A kortárs háborúk katonáinak harci kedvét ma már digitálisan, YouTube videókkal, számítógépes játékokkal, hazafias rap és rock számokkal, blogokkal, FaceBook és Twitter bejegyzésekkel tartják fenn.
A második világháború, a Gutenberg-korszak virágzása idején még nyomtatványok, plakátok, képregények és szórólapok látták el ezt a feladatot.
Szürke, bűzös ködbe veszett ifjúságom egyik meghatározó élménye egy óriási vörös ököl volt, amely Marek József utcai, harmadik emeleti lakásunk ablakában tűnt fel 1963. május 1-jének kora reggelén. Az ököl, pontosabban Ököl, a „Munka Ünnepének” felvonulására készült dekoráció volt, valamelyik nagy gyár lelkes munkáskollektívájának alkotása. Az ablakon kihajolva láttam, hogy az Ököl teherautóra erősített, márványutánzatú talapzatát körülvevő, aranyszínű szőlőfürtöket még izgatottan festik az ünneplőbe öltözött művészek, amikor az utcánkban gyülekezők menete, s vele a dolgozó nép erejét szimbolizáló testrészt hordozó teherautó elindult, hogy csatlakozzon a Dózsa György úton énekelve, jelszavakat skandálva felvonulók hömpölygő fősodrához. Visszagondolva érzékelem csak, hogy milyen rövid idő, alig 18 év távolság volt a Vörös Ököl ablakunkban történt drámai feltűnése és a második világháború befejezése között.
A politikai dekorációnak, vizuális propagandának nemzedékek tudatát módosító hagyományai voltak a néhai Szovjetunióban a minden korábbinál pusztítóbb háború kitörése idején. Az 1917-es bolsevik hatalomátvételt az orosz modernisták többsége óriási lelkesedéssel támogatta. Futurista stílusban kidekorált propagandavonatok, teherautó- és hajókonvojok járták a vörössé lett Birodalom távoli tájait, hirdetve a bolsevikok képviselte egy és örök igazságot.
Az 1970-es évek elején látványtervezőként szolgáltam az Irodalmi Színpad Vlagyimir Majakovszkij orosz avantgárd művészt és munkásságát bemutató produkciójában. Előtanulmányaim során alkalmam volt alaposan megismerni Majakovszkij rövid, lázas életét és gyakran igen mulatságos agitprop-plakát művészetét. A képzőművész-költő-performer a bolsevik puccsot követő években az orosz ROSTA hírügynökség megbízásából naponta készített a hírügynökség kirakatába helyezett nagyméretű, szövegekkel – gyakran versekkel – ellátott, képregényszerű agitprop plakátokat.
A kor hangulatára, a szebb, jobb, igazságosabb jövőt vizionáló művészek lelkesedésére jellemző, hogy plakátkészítő évei alatt Majakovszkij, egy fadarabot a feje alá téve, a festőműhely padlóján aludt, s kizárólag újságpapírba sodort cigarettán, vodkán és sózott halon élt. Az országa vezetőiben csalódott, akkor már világhírű művész 1930. április 14-én főbe lőtte magát. Halála idején a sztálini terror már megkezdte az orosz avantgárd művészet likvidálását. Majakovszkij művészbarátainak nagy részét kivégezték, koncentrációs táborba vagy őrültek házába zárták, csak kevesen tudtak közülük Nyugatra emigrálni.
A sztálini diktatúrában is virágzott a propaganda művészet, persze az akkor készült plakátok klasszicista-barokk stílusukban a pályáját papnövendékként kezdő Nagy Kormányos ízlését tükrözték. Az avantgárd stílusok a második világháború kitörése után kezdtek visszaszivárogni a szovjet agitprop művészetbe. A korábban szigorúan tiltott, alapszínekkel és egyszerű formákkal operáló, expresszív megoldások visszatértének gyakorlati oka a nyersanyaghiány volt.
A szovjet TASSZ hírügynökség művész-alkalmazottai naponta több száz példányban, kézzel, stencilezéssel készítették a nagyméretű, gyakran három méter magasságú, a hírügynökség, az üzletek és közintézmények ablakaiba kiragasztott, a katonák harckészségét, a lakosság morálját fenntartani igyekvő plakátokat. A művek egy részét az akkor szövetséges Angliába és Amerikába küldték. A propagandaanyagokat olcsó, gyorsan elszíneződő, szétfoszló, savas papírra festették, ezért viszonylag kevés maradt fenn belőlük.
Az Art Institute of Chicago Windows on the War: Soviet TASS Posters at Home and Abroad, 1941–1945 című kiállításának plakátjait amerikai múzeumok gyűjteményéből válogatták. A gyűjteményekben fellelhető művek nagy része amerikai magánszemélyek adományaiból való, akik az 1940–50-es évek kommunistaellenes hangulatában többnyire jobbnak látták nevük elhallgatását. A mintegy 150 szovjet plakátból álló kiállítás a háború alatti szovjet agitprop művészet első tudományos igényű feldolgozása az Egyesült Államokban.
A kiállítás magját, néhány összecsavart, a háború óta kevesek által látott plakátot az intézet padlásának egyik poros szekrényében fedezték fel 1997-ben. A kicsomagolt plakátok festékhígító- és penész szagot árasztottak. Néhány egyszerűen darabokra hullott, amikor óvatosan kicsomagolták. A maradványokat nagy gonddal restaurálták az intézet restaurátorai, köztük néhány Amerikába emigrált, a korabeli ízlésvilágot és technikákat jól ismerő, amerikai kollégáiknál jóval nagyobb türelemmel rendelkező orosz művész.
Az egyszerű szín- és formavilágú plakátok megtervezése valószínűleg nem volt túlságosan időigényes feladat, de a terveknek meg kellett járniuk a szovjet bürokrácia és cenzúra labirintusait. A Sztálin haragjától rettegő bürokraták és cenzorok gyakran maguk is belerajzoltak, belefestettek a tervekbe (ez a paranoia a magyar diktatúra alatti látványtervezői praxisomra emlékeztet: gyakran kellett színárnyalatokról, színkombinációkról, geometriai arányokról és formákról vitatkoznom a bolsevik metanyelvet beszélő illetékesekkel, akiknek fényes karrierje többnyire a rendszerváltozás után is töretlenül folytatódott.)
A plakátok kézi sokszorosítása során a szovjet művészek általában stencilek tucatjait használták egy-egy képen. A kivágott papírformák segítségével rajzolták meg a képek elemeinek kontúrjait, festették fel az egyes színeket. A stencileket nagy szakmai tudással, rendkívül precíz munkával készítették kezdetleges eszközeikkel az alkotók. Ahogy a háború elnyúlt, egyre gyakrabban kellett számolniuk a nyersanyaghiánnyal. Itt lépett be a szegény emberek zseniális ötletessége. Amikor például elfogyott a festékhígító, a terpentin hiánycikké vált, először acetonnal kísérleteztek, majd rátaláltak a poloskairtó folyadékra, amely használható, olcsó hígítónak bizonyult. A kézzel őrölt, darabos festék pigmentek, az ócska ecsetek légbuborékokat, ragyás felületeket eredményeztek, amelyek – az 1970-es évek punk művészetének arte povera megoldásaihoz hasonlóan – a szovjet agitprop művészek keze alatt üzenetközvetítő stíluselemekké nemesedtek.
A szovjet lakosság nagy részével együtt nélkülöző, éhező, fűtetlen, petróleum lámpákkal vagy gyertyacsonkokkal megvilágított műtermekben robotoló művészek gyakran fekete humorral tartották életben magukban és társaikban a lelket. Lebegyev Bjelorusz tájkép-e akár egy drMáriás festmény is lehetne. Egy 1943-as plakáton német szanitéc főbe lövi sebesült bajtársát. A kép címe Elsősegély.
Ezek a sárguló, gyűrött, szakadozott szovjet plakátok ma már dollár ezrekért cserélnek gazdát az amerikai aukciókon. Alkotóik annak idején a legjobb esetben is csak pár deka, fűrészporral kevert lisztből sütött kenyeret, egy marék mahorka dohányt vagy egy pohár szintetikus vodkát kaptak értük munkaadóiktól. Sokan közülük a szovjet Gulag haláltáboraiban tűntek el, vagy egyszerűen tarkón lőtték, agyonverték őket valamelyik börtön pincéjében. A plakátokat még sokszorosításuk után is hónapokig elemezték a cenzorok.
Előfordult, hogy művészeket a kényszerűségből használt, rossz minőségű alapanyagok okozta, gyorsan fakuló színek miatt végeztek ki bírósági ítélet nélkül, vagy azért, mert az általuk rajzolt, festett Hitlernek a cenzorok megítélése szerint nem a megfelelő, undort keltő szögben hullott a homlokába a haja, esetleg túl vonzónak tűnt a kefebajusza. Nem egy művészt azért minősítettek a hidegháború első éveiben imperialista ügynöknek, mert annak idején, főnökei utasítására ő festette az akkor még szövetséges Anglia és USA zászlaját a plakátokra.
Art Institute of Chicago
2011. július 31. – október 23.
