A huszadik század, minden addiginál véresebb háborúival, technologiai, informatikai forradalmával, a megváltó társadalmi filozófiák látványos bukásával, nácizmussal, kommunizmussal, a fajirtás iparosításával, a globális gazdasági rendszer győzelmével alapvető változásokat hozott az emberi természetben is.
Megszűnt, vagy legalábbis lényegtelen, felszíni különbségekre csökkent a nemek addigi markáns különbözősége: mi, férfiak és nők egyaránt arcnélküli, pszichénkben szextelen, szeretetre képtelen, a világgyár futószalagja mellett serénykedő munkáshangyák lettünk. A férfiak elnőiesedtek, a nők elférfiasodtak. Hol van már Achilles és Dante Beatricéje? Le kellett számolnunk azzal az illuzióval is, hogyha nők kerülnek hatalomra, beköszönt a világbéke. Gondoljunk a kopár, csak szimbolikus értékű Falkland-szigetekért sokezer ember erőszakos halálát eredményező háborút indító Margaret Thatcherre, vagy nézzünk az amerikai külügyminiszter asszony, Condoleeza Rice jéghideg szemeibe. Amíg a mély hallgat, a felszín tovább fecseg, nehezen halnak meg illúzióink.
A New York-i Ceres galériában megrendezett Agents of Change: Women, Art, and Intellect (A változás ügynökei: Nők, művészet, és intellektus) című feminista kiállítást a Maryland Institute College of Art dékánja, Leslie King-Hammond – maga is bejegyzett művész – szervezte és Lowery Stokes Sims, a harlemi Studio Museum korábbi elnökasszonya installálta szeplőtelenül. Multietnikus, multigenerációs válogatás, az utóbbi negyven évben ismertséget szerzett 19 művésznő munkáiból. Ha van a kiállításnak témája, azon túl, hogy kirekeszti a férfiakat, az nagyon laza: lássuk, hogy a feminista művészetnek számtalan formája volt, és van ma is. A kiállítás legkorábbi darabja Faith Ringgold 1963-ban született festménye, American People Series: Between Two Friends (Amerikai emberek sorozat: Két barát között). A képen markáns, függőleges vonal két oldalán álló két nő, egyikük sötét, a másikuk világos bőrű, néz szembe egymással. Könnyen értelmezhető, agitprop művészetről van szó: semmi sem indokolja, hogy a könnyen verbalizálható mondanivalót – nembéli azonosságunk ellenére rasszunk különbözősége elválaszt bennünket – miért éppen festményként fogalmazta meg a művésznő. Ugyanezt a közhelyet elmondhatta volna egy könnyed tusrajzban, vagy fényképben is. Ana Mendiata 1974-es fényképsorozata a művésznő Untitled (Body Print) (Cím nélkül
