nagy részét a vizuális művészetek úttörő művelőit támogató Andy Warhol Foundation for the Visual Artsra hagyta. Alapítványa az Egyesült Államok egyik legnagyobb művészeket támogató intézménye. A New York hercegének is nevezett Andy Warhol halálával eltűnt a város (a világ) művészeti életének központja, a biztos viszonyítási alap, hiszen jelenléte, részvétele egy-egy művészeti eseményen garantálta a minőséget, a hagyományok folytatását és valami ténylegesen újnak a megjelenését egyaránt.
„Szeretem Los Angelest. Szeretem Hollywoodot. Olyan gyönyörűek. Minden plasztik, de én szeretem a plasztikot. Plasztik akarok lenni.” A saját életét is műalkotásként megkomponáló Andy Warhol mindig nagy gondot fordított a külsejére. Totális művész – és persze nagyon hiú ember – volt, korán észrevette, hogy kinézete ugyanúgy, vagy még inkább üzenethordozó, mint munkái. Tudta, hogy a művészek ideológiái a művészettörténészeken, kritikusokon kívül senkit sem érdekelnek. Külső megjelenésük fontosabb a testközpontú (mára globálissá vált) amerikai kultúrában, mint műveik minősége vagy az általuk hordozott közlés. Tisztában volt vele, hogy az amerikai közönség számára fontosabb információ Van Gogh levágott füle vagy Dalí bajusza, mint ecsetkezelésük, formaviláguk, festményeik színkombinációi.
Gondosan megtervezte, emblematikussá, képregény-figura szerű, élő logóvá változtatta magát. Hegyes orrú, fekete cipői, szűkszárú nadrágjai, sötét zakói mellett védjegyévé vált a platinaszőke paróka (több száz egyforma parókát találtak hagyatékában), amellyel előrehaladó kopaszodását takarta el, és a szemei fáradtságát elrejtő, gyakran viselt napszemüveg (ezekből is több száz került elő halála után).
Ruszin szüleitől örökölt krumpliorrát fehér sminkkel igyekezett neutralizálni. Warhol irtózott a megöregedéstől. Az „Union Square fehér vakondja” (Robert Hughes műkritikus definíciója) utolsó éveiben már nagyon ritkán mutatkozott napközben, bízott az esti fények jóindulatúan fiatalító hatásában. Fiatal művészekkel, rajongókkal vette körül magát, remélve, hogy ifjonti energiáik rá is átsugároznak és kisimítják arca mélyülő ráncait.
„Ha nem tudsz pártot alapítani, a legjobb, ha csatlakozol egy meglévőhöz.” (Lao Tzu). Önálló képzeletvilággal, világképpel nem, de kézügyességgel rendelkező, valamiféle művészi karrierre vágyó fiatalemberek kedvelt receptje, hogy rászívják magukat, rácuppannak egy, vagy több sikeres, klasszikussá vált régebbi művészre, mintegy parazitaként bemásznak a nagy elődök imázsa alá, s velük takarózva igyekeznek beindulni. A recept, ha használója kellő ügyességgel, simulékonysággal, üzleti érzékkel rendelkezik, sokszor beválik, s a valakikre rácsimpaszkodott senkik maguk is többé-kevésbé valakik lesznek egy időre.
Az ilyenek némelyike, módszerét gyakran iróniának vagy „újragondolásnak”, „újrafogalmazásnak” (mikor kérdezi már végre meg valamelyik nagyhatalmú, befolyásos, véleményformáló műítész, hogy miért szükséges zsenik zseniális, önmagukban zárt, egységes, tökéletesen működő rendszert tartalmazó műveit újragondolni, újrafogalmazni?) álcázva, egész életében a rég halott nagy elődök parazitája marad.
Ilyen ifjú parazita a most Andy Warhol „öregkori” szobrával előrukkoló, korábban Leonardo da Vincire hasonló módon csimpaszkodó designer, Edgar Askelovic is. Mr. Askelovic pontosan tudta, hogy ha saját öregkori portréját szobrantja meg, az senkit sem érdekelne, de a Warhol karikatúrára biztos lesz vevő. Üzleti tervét annyira jónak gondolta, hogy eladott autója árából vásárolta meg a szobor elkészítéséhez szükséges agyagot és szilikont.
A biztonság kedvéért a szobor címét – ”Andy Walking, Andy tired, Andy take a little snooze” (’Andy sétál, Andy fáradt, Andy szundikál egy kicsit’) – sem maga találta ki, hanem David Bowie ’Andy Warhol’ című, az 1971-es Hunky Dory albumon megjelent, híres számának szövegéből kölcsönözte. Az elkészült szobor ráncos, fogatlan arca némileg hasonlít Warholra. Az biztos, hogy még a 83 éves Warhol sem mutatkozott volna soha nyilvánosan fogatlanul. Mint műalkotás, a szobor leginkább a designer irigységéről árulkodik: annak tudatában (vagy tudatalattiját feszítette ez a megérzés) munkálkodott három hónapig, hogy ő sohasem lesz olyan megvilágosult, ráadásul annyira sikeres, mint áldozata.
Üzletileg bejött a terv. Alig készült el a szobor, a birminghami McDermott galéria vállalta bemutatását, arra gondolva, hogy Warhol nevével és imázsával fényezve, a 24 éve halott művész születésnapján bármit el lehet adni. A galéria kirakatába helyezett szobor ára nem túl magas, 9995 £, körülbelül annyi, amennyit két Andy Warhol által szignált Campbell leveskonzerv dobozért kérnek New Yorkban. Valószínűleg el fog kelni a szobor (különösen ha engednek az árából, mondjuk a felét), és valami harmad-, negyedrendű gyűjteménybe kerül majd. Nem valószínű, hogy sokat hallunk még róla.
Más üzenetértéke nem lévén az alkotást „élethűsége” alapján reklámozzák. „Pontosan olyan, amilyen Andy lenne, ha még élne” – nyilatkozta a galéria tulajdonosa, Terence McDermott. „Még a parókája is pontosan ugyanolyan, mint amilyeneket Andy viselt.” Az, hogy Andy Warhol pontosan hogy nézne ki, ha még élne, nem tudhatjuk, de nyilván sokkal elegánsabb, arisztokratikusabb jelenség lenne, mint amilyennek öregkorát Mr. Askelovic féltékeny gyűlölettel megálmodta. Nem lenne például borostás – Warhol irtózott az arcszőrzettől. Rövidnadrágban sem mutatkozott soha. Az biztos, hogy a szobor parókája sokkal silányabb minőségű és sokkal tehetségtelenebbül fésült, mint a drága, igazi profik által, mindig a korszellemnek megfelelően stilizált parókák, amelyeket Warhol viselt.
A szobrot alkotó ifjú, ambiciózus litván művészt (litvánságát, igazi, belső, valódi individualitást jelentő identitás hiányában ő maga hangsúlyozza minden lehetséges alkalommal) a galerista, minden alap nélkül a mára mainstream figurává szelídített egykori underground provokatőrhöz, Banksyhoz hasonlította. „Csak annyi a különbség kettejük között, hogy Edgar Askelovic nem kettő, hanem három dimenzióban dolgozik.” Aha.
Warhol igazi sportember volt. Ha még élne és véletlenül értesülne Mr. Askelovic művéről, szokása szerint valószínűleg csak ennyit mondana: „Very interesting.” („Nagyon érdekes.”)
