New York
University’s Grey Art Gallery, New York
Ausztrália őslakói
40 000–125 000 évvel ezelőtt, Pápua Új Guinea és a mai Indonézia irányából
érkeztek a kontinensre. Nem egységes népcsoportról van szó, hanem egymástól
független, különböző kultúrájú, egymással egykor rendszeresen háborúzó
törzsekről.
Számuk az
európaiak megérkezése előtt 300 000 és 750 000 között lehetett, 250-300
nyelvet, és mintegy 600 nyelvjárást beszéltek, jóval többet tehát, mint
Európában. A nyelvek és nyelvjárások közül ma már csak körülbelül 200-at
használnak, 20 kivételével a többi erősen veszélyeztetett. Az utóbbi időkben
kialakult egy egységes, bennszülött kifejezésekkel és szavakkal megtűzdelt,
angol alapú nyelv (Australian Aboriginal English), amely jellegében,
struktúrájában hasonló ahhoz, amit az európaiak fognak beszélni néhány évtized
múlva, ha csak nem az angolosított kínai válik alapnyelvé az egész világon, így
Európában is, amire nagyobb az esély, mint sokan gondolnák. Az európai
bevándorlók – kezdetben többségükben Nagy Britanniából deportált bűnözők és
prostituáltak – „aboriginals”-nak, röviden „abo”-knak nevezték el őket.
Évszázadokig két népszerű sportot gyakoroltak a bennszülötteknél semmivel sem
kevésbé primitív európai telepesek: lóhátról lekapni egy békésen szundító
koalát az eukaliptusz fáról, és vágtatás közben kifordítani a bundájából; vagy lemészárolni
bennszülött családokat.
Az egymástól
nyelvükben, szokásaikban, vallásaikban, kultúrájukban különböző őslakos
törzseket egyetlen, közös eredetmítosz és valóságérzékelés, az Altjeringa (Dreamtime –
Álomidő) fűzi össze. Az Álomidő egyszerre vonatkozik a szellemszerű, teremtő
ősök (First People) tetteire és tanításaira, és a ma megtörténő, a múltra,
jelenre és jövőre vonatkozó álmokra. Az eredetmítosz szerint az ős-szellemek
nem anyagból formálták meg az embereket és a világot, ahogy azt például a
zsidó-keresztény eredetmítosz mondja, hanem megálmodták őket. Ebből következően
a valóság, benne az összes élőlény, tenger, folyó, sivatag, hegy és szikla
egyetlen, közös álom. Ez az elképzelés nagyon hasonló a hindu, és a belőle
kifejlődött buddhista valóságképhez.
A tradicionális
ausztrál bennszülött festészet fő műfajai a testfestés, az elkészülte után – a
tibeti homokmandalákhoz és navajo indián homokfestmények sorsához hasonlóan –
megsemmisített homokmozaik, a sziklafestmény és a fakéreg festmény. Festékként
a legutóbbi időkig színes homokot, agyagokat, állati zsiradékkal kevert kőport
és növényekből nyert színezékeket használtak. A festmények témái az Álomidőből
vett történetek voltak. 1971-ben Geoffrey Bardon, a bennszülöttek körében
dolgozó tanár a kontinens közepén lévő, elszigetelt Papunya településen élő idős
és középkorú férfiaknak akril festéket és kisméretű farostlemezeket (masonite) ajándékozott,
és megkérte őket, hogy fessenek saját esztétikai és spirituális hagyományaiknak
megfelelő képeket. Rövid idő alatt új, az egész világon nagy szenzációt keltő
bennszülött festészeti műfaj született, amely formavilágát, motívumait a
tradicionális testfestésből, a ceremoniális tárgyak díszítéséből, és a
homokmozaikokból merítette, témáit pedig az Álomidő víziói adták. Az erős
kompozíciós készségről árulkodó, finoman koordinált színekkel festett sémákat
tartalmazó festményeket az absztrakcióhoz, népművészethez és autodidakta
festészethez szokott európai és amerikai gyűjtők vásárolták meg, múzeumok és
galériák állították ki őket. A bennszülött festményekkel való kereskedés jó
üzletnek bizonyult. Az 1970-es évek végére a művészeti piacot elárasztották az
álomfestmények. Hamarosan felmerült az eredetiség és a bennszülöttek kortárs
kizsákmányolásának kérdése. Évtizedek teltek el, mire 2006-ban az ausztrál
szenátus vizsgálata bebizonyította, hogy az európai és amerikai piacra kerülő
festmények nagy részét nem bennszülöttek festik, illetve vállalkozók
iparszerűen, éhbérért festetik őket bennszülöttekkel.
A fentiek
ismeretében gyanakodva érkezik a látogató a New York University Grey Art
galériában rendezett, Icons of the Desert:
Early Aboriginal Paintings From Papunya című kiállításra. Kellemesen
csalódik. A kiállított, mintegy 50 festmény valódiságához nem férhet kétség.
Valamennyi kép az első álomfestmények születésének idejéből és helyéről való.
Noha a képek ikonográfiája és grafikus nyelvezete több tízezer éves, hatásuk a
modern absztrakt festményekéhez hasonlítható. Első benyomásként úgy tűnik,
mintha ugyanaz a művész készítette volna őket, de a hosszasabb tanulmányozás
felfedi a stílusbeli különbségeket. Johnny Warangkula Tjupurrula Water Dreaming at Kalipinypa (Víz álom
Kalipinypa-nál) című, 1972-ben festett képe mintha megművelt földeket és hóval
borított erdőket ábrázoló légi felvétel volna. Shorty Lungkarta Tjungurrayi Mystery Sand Mosaic (Rejtély homok
mozaik) című, 1974-ben festett álmán a négy kolbász-szerű forma mintha egy kút
peremén állna, a sötét középpontból ragyogó kék pontokból kialakított,
koncentrikus körök sugároznak szét.
Az első
álomfestmények kisméretű farost lemezekre készültek. Később más művészet-tanárok
vásznakat és felfeszítésükre szolgáló fakereteket vittek Papunyába, lehetőséget
adva a helyieknek nagyobb méretű képek festésére. A kiállítás legkorábbi
vászonra festett képe Johnny Warangkula Tjupurrula körülbelül 1,5 m x 1,2 m nagyságú, 1974-ben
festett, életteli energiákat sugárzó, a vörös, sárga és pink színek
árnyalataiból keletkezett formák harmóniájából álló munkája, amely mintha egy
jazz zenekar hangjait fordítaná képi nyelvre. Clifford Possum Tjapaltjarri Women’s Dreaming About Bush Tucker ’Yarlga’ (Nők
Bush Tucker ‘Yarlga’-ról álmodnak) című, felhőszerű formációk mögül kibukkanó,
fehér koncentrikus körökből kisugárzó tüskékből összeálló képe ugyancsak
légi felvételhez, egy titkos katonai bázis felülnézetéhez hasonlít. A katalógus
szerint a kép tábortűz körül ülő nőket ábrázol. A „bush tucker” a bozótban
gyűjthető élelmiszerek ausztrál gyűjtőneve, a „yargla” pedig hagymaszerű gumó.
A kiállított
képeket festő művészek legtöbbje ma már halott. Az egykor velük készített
interjúkból kiderül, hogy az általuk használt formák és színek mindegyike jelöl
valamit, vízlelő helyeket, patakokat, élelmiszerforrásokat, tájképeket,
totemállatokat, ősöket, mitikus lényeket, szertartásokat, dalszövegeket, és így
tovább. Korántsem dekoratív, absztrakt festményeket, hanem magasan szervezett,
összetett jelentésrétegekkel bíró kozmológiákat láthatunk tehát a kiállításon.
A nyelvi határok, és a szent hagyományaikat kifecsegni nem akaró bennszülött
művészek tartózkodása miatt a képek tartalmi elemzése csak hiányos, spekulatív
lehet. Megérteni soha sem fogjuk őket, csupán szépségüket élvezhetjük. Ráadásul
az álmodás, mint létérzékelés koncepciója nehezen felfogható a francia
Felvilágosodás világlátásán és érvrendszerén nevelkedettek számára.
Az alagsori
kiállító terembe nyíló ajtó felett felirat figyelmezteti a kiállítást esetleg
látogató bennszülött nőket és gyermekeket arra, hogy az alagsorban kiállított
képeket kizárólag férfi beavatottak tekinthetik meg, mert olyan információkat
hordoznak, amelyeket csak ők tudhatnak meg. A nőkre, gyermekekre,
beavatatlanokra veszélyesek lehetnek a festményekben élő, nagy erejű,
természetfeletti entitások. Mi, materialista gondolkodású európaiak és
amerikaiak nem gondolnánk, hogy a művészetnek ilyen ereje lehet, de talán ez a
mi veszteségünk.