A Kínai Népköztársaság kikiáltásának hatvanadik évfordulóját soha nem
látott méretű katonai parádéval ünnepelték Pekingben. A parádé többe került,
mint a pekingi olimpia megnyitóünnepsége, amelynek költsége világrekordnak
számít a hasonló ünnepségek között.
Az egykori
diktátor, Mao elnök óriási portréja még mindig a Tiltott Város kapuja felett
függ, bebalzsamozott holtteste megszemlélhető szigorúan őrzött mauzóleumában. A
vállalkozás szabadságát már megadó kínai kormány még mindig diktatórikus
eszközökkel kormányoz. A legmodernebb technikai eszközökkel ellátva továbbra is
működik a titkosrendőrség. Besúgók milliói írják jelentéseiket. A tüntetéseket
véres erőszakkal törik le. A nagyvárosok ősi lakónegyedeit a modernizáció
nevében továbbra is bulldózerekkel tüntetik el, nem törődve azzal, hogy a régi
házakban lakók földönfutóvá lesznek, s Kína építészeti múltja eltűnik. Működnek
a koncentrációs táborok. A börtönökben évtizedekre elítélt politikai foglyok
ezrei, talán tíz-, vagy százezrei sínylődnek. Naponta történnek a kivégzések. Mindezek
ellenére nyilvánvaló, hogy korszakos jelentőségű változás zajlik Kínában,
amelynek már most is erős hatása van bolygónk egészére, s amelynek
következményeképpen az emberiség közeljövője és az utána következő évszázadok
emlékeztetni sem fognak arra, amilyennek a huszadik század európai és amerikai jövőkutatói
elképzelték. Az emberi történelem egyik legősibb, nemrég még végérvényesen
hanyatlani látszó hatalma és kultúrája, a Mennyei Birodalom tévé-szemeink előtt
születik újjá.
Mao elnököt már
nem Istenként, hanem hibákat is elkövető, nagy formátumú, de esendő emberként,
birodalom-mentő szentként tisztelik. Írásait már senki sem olvassa, de portréja
bizonyára még sokáig ott függ majd a Tiltott Város kapuja fölött. Múmiáját azonban
valószínűleg hamarabb eltemetik majd, mint Lenin bábfigura nagyságúra
zsugorodott holttestét Moszkvában. A világgazdasági válság ellenére a
szocialista-kapitalista hibridként működő kínai gazdaság nem állt meg a
növekedésben. A nagy spirituális rivális, a tibeti kultúra szétrombolása még
nem fejeződött be teljesen, ezért Tibetet időről időre elzárják a nyugati sajtó
és turisták elől, de a média és az internet cenzúrázása enyhülni látszik. Az
egyre robusztusabb kínai gazdaság mellett a művészetek gyors felszabadulása a
nagy változás egyik legjobban látható jele. Az utóbbi években Kínában élő, a
legmodernebb kortárs művészetet alkotó nyugati kollégáikhoz hasonló, vagy az ő
ideáikat bátorságban, újszerűségben felülmúló szellemi szintű kínai művészek
tucatjai váltak ünnepelt sztárokká New Yorkban, és a Nyugat más, kulturálisan
meghatározó szerepet játszó nagyvárosaiban. A következő kínai szupersztárok
valószínűleg a Gao testvérek lesznek.
Az 1956-ban
született Gao Zsen és az 1962-es születésű Gao Kuiang Jinanból költözött
Pekingbe, ahol az 1980-as évek vége óta dolgoznak együtt festmények, szobrok,
fényképek, installációk, írások, performance művek megvalósításán. Igen
termékeny és sikeres művészek, műveik nemcsak a legrangosabb kínai művészeti
intézményekben, hanem a legfontosabb nyugati múzeumokban, galériákban is
bemutatásra kerültek. Profi módon megvalósított, igen vad, kemény gondolati
tartalmú művekről van szó, amelyeket néhány évvel ezelőtt még
elképzelhetetlennek tűnt Kína határain belül látni. Különösen a Mao elnököt
megjelenítő szobraik számítottak volna nem is olyan régen botrányos
blaszfémiának. A Mao bűne című, életnagyságú
bronz szobrukon az egykori diktátor feje elvált testétől. Csak a lefejezett
torzót állítják ki, a fejet a művészek titkos helyen rejtegetik, csak ritkán
mutatják meg barátaiknak és művésztársaiknak. Számos, különböző színű és
anyagú, női keblekkel ellátott Mao szobrot készítettek és mutattak be az elmúlt
pár évben. A Térérzék 2. című, Maót
szülő nőként ábrázoló, aranyozott bronz szobruk vaginájából vörös sárkány bújik
elő. A Krisztus kivégzése című
szoborcsoportjuk kivégzőosztaga identikus Maókból áll. Az interjú című fotó-kompozíciójukon diktátorok gyülekeznek egy
teremben, az előtérben Mao elnök Hitlerrel fog kezet.
Mao elnök
figurájának a Gao testvérek számára személyes jelentősége is van. A Kína
múltját eltörölni szándékozó, a nyugati liberálisok által ünnepelt Nagy
Kulturális Forradalom idején apjukat osztályellenségnek nyilvánították és
elhurcolták. 25 nap múlva a család értesítést kapott, amely szerint az apa
öngyilkos lett. A család koldusszegény volt, az özvegyen maradt anyának hat gyermeket
kellett eltartania. A család ekkor költözött Jinanból Pekingbe, hogy a
hatóságoktól információt kapjanak az apa halálának körülményeiről. Információt
nem, csak körülbelül 50 ezer forintnak megfelelő kártérítést kaptak.
Maón tehát már
lehet gúnyolódni Kínában, de a mai politikai vezetőkön és a mai hatalmi
szimbólumokon még nem. Jól tudjuk, hogy a diktátorok, a kisebbségi komplexusuk
miatt autoriter gondolkodású emberek legfőbb jellemzője a humortalanság, az
önirónia hiánya. Önismeret, önbecsülés hiányában gyűlölik azokat, akik viccet
csinálnak belőlük. A Gao testvérek 2006-os, Vörös
homok című, a mai Kínával
és annak vezetőivel foglalkozó, saját műtermükben megrendezett kiállítását
bezáratták a hatóságok. A kiállítást hirdető plakátokat és a katalógust betiltották,
s nem engedték megrendezni a tervezett nemzetközi sajtótájékoztatót sem. A
műterem bejárata elé fegyveres őröket állítottak, akik elzavarták a kiállításra
érkezőket.
Megfigyelve a
bolsevista diktatúrából a szabad versenyes kapitalizmusra váltó európai
országok fejlődéstörténetét, megjósolható, hogy amint a Kínát mindmáig
hatalmában tartó Kommunista Párt mai vezetői és családtagjaik amerikai
milliárdosoknak megfelelő szinten meggazdagodnak, és átadják a további
gazdagodásukhoz már nem szükséges hatalmat a párt tisztán kapitalista
gondolkodású, az ideológia utolsó nyomaitól is elszakadt új generációjának, a
kortárs hatalom bírálata, kigúnyolása is megengedett lesz. A túlságosan pimasz
művészekre, hatalom-kritikusokra pedig nem a titkosrendőrség, hanem – a
baloldali ifjúsági mozgalmakat felszámoló Reagan elnök által kidolgozott, jól
bevált amerikai mintára –, az adóhivatal csap majd le.