A zsidó-keresztény kultúrában a házasság intézménye válságban van. A
karrierépítés bűvöletében élő fiatalok egyre később kötnek házasságot, és egyre
több házasság bomlik fel. A gyermekek közül sokat egyetlen szülő nevel fel, ami
bizony meg is látszik viselkedésükön. Korábban tudományos-fantasztikus írók
riogatták olvasóikat olyan jövőképekkel, amelyekben a gyermekeket korán
elveszik családjuktól és gyárszerű intézményekben trenírozzák a hangyaéletre.
Száz évvel
ezelőtt még természetes volt, hogy a gyermekek legfogékonyabb éveiket anyjuk és
apjuk, a család gondoskodásában töltik. Ma komoly politikusok és
politikusfeleségek javasolják minél korábbi kivételüket a családi környezetből,
arra hivatkozva, hogy egészséges dolog az, ha az anya a szülés után minél
rövidebb idő után visszatér a munkapadhoz, s gyermeke nevelését bölcsődék,
óvodák specialistáira bízza. Így készül futószalagon a könnyen manipulálható,
uniformizálódott, olcsón dolgoztatható tömegember. Persze a házasság
intézményének felbomlása és a gyermeknevelés gyorsan teret hódító
iparszerűségének oka nemcsak a munkaerőpiac Tízparancsolatnál is erősebb
követelményrendszere, hanem az is, hogy a vallásos meggyőződéseken alapuló
erkölcsrendszer szétesése az emberi lény alaptermészetének visszatérését is
eredményezte. Kevés ember monogám, a legtöbb hamar megunja párját és a napi
robot után megmaradó energiája nagy részét új párkapcsolatok keresésével, konstruálásával
tölti. Az iszlám országokban és a korai mormon közösségekben a többnejűség,
afrikai maternalista közösségekben a többférjűség engedélyezése kínál, kínált
az egyik, vagy másik félnek megoldást erre a problémára. A házasságok korábban,
főleg a tehetősebb néprétegek körében gyakran gazdasági okok miatt jöttek
létre. Így volt ez a 15. századi Firenzében is, ahol a „boldogító” igent
legtöbbször nem a mindkét fél szívében lobogó szerelem lángja mondtatta ki,
hanem a pénz, tulajdon, társadalmi pozíció, politikai helyezkedés és családi
presztízs növekedési logikája. Az egyre pompázatosabb, nyilvános esküvői
szertartások nem a szerelem győzelmét, hanem a házasság révén összekapcsolódó
családok hatalmának növekedését hirdették. Az esküvői szertartások esztelen,
egymással versengő fényűzése egy idő után már a közerkölcsöt is sértette, ezért
az 1460-as években Firenze kormányzata törvényekkel igyekezett gátat vetni a
tobzódásnak, nem sok sikerrel. A bostoni Isabella Stewart Museum The Triumph of Marriage: Painted Cassoni of
the Renaissance című kiállításán bemutatott 15, gyönyörűen kifestett és
gazdagon dekorált házassági komód panelja erről a korról tudósít. A komódok
annakidején a menyasszonyok hozományát tartalmazták, az utcai fesztiválokként
megszervezett esküvői menetekben vitték őket az ifjú arák új otthonához. A
hosszú, horizontális panelek a komódok felső részét díszítették. Tulajdonképpen
festményeknek tekinthetők, a kor elismert művészei, mint például Uccello és
Botticelli festették őket. Megrendelőik gazdagságának hirdetése volt a fő
funkciójuk. A panelekre festett képek témáit antik irodalmi és történelmi
forrásokból merítették alkotóik, legtöbbször az ősi Róma győztes hadvezéreinek
diadalmeneteit ábrázolták allegorikus formában. Ugyanakkor ezek a panelek
erkölcsi és viselkedési tanácsokat is adtak, különösen a menyasszonyoknak. A
kiállítás talán legszebb, burjánzó, preraffaelita stílusban festett darabja a
Pseudo-Granacci néven ismert firenzei művész munkája, a Vénusz győzelme címet viseli. A fehér leplekbe burkolt, trónon ülő
Vénuszt egy parádé díszesen feldíszített kocsiján láthatjuk, előtte a kendővel
letakart szemű Cupido térdel, hátrakötött kezekkel. A jelenet a házassági hűség
és monogámia szükségességét szimbolizálja. A kocsit két fehér hattyú húzza a
bukolikus tájban. A menetet a szépség, öröm és jó hangulat meztelen gráciái
figyelik. Hasonlóan gyönyörű Francesco Pessellino a szerelem győzelmét, a
hűséget, halált, hírnevet és örökkévalóságot, a lélek utazásának állomásait
reprezentáló, Petrarca egyik hosszú versén alapuló panel párja. Míg az erkölcsi
értékek fontosságának hangsúlyozása érthető ifjú házasok esetében, nehezebb
felfogni, hogy miért kerültek győztes hadvezérek diadalmenetei, sőt csataképek
a panelekre. Az egyik, ismeretlen, Uccello stílusában alkotó festő képén V.
Alfonz aragóniai király Nápolyt ostromló hadseregét látjuk. Nyilván a vőlegény
győzelmét hirdetik az ilyen képek, hiszen a megfelelő menyasszony megszerzése
győztes háborúnak számított, s az esküvői menet voltaképpen a hadizsákmány
hazahozatalát jelentette. Könnyű visszanézve elítélni a reneszánsz Firenze
előkelőségeinek materializmusát, s azt, hogy a menyasszonyt csupán értékes
zsákmánynak tekintették. Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy Európa a 15.
században kezdett kiemelkedni a középkor sötét káoszából, lakóinak legfőbb
közös vágya a rend volt. A tomboló szenvedélyeket és konfliktusokat vissza
akarták szorítani a racionálisabb életrend, egy magasabb rendű civilizáció
megteremtése érdekében. Az érdekházasság viszonylag békés módja volt az
ellentétek elsimításának, a társadalmi és politikai stabilitás megerősítésének.