Az 1987-ben, 58 éves korában bekövetkezett halála előtti tíz évben Andy
Warholnak több új, jó ideája volt a festésről, mint amennyivel kezdeni
tudott valamit. De ritkán adott fel ideákat. Már nem volt szüksége sem
hírnévre, sem pénzre, mindkettőből jutott neki éppen elég a megelőző
évtizedekben kifejtett sokirányú munkásságának köszönhetően. Fő műve,
saját maga már rég elkészült. Élő, klasszikus szoborként járta a New
York-i éjszakát. Ha megjelent valamelyik eseményen, az garanciát adott
az esemény aktualitására. Már nem kellett dolgoznia, élete utolsó
évtizedében már csak hobbiból, saját és környezete szórakoztatására
festett, s ez a könnyedség meg is mutatkozott művei minőségében.
A Brooklyn Museum Andy Warhol: The Last Decade című kiállítása erre a nagyon kreatív periódusra fókuszál. Utolsó tíz évében Warhol több, sorozatokba rendezett művet alkotott, mint a megelőző dekádok bármelyikében. Szabadon kísérletezett stílusokkal és technikákkal. Míg a legtöbb művész a könnyű marketing szempontjait észben tartva, vagy szellemi lustaságból megragad fiatal korában kifejlesztett trademark megoldásainál, Warhol nem akarta megunni saját magát, nem akarta elveszíteni az alkotás, a felfedezések örömét, nem látott kihívást önmaga ismétlésében. Élete végéig kísérletezett. Duchamp örökérvényű tanítását megfogadva újra és újra megpróbálta megváltoztatni a festészetről, a művészetről kialakult és rögződött véleményünket. Az 1970-es évek végén, amikor az érdeklődés elfordult az absztrakciótól, ő újra érdeklődni kezdett iránta, ahogy ezt az Oxidations (Oxidációk) és Shadows (Árnyékok) sorozatai, később a Yarn (Fonál), Rorschach és Camouflage (Álcázás) sorozatok bizonyítják. Korábbi évtizedeiben igyekezett kerülni a fizikai munkát, képei nagy részét, instrukciói alapján munkatársai készítették, ő csak néhány, filctollal rajzolt körvonalat és az aláírását adta hozzájuk. Az 1980-as években, nem kis részben a Jean-Michel Basquiattal, Francesco Clementével és Keith Haringgel való kollaborációjának köszönhetően, újra megtalálta az anyaggal való közvetlen kapcsolat érzékiségét. A Brooklyn Museum kiállításán félszáz, utolsó periódusában alkotott műve látható. Valamennyi iskolapéldája vitalitásának, szellemi erejének.
Tíz évvel azután, hogy egy féltékeny, kisebbrendűségi érzésektől gyötört ismerőse, Valerie Solanas megpróbálta megölni, saját halandóságára reflektáló önarckép sorozat festésébe kezdett. A változatos stílusú, gyakran kísérteties önarcképek egyike, a 10 kisméretű képből komponált Strangulation (Fojtogatás) saját halálközeli élményéről tudósít. Ugyanebben az időszakban alkotta vizelet-festményeit. Észrevette, hogy a vizelet, ragyogó arany és zöld színeket eredményezve, kémiai reakciót produkál a fémeket tartalmazó festékekben. Persze fontosnak találta a festmények levizelésének gesztus-értékét is. Nemcsak magát a festészetet parodizálta ezen a módon, hanem ironikusan utalt a fiatal korában ünnepelt absztrakt expresszionisták aktív, fizikai gesztusokban megnyilvánuló alkotói módszereire is. Külön értéket ad a műveknek a történetük: nemcsak Warhol és asszisztense, Ronnie Cutrone vizelt le festményeket, hanem – gyakran a bulizó celebek tapsával, ujjongásával kísérve – a műtermét látogató, gazdag műgyűjtők is, akik aztán óriási pénzekért vásárolták meg saját vizeletük produkcióit. Még ma is sok vagyonos, de saját ötletekben szűkölködő connoisseurnek ad hálás beszédtémát az ebédlőjük falán függő vizelet-festmény. „Azt a képet én pisáltam!” – mondhatják a festményre mutatva, sokáig tartó, mulatságos, vizeléssel kapcsolatos csevegés folyamot indítva el vacsoravendégeik felhőtlen örömére. Ehhez a témához bárki hozzá tud szólni, anélkül, hogy lejáratná magát.
Bruno Bischofberger svájci műgyűjtő 1984-ben felkérte Warholt és az 1980-as években virágzó „új festészet” két sztárját, Francesco Clementét és Jean-Michel Basguiatot, hogy közösen fessenek képeket. Mindegyik művészt ellátta vásznakkal, amelyeket egymásnak adtak tovább, miután festettek rájuk. Így született az Origin of Cotton (A gyapot eredete) című festmény, amelyre először Warhol szitanyomott sárga virágot, majd Clemente festette rá arcait, végül Basquiat fehér, ugyancsak szitával felvitt motívumainak címadó rétege következett.
Az 1985–86-ban született, a Black & White Ads (Fekete-fehér hirdetések) sorozatba tartozó Double $5/Weightlifter (Dupla 5$/Súlyemelő) című kép Warhol korábbi, kézzel festett pop festményeinek folytatása. Warhol a vászonra vetített hirdetés körvonalait húzta meg ecsetjével. A Rorschach festmények mély lelki titkokat megidéző, totemikus formáit az ismert pszichológiai teszt képei inspirálták. Warhol, bár maga is részt vett pszichiátriai szeánszokon, szélhámosságnak, könnyű pénzcsinálási trükknek tartotta a pszichiátriát. Társaságban, a maga finom, halkszavú, szellemes modorában gyakran gúnyolódott a pszichiátereken, akik visszaviszik pácienseiket csecsemőkorukba, aztán otthagyják őket. A titokzatos Shadows (Árnyékok) sorozat képei Franz Kline 1950-es években készített képeit és James Welling 1970-es években született fotóit idézik. A Jackson Pollock munkásságát parodizáló Yarn (Fonal) sorozatot a fonalakat gyártó Filpucci firenzei cég megrendelésére festette Warhol.
A kiállítás záró darabja a The Last Supper (Az utolsó vacsora) című, 1986-ban, a Warhol halálát megelőző évben született festmény. A Leonardo da Vinci 1495–98 között festett ikonikus freskója inspirálta Az utolsó vacsora sorozatot, több mint száz, különböző technikával készített képet a művész egy új milánói galéria megnyitójára kezdte alkotni. Több mint egy évig dolgozott a sorozaton, amelyet élete egyik legfontosabb művének tartott. „Valamennyi képet a saját kezemmel festettem, úgyhogy vasárnapi festővé váltam… Ezért tartott olyan sokáig a sorozat befejezése. Szenvedéllyel dolgoztam ezeken a képeken.” – nyilatkozta a nem éppen szenvedélyes természetéről ismert művész. A halálának közeledését érző Warhol Krisztus utolsó, tanítványai körében töltött estéjét megörökítő festményei egyszerre reflektálnak, nagyon személyes módon, saját, haláláig titokban tartott katolicizmusára, és fejezik ki ironikusan kételyeit a vallással szemben.
Brooklyn Museum, New York
2010. június 18. – szeptember 12.