Tisztelt Evolúcióügyi
Kozmikus Vérbíróság! Pedagógusi, népnevelői, kulturális munkásként szerzett
tapasztalataim alapján, viszonylag tiszta lelkiismerettel, bármire megesküdve
vallom, hogy az új generációk – tisztelet a nagyon ritka kivételeknek –
SMS-eken, rövid, ugatásszerű e-maileken, internetre feldobott bulvárhíreken és
használati utasításokon kívül nem olvasnak semmit, vagy ha valamilyen okból
mégis olvasásra kényszerülnek, a szöveget nem értik.
A 21. század
gyermekei nem szülői jótanácsokon, tanítóik előadásain, könyveken nevelkednek,
hanem zsenge tudatukat az interneten véletlenszerűen talált információk, és
döntő részben videójátékok formálják, hiszen idejük nagy részét a neten
bolyongva és videójátékokat játszva töltik. A technológia és a társadalom
fejlődésének hála a szülőknek se idejük, se kedvük nincs porontyaikkal
foglalkozni, mivel több időt kell munkára fordítaniuk, mint a középkor
jobbágyainak. A pedagógusok energiájának nagy részét bürokratikus feladatok
szívják el, maradék erejüket pedig arra kell fordítaniuk, hogy megakadályozzák
a tanulókat egymás legyilkolásában, az osztálytermek, iskolaépületek
lerombolásában, illetve a tanároknak, tanítóknak saját maguk védelméről is
gondoskodniuk kell tanítványaik, s azok kedves szülei támadásai ellen.
Megkönnyebbülten
értesültem arról, hogy egy új videójáték piacra dobásával legalább a zenei
nevelés problematikája megoldódott. Paul McCartney, Ringo Starr, valamint az
elhunyt George Harrison és John Lennon özvegyei beleegyeztek a The Beatles: Rock Band nevű videójáték
megjelentetésébe. Egyrészt megértették, hogy a Beatles korszakalkotó munkássága
nem múzeumokba való, nem elég dalaikat lemezeken és új meg új hanghordozókon
terjeszteni, hanem a régi tüzet a legkorszerűbb technológiákkal is éleszteni
kell, s hogy az új médiumokon keresztül, új technológiákkal történő élesztgetés
igen jövedelmező lehet. Elmondhatjuk, hogy a Beatles videojáték megjelenése
nagyjából ugyanolyan fontos kulturális áttörés, mint a zenekar első, 1964-es
televíziós szereplése Ed Sullivan műsorában.
Sokan persze
eretnekségről, a Beatles művészetének meggyalázásáról panaszkodnak, nagyjából
ugyanolyan hévvel, mint, ahogy szellemi elődeik a Beatlestől féltették
Beethovent és Mozartot csaknem fél évszázaddal ezelőtt. Az ortodox Beatles rajongók
elfeledkeznek arról, hogy az együttes a pop akkor kikristályosodó, a
terjesztés, népszerűsítés, csomagolás valamennyi módját megengedő műfajában
dolgozott, amely minden nemű műalkotást ugyanolyan árucikknek tekint, mint a
szappan, a rágógumi és a mozik előcsarnokában vásárolható popcorn. A Beatles
videójáték újraértelmezi egy régi generáció legfontosabb szimbólumát a mostani
nemzedékek médiuma és technológiája segítségével, ezáltal a mai fiatalok
számára is értelmezhetővé téve azt. Ebben az értelemben talán ez a játék az
eddig megjelent, hasonló technológián alapuló játékok közül a legfontosabb.
Soha korábban nem keltett videójáték ilyen generációk közötti rezonanciát. A
legtöbb videojáték nem kapcsolódik korunkhoz, való életünkhöz. Ezek a játékok nem
hordoznak a szellemi fejlődést segítő üzeneteket, széles jelentésrétegeket,
csupán földönkívüliekkel, zombikkal, ellenséges zsoldosokkal történő
háborúzásról szólnak, vagy a stratégiai érzéket, illetve a rejtvénymegoldó
képességeket használják, tesztelik. A közelmúltban megjelent Rock Band és Guitar Hero nevű videójátékok többet tettek a klasszikus rock zene
az ifjúság körében történő népszerűsítéséért, mint a világ összes, ilyen zenét
játszó rádióállomása. Az új játék azért különleges, mert szeretve és
szerettetve, alaposan, pontosan, dicsőítve mutatja be a sokak által minden idők
legfontosabb rock együttesének tartott liverpooli négyek viszonylag rövid,
közös pályáját. A Beatles zenéje, szövegei nem kevésbé relevánsak most, mint
születésük idején. A Beatles üzenetének szégyentelenül modern, interaktív,
digitális formában történő újracsomagolása nemcsak az elmúlt fél évszázad
szórakoztatóiparát ismerteti, hanem generációkat hoz össze. Csak néhány
sport-témájú videójáték tett eddig kísérletet a szülők és gyermekek kapcsolatának
erősítésére.
Mechanikusan a
negyven dalt tartalmazó Beatles-játék hasonló a korábbi Rock Band játékokhoz.
Az egyik játékos mikrofonba énekli a vezető énekszólamot, a másik egy
elektronikus dobfelszerelést „püföl”, míg a többiek virtuális gitárokon és
basszusgitáron játszanak. Az énekesek száma háromra növelhető, így összesen
hatan játszhatnak egyszerre. A játékosok, John, Paul, George és Ringo virtuális
bőrébe bújva, kvázi átélhetik a Beatles eposz történetének egyes állomásait, a
Cavern Club-beli fellépésektől, az Ed Sullivan TV show-n át, a Japánban adott
koncerten és az Abbey Roadon keresztül az utolsó nyilvános fellépésig, az Apple
Corporation székházának tetején, 1969-ben. A többi Rock Band játékkal
ellentétben a játékosokat nem búzzák és fütyülik ki, ha rosszul zenélnek.
Csupán a „Song failed” (A dal nem sikerült) jelenik meg a képernyőn. Korábban
még ki nem adott stúdióbeli beszélgetések foszlányai festik alá az egyes menü-pontokat
és a játék alkotóinak listáját. Sajnos nincs interakció az együttes tagjait
megszemélyesítő avatárok között. Igen látványosak a pszichedelikus hátterek,
amelyek részeként jelennek meg a dalszövegek. Persze egy videójátékon játszani
nem ugyanaz, mint valódi hangszereken zenélni, de a zene végtelen. Minden új
zene-előállító eszköz, technológia, amely a muzsika átélését segíti, közelebb
hozza a zene örömét sok emberhez. Mivel a Beatles számokat a szülők, nagyszülők
ismerik igazán, természetes dolog, ha együtt játszanak gyermekeikkel,
unokáikkal. Más kérdés, hogy egy reményekkel, jövőképekkel teli kort fel
lehet-e idézni egyre sötétedő, a lényegi változások eljövetelét brutálisan
igaz, vagy igaznak tűnő érvekkel cáfoló korunkban?
