Smithsonian Art
Museum, Washington DC
A második világháború
előtti években nagy szerepet játszott az amerikai művészetben a társadalmi
problémák iránti érzékenység, nem kis részben az 1920-30-as évek világgazdasági
válságra történő művészi reakcióként.
Az amerikai
típusú szocialista realizmus, elsősorban a nagy mexikói muralisták, David
Alfaro Siqueiros és Diego Rivera munkásságának hatására, az 1930-as években
került a művészetek fő sodrába. A második világháború utáni politikai klíma, a
McCarthy-éra cenzorai nem tolerálták a művészek társadalmi problémák iránti
érzékenységét. A karrierjüket féltő művészek a háború alatt népszerűvé váló,
apolitikus, a verbalizálható, direkt közlést gondosan kerülő absztrakt
irányzatba vonultak vissza. Akiknek hiányzott a korábbi évek élő művészetében
rejlő erő és szabadság, de féltek társadalmi kérdésekhez nyúlni, azoknak az
1940-es években indult Jackson Pollock művészete, s az általa elindított
absztrakt expresszionizmus mutatott könnyen követhető példát. Pollock rájött,
hogy a műalkotás megszületéséhez vezető út legalább olyan fontos, mint az
elkészült mű. Nem használt festőállványt és ecsetet, a vásznait nem feszítette
keretre, hanem a földre dobva támadt rájuk a kannából locsolt, spriccelt,
dobott, fröcskölt festékkel. Alkohollal felturbózott, extatikus lelkiállapotban
dolgozott, kavargó érzelmeit akarta megjeleníteni. Az alkotás folyamatának akció
jellegében rejlő, valódi kockázatoktól mentes (ha csak az alkoholizmus
következményeit nem számítjuk művészi kockázatnak), kvázi-lázadó, a művészi
szabadságot szimbolizáló gesztus igen vonzó volt kortársai számára, s a
mindenféle baloldaliságot üldöző kormányszervek is örömmel propagálták, nagy
pénzekkel támogatták Pollock pszeudó-szabadságát, mint a szovjet típusú,
figurális szocialista realizmus ellenpólusát. Az absztrakt expresszionizmus
ezerféle interpretációra alkalmas homályossága a művészettörténészeknek,
műkritikusoknak is nagyon jól jött, mert értelmezhető közlés híján, szabadon
gyárthattak és publikálhattak nagy ívű elméleteket, s azokra történő, még
„tudományosabb” reakciókat. Némely absztrakt expresszionista művész énekelt és
táncolt alkotás közben, mások bekötött szemmel locsolták a festéket az óriási,
gyűrött vásznakra, volt, aki a vásznon állva, sétálva, fekve „dolgozott”,
főszerepet adva a véletlennek. A műkritikusok pedig a tudatalatti szabadon
engedéséről esszéztek, a „valódi” művészetet tudattalan, álomszerű állapotban
történő, sámánisztikus tevékenységnek nyilvánítva. Amerika csak a nagy erőkkel
támogatott Pollock 1956-ban bekövetkezett halála után kezdett felszabadulni az
absztrakt expresszionizmus bűvöletéből. Új művészeti irányzatok indultak,
többek között a Pop Art, a Konceptualizmus és az Akcióművészet, az irodalomban
pedig egyre fontosabb szerepet kezdtek játszani a direkt társadalomkritikától
sem viszolygó beat generáció tagjai, Burroughs, Kerouac, Kesey, Ginsberg és
szabadságimádó társaik. Az 1960-as évek polgárjogi és háborúellenes mozgalmai
egyre több művészt kezdtek inspirálni.
A társadalmi
változásokat és békét követelő mozgalmak központja San Francisco volt. Innen
indult a hippi korszak, innen jött divatba a tudatmódosító szerek használata, s
a kávéházakban, független színházakban, kommunákban, klubokban,
koncerttermekben és művészcsoportokban bővelkedő, kellemes klímájú város a
közvetlen demokráciát, a politikusok kasztja korlátlan hatalmának
megszüntetését követelők egyik fellegvára lett.
Az 1960-as évek
végén San Franciscóban született a popkultúra által inspirált Funk Art művészeti irányzat, amely nevét
az ugyanabban az időben virágozni kezdő zenei stílustól kölcsönözte. A funk – többek között –
szenvedélyességet, érzékiséget, csípősséget, gúnyolódást, pánikot,
előrehaladott depressziót, alacsony társadalmi státust, lepusztultságot,
földközeliséget jelent. Az új művészeti irányzat az absztrakt expresszionizmus
politikamentessége, elitista hozzáállása, közlésbeli homályossága elleni
reakcióként született. A funk művészek humorral, politikai bátorsággal,
konfrontációval, provokációval és önéletrajzi referenciákkal dolgoztak. Nem
konvencionális anyagokat, művészi eszközöket, gyakran a Duchamp által a
művészetbe emelt talált tárgyakat használtak, illetve használhatatlan
tárgyakat, főleg kerámiákat állítottak elő. Legfőbb céljukként a társadalom
iránti felelősséget kívánták újraéleszteni a kortárs művészetben.
A Funk Art
mozgalom egyik alapítója, Robert Arneson, Roy Robert Hudson, Roy DeForest és
mások mellett a most 72 éves William T. Wiley volt. Az 1970-es évek egyik
legismertebb amerikai művésze az 1980-as évek közepére, az apolitikus,
úgynevezett „új festészet” megjelenése idején elveszítette népszerűségét, az
obskuritásba dobták a művészeti élet profitcentrikus, kizárólag piaci viszonylatokban
gondolkodó, az eladhatóság reményében az „új festészetet” kitaláló
hatalmasságai. A washingtoni Smithsonian American Art Museumban megrendezett, What’s It All Mean: William T. Wiley in
Retrospect című életmű kiállítása nagy szaktudással rendelkező, bátor
iparost és remek akvarellistát mutat be, aki szatirikus képzelőerejét,
csibészes humorát a természetvédelmi, polgárjogi és nemzetközi politikai
témákon át a buddhizmusig, számos területen alkalmazza. Változatos technikai
eszköztárral dolgozik, de akvarelljei a legerősebbek. Filctollal körvonalazott
formákat, erős, belső fényt sugárzó színeket alkalmaz figurális, költői erejű
festményein. Gyakran humoros, a művészeten, a természet elpusztításán, a
háborúkon, a politikai képmutatáson és korrupción meditáló szövegeket is ír
képeire. Művei egyszerre realisták és vízió-szerűek, földhöz ragadtak és
emelkedettek, hétköznapiak és ünnepiek. Az akvarell az 1960-70-es években
(ahogy Magyarországon még most is) lenézett műfajnak számított Amerikában, mára
azonban az akvarell képeket már az olaj és akril festményekkel egyenlő
rangúként kezelik. Mindenesetre bátor gesztusnak számított annak idején, amikor
Wiley csak fillérekért eladható akvarelleket kezdett festeni. Vízfestményei
általában kisméretűek, de Wiley keze nyomán, látszólag szerény megoldásokkal
létrehozott, meglepő hatások jelennek meg bennük. Mostani munkáit Hieronymus
Bosch festményei, középkori nyomatok és más, antik források inspirálják.