Nem jut messzire az elemző, aki a kereskedelmin és az ösztönökén kívül másfajta logikát is keres a kortárs művészetben.
Douglas Huebler koncept-művész 1969-ben készített munkája egyszerű, írásos bejelentés volt: „A világ tele van többé-kevésbé érdekes tárgyakkal („objektekkel” – NL); nem kívánom szaporítani a számukat.” A művész valós problémát vetett fel. Világunk fuldoklik a tárgyak mindent elözönlő tengerében, s ezek a „többé-kevésbé érdekes”, többnyire szükségtelen tárgyak a természet- és lélekmérgezés fő forrásai. Douglas Hueblernek tökéletesen igaza volt, tiszta, cáfolhatatlan logika alapján beszélt, példáját mégis nagyon kevesen követték, s azok legtöbbje is hamarosan visszatért a tárgy-gyártáshoz. Az artportal.hu felkérésére készített VideoBiók interjúinak forgatása közben általában megkérdezem interjúalanyaimat, hogy miért érzik szükségét képek készítésének, miközben a televízió és az internet képek millióival bombáz bennünket naponta, amelyekkel szemben már immunnissá vált az intellektusunk. Eddig egyetlen megkérdezett sem gondolkodott el mélyebben a kérdésen, a válasz gyakorlatilag minden esetben a „csak”.
Hasonlóképpen, a művészet evolúciójának belső logikája szerint már nagyon régen, csaknem száz éve nem mondható értelmes művészi tevékenységnek a festészet. Marcel Duchamp mellett ennek az állításnak logikai igazságát már nagyon sokan, különféle nézőpontokból bizonyították. Ugyanakkor az emberi történelem során soha nem született annyi festmény, mint az utóbbi száz évben. A logikátlanság magyarázata egyszerű: amíg lesznek olyanok, akik megvásárolják a festményeket – márpedig egyre többen vásárolják őket –, addig a művészek biztosan folytatják a festést.
Akkor sem hagynák abba a képek gyártását, ha már nem lehetne őket eladni, mert a dekoráció igénye ösztönös, a szexualitáshoz kapcsolódik: ahogy némely madárfajta színes tollakkal, csillogó üvegcserepekkel, fémdarabokkal díszíti a fészkét, hogy magához csábítsa a potenciális párokat, úgy reméli az emberi tudatalatti, hogy a mutatós képek, tárgyak segítik párja megtalálásában. A művészeti túltermelés problémája hasonlít a népszaporulatéhoz. Már nagyon régen tudjuk, hogy a földi élet legtöbb gondját, nehézségét fajtánk őrületes, egyre gyorsuló ütemű túlszaporodása okozza (az 1950-es években még csak 2 milliárd ember élt a földön, ma már csaknem 7 milliárdnyian követelnek maguknak életteret, gépjárművet, vuvuzelát, okostelefont). Még a világ leginkább túlnépesedett területein sem korlátozzák szaporodásukat maguktól az emberek, inkább elpusztítják környezetüket multiplikációjuk eltartásának vélt érdekében.
New York művészeti szcénájának az egész világ művészet iránti igényét alapvetően befolyásoló, visszhangos gumiszobájában egyre erősödik a kiáltás: „Több festmény akarunk!” Nem mintha nem lenne elég festmény a városban. A múzeumok, galériák százai szétpukkadásig tömve vannak festményekkel, régiekkel és újakkal egyaránt. Az újak túlszaporodása azért is különös, mert a kortárs festmények legtöbbje egyáltalában nem szellemi kaland eredménye, nem új, általában a régi iskolák, stílusok – impresszionizmus, absztrakt expresszionizmus, geometrikus absztrakció, „új festészet”, stb. – remixelése. Lehet, hogy túl sokat várunk az emberi szellemtől, amikor azt reméljük, hogy legalább a művészek vigyenek felfedezetlen területekre bennünket? Lehet, hogy az egyéb területeken tapasztalható degeneráció (devolúció), elsilányosodás, a minőség mennyiségbe való átcsapása a művészetekben is bekövetkezett?
Az is lehet persze, hogy a túltermelésre vonatkozó észrevételeink pusztán illúziók: valójában nem a festmények szaporodtak túl, csupán a marketing tökéletesedett. Ami eddig eltűnt, nem szúrt szemet, belesimult a metropolisz zsibongásába, most a reklámszakemberek tehetségének és a rendelkezésükre álló kommunikációs eszközök tökéletesedésének következtében láthatóvá vált. Különösen az egyre invenciózusabban összeszerkesztett csoportos kiállítások eredményesek marketing szempontból, mivel az összes kiállító művész rokonai, rajongói, vásárlói terjesztik hírüket, és a kiállított művek minőségétől függetlenül, átlagos egyéni kiállításoknál nagyságrendekkel nagyobb médiafigyelmet kapnak.
New York városának szellemi kisugárzása természetesen közvetlen környezetében a legerősebb. A gyógyforrásairól és egykori szerencsejáték iparáról nevezetes Saratoga Springs kellemes, amerikai léptékben régi (1819-ben alapították az 1691-ben, a Hudson folyó partjára épített erőd körül) kisváros New York állam északi részén, a valamikor az utolsó mohikánnak otthont adó Adirondacks hegység lábainál. A város egyetemének (Skidmore College) múzeum-galériájában (Frances Young Tang Teaching Museum and Art Gallery), 60 művész munkáiból megrendezett The Jewel Thief című kiállítás kitűnő példája a csoportos bemutatókban rejlő marketing lehetőségeknek. Egyenként meglehetősen szerény minőségűek a kiállított művek, de együtt, mintegy szimfonikus zenekarként összedolgozva, felerősítik a hírértéket. A közös hatás visszacsatolódik, még a legkevésbé érdekes munkák is vibrálni látszanak a kollektív fényben.
Az absztrakció a bemutatót egyesítő, széles területet lefedő és hasznos zavarodottságokat eredményező kurátori alapelv. A festmények uralják a kiállítást. Van közöttük néhány régebben született is (például Joan Mitchell 1950-re és Nicholas Krushenick 1970-es évekre datált munkája), de a legtöbb mű az utóbbi 10 év, több generáció terméke. A generációk békés együttélésének példája, hogy az egyik legidősebb kiállító művész, Joan Snyder 1940-ben, a legfiatalabbak egyike, Francesca DiMattio 1981-ben született. A mainstream művészet jelenlegi szellemi állapotának megfelelően nem a felfedezések, hanem a nüanszok a jellemzőek a bemutatóra. A nüanszok aprólékos vizsgálata a részletekbe beleveszett kortárs műítészet kedvenc időtöltése.
Láthatók például festménynek tűnő grafikák a kiállításon (Jerry Phillips füstpamacs szerű hatásokkal operáló grafit-rajzai), és rajzoknak látszó festmények (Richard Woods fautánzatot imitáló padló-művei, amelyek voltaképpen színezett rajzok). Aztán itt vannak a festményekhez és iparművészeti alkotásokhoz közelítő szobrok (Kathy Butterly zománcozott kerámiái, és James Hyde műanyaghab padja, amelyet egy Stuart Davis festmény fényképezett részletei dekorálnak). Rico Gatson erkélyre helyezett vékony, fekete faszobrai tusvonalaknak látszanak a fehér fal előtt.
Az identitáskeresés- és váltás a kortárs művészet egyik fő jellemzője. Ez is régi lemez persze, elég itt Duchamp kedves, nevében is jelentésértékű alteregója, Rose Sélavy finom emlékét felidézni. Az építészet fontos szerepet játszik az identitással való játékban ezen a kiállításon is. Különböző méretű fehér kockák nyüzsögnek a fő kiállítótérben. A kisebbek művek piedesztáljaiként szolgálnak, a nagyobbak többfunkciósak. Térelválasztók, festmények felakasztására szolgáló felületek, Jim Hodges terepszínű, Oh Great Terrain (Ó nagyszerű terület) című műve esetében az óriáskocka murált hordoz.
A belső tér korántsem steril, szentségesen tiszta. Elena Herzog textil művének szálai mintha savként beleégnének a kockába, amelyhez iratkapcsolóval rögzítette őket a művész. Előfordul, hogy művek egymásra halmozódnak: Gary Batty apró ceruzarajza – ő a mikroszkopikus méretű ceruzás keresztöltések Michelangelója – Victoria Palermo tussal rajzolt formákkal borított paneljén lóg. Ez a fajta párosítás a kiállítás kurátorainak (Ian Berry és Jessica Stockholder szobrászművésznő) egyik fő stratégiája és szervező ereje. Gyakran tapasztaljuk, hogy a zsúfolt csoportos kiállításokon bemutatott, túl közelre helyezett művek kioltják egymást. Itt éppen az ellenkezője történik, a párosított munkák erősítik egymás hatását, egyé válnak, ami egyértelműen a kurátorok jó ízlésének köszönhető. Ami hiányzik az egyik műből – vadság, különösség, szépség, súly, szerénység – az átsugárzik rá a párjából.
Az ékszertolvaj című csoportos kiállítás, minden elkerülhetetlen hibája és esetlegessége ellenére voltaképpen egyetlen, nagyméretű, közös, névtelen lélek alkotta konceptuális mű, amely a festészet, grafika, szobrászat és építészet berögzült definícióit piszkálja, határait tágítja, mossa el, új, kategorizálhatatlan minőséget hozva létre. Ritkák az ilyen jól működő, korábban nem tapasztalt élményeket adó, a művészettörténetet – a múltat és a jelent egyaránt – gazdagító kiállítások, amelyek a legjobb eszközök a művészi gondolkodás felfrissítésére, és a művészetek barátai számának szaporítására. Az ilyen, valóban életteli bemutatók leleplezik a „tiszta festészetet”, „tiszta szobrászatot” követelők nevetségesen konzervatív, idővak valóját.
Frances Young Tang Teaching Museum and Art Gallery, Skidmore College, Saratoga Springs, N.Y.
2010. szeptember 18. – 2011. február 27.
