19 éves korában, barátaival a tengerparton ülve Yves Klein
„szignálta” az égboltot. Ez volt az első műalkotása. Az 1950-es években
kifejlesztett egy különlegesen intenzív színű ultramarin pigmentet,
amelyet „Nemzetközi Klein kék” néven szabadalmaztatott. Az ecsetet
„túlságosan pszichológiai”-nak tartva saját kékjével bekent meztelen
nőket használt „emberi ecsetek”-ként. Festett hegesztőpisztollyal és
lángszóróval
is.
Kék monokróm festményei a minimalizmus alapműveinek számítanak. Más
munkáit a konceptuális művészet, a performansz és a body art
előfutáraiként határozza meg a művészettörténet. Nevéhez fűződik a
művészet anyagtalanítása is: gyűjtőknek „láthatatlan képi
érzékenységet”, más szóval semmit adott el, a kapott pénzből aranyfüstöt
vásárolt, amit darabokra szaggatva a Szajnába dobott, az akciót
fényképész dokumentálta. Ő volt az első művész, aki galériát
műalkotásként állított ki. 1959-ben előadást tartott a Sorbonne
egyetemen A művészet evolúciója az anyagtalanság felé címmel.
Közismert az 1960-ban készült, A semmibe című fénykép, amelyen
Klein műugró stílusban egy tetőről veti magát a mélybe.
Külseje és viselkedése egyaránt a filmsztárokat idézte. Imádta a
nyilvánosságot, a fényképezőgépek vakuinak villanását, szerette magát a
bulvársajtóban viszontlátni. Szenvedélyes öltözködő volt, ruhatára
szobákat töltött meg. Csatlakozott Szent Sebestyén rendjéhez, esküvőjén a
rend díszegyenruháját viselte: köpenyt, máltai keresztet és a tengerész
admirálisok tollas kalapját. Pályája mindössze hét évig tartott. 34
éves korában, szívrohamban halt meg. Halála óta könyvek, tanulmányok
százai íródtak művészetéről.
Az amerikai főváros egyik, a legkifinomultabb ízlésű műélvezőket
kiszolgáló kulturális intézményében, a Hirshhorn Museum and Sculpture
Gardenben Yves
Klein: With the Void, Full Powers címmel rendezett retrospektív
kiállítása méltó a közel fél évszázada halott művészhez. Minimalista,
tiszta, koncentrált és elegáns. A művek levegősen elhelyezve követik
egymást a múzeum második emeleti galériáinak körében. A kurátorok
engedték a műveket és a művészt beszélni. Alig vannak magyarázó
szövegek. A falakon olvasható szavak Yves Klein sajátjai. Az első
teremben az üres galériát (Galerie Iris Clert, Párizs) műalkotásként
bemutató kiállításról 1958-ban készült A semmi című 3 perces
dokumentumfilm pereg végtelenítve. A galéria bejáratát kék bársony
borítja, mintha államfők látogatását várnák. Belül a frakkba öltözött,
fehér nyakkendőt viselő Klein kalauzolja a kamerát, elegáns gesztusokkal
láthatatlan képeket mutat az üres falakon. Arcán finom mosoly,
egyszerre tűnik mágusnak és főpincérnek.
A retrospektív kiállítás címe – A semmivel, teljes gázzal –
Albert Camus szövege, amelyet az üres galéria kiállított vendégkönyvébe
írt az eredeti esemény idején. A kiállított művek pontosan érzékeltetik
Klein művészi „javaslatainak” – ahogy ideáit szerette hívni – léptékét. A
kiállított művek sorának végén vibráló rajzok illusztrálják
„levegő-architektúráját”, a tűzből és vízből alkotott falakat, a
csapadékot elfújó erős légáramlás-tetőt, az édeni környezetet, ahol az
emberek meztelenül sétálhatnak. Láthatjuk persze Klein híres kék
monokróm festményeit is. A festő szülőktől származó művész figuratív
absztrakt művek festésével kezdte pályáját. Megkapó élményt ad egyik
első, 1954-ben született vízfestménye: három színes négyszög – sárga,
vörös és zöld – csoportosul színpadszerű térben, mint a színészek egy
színdarabban.
Láthatjuk a monokróm festmények evolúcióját is, ahogy elfogynak a
kezdetben alkalmazott színek és megjelenik a speciális kék. Klein
tengeri szivaccsal festett, amelynek lenyomata pointilista hatást kelt. A
legnagyobb méretű kék monokróm képet kőből és drótból készített
piedesztálokra helyezett szivacsok fogják közre. A kék festékpettyek
mintha kisugároznának a festmény körüli térbe, nyilvánvalóvá téve a
látszólagos lazaság mögé rejtett mesteri technikai tudást. Ezek a képek
voltak az első nem-referenciális festmények a nyugati művészetben, az
elsők, amelyek a tradicionális absztrakció mögé jutottak és csupán
önmagukat jelentő objektek lettek. A festmények közé installálva
szkeccsek, fényképek, a művész levelei és kéziratainak lapjai. Yves
Klein volt az egyik első művész, aki tudatosan az élet és a művészet, a
festészet és a performansz, a tárgy és az idea közötti határok
összemosására törekedett.
Kevesen tudják, hogy Yves Klein szenvedélyesen érdeklődött a keleti
harcművészetek, különösen a judo iránt. Japánba
utazott, hogy a legnagyobb mesterektől tanulhasson. Így ír
utazásának tapasztalatairól: „Mindig úgy gondoltam, hogy sokkal jobb
áttörni az ajtókon, mint a kulcsok keresésére vesztegetni az időt, és
aztán a nyugalom és hűvös mérlegelésre való képesség hiánya miatt nem
találni a kulcslyukat… Japánba érkezve jó hat hónapomba került mielőtt
az ajtón áttörési kísérletektől fáradtan és dühösen megtaláltam az
utolsó ajtót, amelyet nem tudtam betörni. Végül mérgesen felkaptam a
kulcsot, amely végig az orrom előtt volt, elvettem az egyik kedvesen
mosolygó Kôdôkan mestertől. És kinyitottam az ajtót, egyszerűen
megforgatva a kulcsot a zárban.”
Hűen Yves Klein szelleméhez, a gondolatébresztés és a bemutató
propagálása érdekében a kiállítás kurátorai igyekeztek a kortárs
kommunikációs eszközök eszközeit felhasználni: naponta új Klein idézetek
és képek, audio anyagok és videók jelennek meg a Facebookon, a Twitteren, a Flickren és a YouTube-on. Így a
művész on-line kel életre, teljesül vágya, miszerint „szeretném a saját
műveimben megvalósítani azt a ’transzparenciát’, azt a megmérhetetlen
’ürességet’ amelyben a dimenzióitól megszabadult abszolút lélek él.”
Hirshhorn Museum and Sculpture Garden, Washington, DC
2010. május 20. – szeptember 12.