Najmányi László: A befejezetlen

Chelsea Art Museum
Hubert Neumann dúsgazdag befektető modernista és kortárs művészek alkotásait gyűjti. Meggyőződése, hogy Amerika minden múzeumigazgatója a halálát várja, szívesebben látnák őt a koporsójában, mint a vacsoraasztalnál. Valamennyien azt szeretnék, ha rájuk hagyná híres gyűjteményét. Sok műgyűjtő az adományairól híres.Hubert Newman éppen az ellenkezőjéről: soha nem adományozott festményt múzeumnak, soha nem épült új múzeumi galéria az ő támogatásával. Amikor a jótékonysággal szembeni ellenérzéseiről kérdezik, rendszerint azt válaszolja, hogy egyszer repülőn utazott Velencéből Frankfurtba. A gép tele volt múzeumi alkalmazottakkal. „Amíg én turista osztályon utaztam, nekik business class jegyet vásárolt intézményük. A múzeumok már nem a művészetről, hanem alkalmazottaik életstílusának fenntartásáról szólnak”, mondja. „A jótékonyságot túlértékelik. Nincs kedvem intézményesíteni a gyűjteményemet. A legtöbb múzeum steril hely, fogalmuk sincs, hogy kell kialakítani gyűjteményeket. Bizottságokat fizetnek, noha egy igazi gyűjteménynek egyéni ízlést kellene tükröznie.
A Chelsea Art Museum 2008. január 12-éig megtekinthető The Incomplete című kiállítása egy 258 műalkotásból – festmények, rajzok, szobrok – álló válogatást mutat be Hubert Neumann gyűjteményéből. A műgyűjtő ragaszkodott ahhoz, hogy a műtárgyak ugyanolyan rendezetlenül kerüljenek bemutatásra, ahogy az ő otthonában láthatók. Egészében a kiállítás nem a művekről szól, hanem a műgyűjtő portréja. Láthatunk itt Led Zeppelin lemezborítót, Wendell Gladstone gótikus kard-és-boszorkányság témájú videójátékok világára emlékeztető festményeit, JP Munro francia neoklasszikusokat idéző munkáit, Aya Uekawa dekoratív, feminista műveit, Tom Sanford celebritásokról – 50 Cent, Paris Hilton, a néhai Tupac Shakur – készített portréit. A gyűjtemény az 1960-70-es években szocializálódott Hubert Neumann pop-érzékenységéről tanúskodik. Amíg más gyűjtőket a művek mélysége, dimenzióik gazdagsága vonza, addig Neumannt a felszín érdekli, a művek legfelső jelentésrétege, szórakoztató értékük érdekli szenvedélyesen. Ez persze nem azt jelenti, hogy a gyűjteményből hiányoznak a súlyosabb, a művészettörténészek által komolynak tekintett műalkotások, de nem ezek a jellemzőek. Láthatjuk itt Chris Johanson festmény-szobor hibridjét, Benjamin Edwards képzeletbeli építészetét, Charlie Roberts nyugtalanító szobrait és Christian Schumann meghökkentően dinamikus, képregénystílusból kinövő festményeit is, de a gyűjtemény egészének kamasz ízlésről árulkodó kontextusában ezek a művek is csupán dekorációs elemeknek tűnnek.