Bár nem rajong a 3D-s moziért, most mégis ebben a divatos formátumban készített filmet a franciaországi Chauvet-Pont-d’Arc barlangjában talált ősi festményekről Werner Herzog német filmrendező.
Legyen az képzőművészet, film, videó, színház, zene, írás vagy bármilyen más, a koncentrált közlést szolgáló munka, valahányszor új mű készítésébe fogok, tudatosan vagy ösztönösen mindig az adott műfaj kezdeteihez térek vissza. Az első gesztus erejét, tisztaságát, igazságát, a teremtés pillanatát, az ősenergiát keresem. Azokat a szellemi feltételeket, azt a fordulópontot vizsgálom, amelyben életre kelt egy addig nem létező közlési forma. Hibák, tévedések, bénázások révén újra és újra meggyőződöm arról, hogy a művészet lényege a meglepetés. Mi okozhat nagyobb meglepetést, mint egy új műfaj, addig elképzelhetetlen közlési forma első megjelenése? Maga a legelső közlés.
„Kezdetben volt az ige”, így kezdődik a Teremtés Könyve, a Biblia elemi erejű nyitánya. A dolgok megnevezése emeli ki őket a mindmáig gomolygó őskáoszból. A megnevezés teremti a világosságot, amelyről az Ószövetség könyve, Krisztus, a Védák könyvei és Buddha is beszél. A megnevezés, a teremtés persze nemcsak szavakkal történhet.
Az „ige”, a Herakleitosz (kb. Kr. e. 535–475) által először, a rend és a tudás meghatározására használt „logos” kifejezés jelentése „ok” is lehetett. Később a szofisztikusok a „társalgás”, „megbeszélés”, Arisztotelész az „érvekkel történő beszélgetés” jelentését is adták a szónak. A sztoikus filozófusok hozták először kapcsolatba a teremtéssel, amikor az Univerzumot működtető isteni princípiummal azonosították. A zsidók, Philo héber filozófus közreműködésével, Kr. e. 20 – Kr. u. 40 körül, a hellenizálódás idején emelték be vallásuk kifejezéstárába. Philo szerint a „logos”, az „ige” Isten uralkodásának tervét jelenti. Az első keresztények Jézust a „logos” inkarnációjának, újraszületésének tartották.
A dolgok, jelenségek, lények rendelkeznek olyan dimenziókkal, jellemzőkkel, amelyeket csak álló- vagy mozgó képekkel, zenével, a színház különböző formáival lehet közölni, megjeleníteni. Szinte semmit sem tudunk a tudatossá váló, intelligens lélekkel rendelkező ember megjelenéséről bolygónkon. A Biblia szerint a teremtés hat nap, 144 óra alatt zajlott le, s e csodasorozatnak a csúcspontja, záróaktusa az első emberpár felébredése volt. Más teremtéstörténetek vagy egyetlen pillanatként, vagy nem specifikált időtartamú folyamatként tárják elénk fajtánk megjelenését ezen az évmilliárdok óta nukleáris fúzió, a Nap körül keringő, önmaga tengelye körül is konokul pörgő bolygón. A tudomány évmilliókig tartó, a változó környezethez való alkalmazkodást, az evolúciót tartja a teremtés gesztusának. Vajon a szó vagy a kép, esetleg a zene, a tánc vagy a színház valamelyik ősi formája volt a tudatos, intelligens emberi lény első közlési lehetősége? A szó, a ritmusok vagy a kép jelent meg először?
Gyermekkorom óta foglalkoztatnak a barlangrajzok. Először könyvekben pillantottam meg őket. Később családi- és iskolai kirándulások során jutottam el az ősi emberek földalatti élő- és ceremoniális rejtekhelyeire. Az 1970-es évek elején az Algol László kódnevű kém, a Pécsi Zoltán fedőnevű, a diktatúra hatóságainak legközelebbi barátairól is szorgalmasan jelentő besúgó (jelentései a legmegbízhatóbb források az akkor tiltott, ma nehezen tűrt élő művészet kutatói számára) kalauzolt el a Pilis hegység egyik, ma is csak beavatottak által ismert barlangjába.
A barlang mélyén, a tavaszi Napéjegyenlőség idején egy apró nyíláson át betűző Telihold sugara által megvilágított ősi oltárkő körül a sziklába vésett geometrikus ábrák díszítették a falakat. Algol nem engedte, hogy jegyzetfüzetembe rajzoljam ezeket az ábrákat. Nagy veszélyeket hozna mindnyájunkra, ha nyilvánosságra kerülnének, mondta. Így csak az emlékezetembe rögzült néhány a jelek közül, s bár áttételesen sok képzőművészeti munkámba, filmembe, videó művembe belekerültek, mindmáig tartózkodtam attól, hogy mások által is értelmezhető módon reprodukáljam őket. Azok a titkos ábrák csak a pilisi barlang mélyén rejtőzködő oltárkő körül, az év mágikus pillanataiban működnek alkotójuk, alkotóik szándéka szerint.
Franciaországban és Spanyolországban több mint 350, a történelem előtti időkben született sziklarajzokat, festményeket tartalmazó barlangot, grottót fedeztek fel eddig. 1978–79-ben alkalmam nyílt megtekinteni néhány franciaországi lelőhely – Grotte de Cussac, Pech Merle, Lascaux, Lussac-les-Châteaux, Niaux – barlangjainak festményeit, rajzait is. Francia feleségem befolyásos családjának kapcsolatai révén néhány, a nagyközönség elől elzárt barlangba is bejuthattam. Az első európai barlangrajzok többsége a 30–45 ezer évvel ezelőtt virágzó aurignac-i kultúra, a paelotikus kor végén született.
A kutatók szerint a műalkotások kezdetben nem dekorációs célt szolgáltak, hiszen a barlangok legtöbbjében nem laktak huzamosabb ideig emberek, s legtöbbjüket nehéz megközelíteni. A falakba karcolt, a sziklákra rajzolt, festett, állatokat ábrázoló képek, absztrakt, gyakran geometrikus minták, az engem leginkább megihlető kézlenyomatok létrehozásának mágikus, vallási, ceremoniális, rituális célja lehetett. Embereket ritkán ábrázoltak őseink, hitrendszerük nyilván tiltotta az emberi forma realisztikus megjelenítését. Lehetséges, hogy némely képpel egymásnak üzentek, a mai grafitti-művészek tagjaihoz hasonlóan.
Későbbi, az 1980–90-es években végzett kutatóútjaim során meglepett az európai, az észak- és dél-amerikai és az indonéziai sziklarajzok, barlangfestmények meghökkentő stiláris hasonlósága. Mintha ugyanazon emberi küldöttség tagjai készítették volna ezeket a műveket. Ez a stiláris, ebből következően szellemi hasonlóság egyáltalán nem állapítható meg az egyes helyek később született műalkotásaival kapcsolatban.
A délfranciaországi Chauvet-Pont-d”Arc (pontosabban a közeli Vallon-Pont-d”Arc) mészkősziklába mélyülő barlangjának festményeit Eliette Brunel-Deschamps, Christian Hillaire és Jean-Marie Chauvet kutatók 1994-ben fedezték fel. A közeli Ardèche folyó korábbi, ma már száraz medre felett nyíló barlang kincsei az eddig megtalált legrégebbi, a késői kőkorszakban született barlangi műalkotások. Nemcsak rajzokat és festményeket találtak a kutatók, hanem régen kihalt állatok csontjait és lábnyomait, valamint emberek által használt tárgyakat, tűzhelymaradványokat és más, tartós emberi jelenlétre utaló jeleket is. A tökéletes állapotban fennmaradt festményeket kb. 32 ezer évvel ezelőtt festették az ismeretlen művészek.
A barlang padlójának megkövesült agyagja őrzi az eddig megtalált legrégebbi, a karbonizotópos vizsgálat szerint kb. 27 ezer évvel ezelőtti emberi lábnyomot, egy gyermek talpának lenyomatát. Különös tény, hogy a gyermek látogatása után a nyomok, maradványok szerint senki sem járt a barlangban, annak felfedezéséig.
A festmények főleg állatokat ábrázolnak. Oroszlánokat, párducokat, medvéket, baglyokat, rinocéroszokat és hiénákat. Nincs egyetlen, teljes emberi figurát ábrázoló kép sem a barlang falán. Az egyik, a kutatók által Vénusznak nevezett figurán talán egy nő lábainak és nemi szervének részleteit vehetjük ki. Egy másik figura mintha egy kentaurszerű, női Minotauruszt ábrázolna. Alteste talán nőé, felső teste bölényé. Néhány vörös okker felhasználással készült kézlenyomat és a felülethez szorított kézre köpött pigment révén létrejött körvonal is található a sziklákon.
Számtalan absztrakt jel, vonalak, pontok, geometrikus formák borítják a festmények között a barlang falait. Két, kissé pillangókra vagy angyalokra hasonlító, nehezen azonosítható ábrázolás és a falfestmények összessége arra utal, hogy a művek létrehozásának célja rituális, sámánisztikus, mágikus volt. A legtöbb barlangi művészettől az különbözteti meg a Chauvet-Pont-d”Arc-i leleteket, hogy a festmények készítése előtt a hordozó felületként használt sziklafal-részeket tisztára, simára kaparták, csiszolták. Korábban festett képeket későbbi ábrázolásokkal takartak el. Bizonyos figurák körvonalait bevésték a sziklába, ez a technikai megoldás nemcsak egyes állatoknak ad hangsúlyt, hanem fáklyával megvilágítva háromdimenziós hatást is eredményez.
Ez a térhatás igazolta a barlang festményeit most 3D kamerával megörökítő Werner Herzog számára az általa nem különösebben kedvelt, az utóbbi évek hollywoodi megaprodukciói által divatossá vált technika alkalmazásának szükségességét. Az 1970-es évek német filmművészeti „új hullámának” alkotói közül Rainer Werner Fassbinder, Margarethe von Trotta, Volker Schlöndorff, Werner Schröter, Wim Wenders, Hans-Jürgen Syberberg és Herzog munkássága állnak a legközelebb hozzám. Néhány éve egy mozgókép-művész aspiránsok számára tartott budapesti egyetemi kurzusom során döbbentem rá, hogy milyen keveset tudnak a mai generációk ezekről a művészeti águkat radikálisan megújító alkotókról. A fentebb felsoroltak közül csak Fassbinder neve és Herzog néhány filmjének címe volt ismerős számukra. A legextrémebb show-elemeket is bevetve megpróbáltam felkelteni érdeklődésüket e rendkívül fontos életművek iránt, sikertelenül. Hallgatóim ugyanúgy elbóbiskoltak az előadásom alatt, mint amikor az őket közelről érintő elektronikus zene, vagy a videó-művészet kialakulásának izgalmas történetét próbáltam felvázolni.
Egy idő után rájöttem, hogy érdeklődésük hiányának fő oka az, hogy őket nem a közlés, hanem a dekorálás vágya motiválja. A környezetükről, korukról, saját magukról nincs lelküket feszítő közlendőjük, ők csak díszíteni akarják a klubok falát, olyan stílusokban, amelyeket a videó-klipeken látnak. A technikai megoldások érdeklik őket, az általuk hordozható, értelmes közlés, tartalmak nem. „A médium az üzenet”, állapította meg saját, nem túl régi korának öntudatlanság felé tendáló mentalitását vizsgálva a nagy kommunikáció-kutató, Herbert Marshall McLuhan. Megállapításának szomorú igazsága ma már mindenki számára nyilvánvaló, aki például a kortárs televíziós műsorokat és a horribilis összegekért készült effekt-filmeket tanulmányozza.
Werner Herzog korábbi, korszakteremtő filmjei közül elég a Fitzcarraldot, Woyzecket, Kaspar Hausert, Wodaabe-t, Aguirre-t, Nosferatut, Stroszeket említenem, hogy felvázoljam a Cave of Forgotten Dreams című, a közönségtől szerencsére elzárt franciaországi barlang csodáit megörökítő, 2010-ben forgatott filmjének előzményeit. „Ez a barlang voltaképpen idő-kapszula” – nyilatkozta a forgatási helyszínről a rendező. „A 20 ezer éve bekövetkező sziklaomlás hermetikusan elzárta a bejáratát. Ennek köszönhető, hogy a festmények ilyen tökéletes állapotban megmaradtak. Igaza van a francia hatóságoknak, hogy nem engednek turistákat erre a szent helyre. Azonnal elkezdenék a nevük kezdőbetűit belekarcolni a festményekbe, ahogy ez oly sok fantasztikus műemlék esetében történik. A turistákat önmagukon kívül semmi sem érdekli igazán. Gyűlölöm őket, ha módom lenne rá, óriási adókat vetnék ki az utazási irodákra, hogy megakadályozzam az emberi csordák kártevéseit.”
Herzog a francia Kulturális Minisztérium havi 1 euró szimbolikus fizetésű alkalmazottjaként négytagú stábjával, hat nap alatt, napi négy engedélyezett órában forgatta le filmjét. Ez a feszített tempó és az érzékeny környezet nagyon alapos előzetes tervezést, és különleges technikai eszközöket igényelt. Nem használhattak például erős hőt sugárzó lámpákat és meg kellett maradniuk az ősi lábnyomokat védő acél állványzaton. A barlang bizonyos részeiben olyan erős a széndioxid koncentráció, hogy gázálarcban, oxigénpalackokból lélegezve kellett forgatniuk.Herzog filmje igyekszik bemutatni a rég halott művészek munkáinak kifinomultságát, az állati testek ábrázolásainak rendkívüli művészi tudást igénylő árnyalását, a perspektivikus ábrázolásban való rendkívüli jártasságukat (a perspektivikus ábrázolás tudománya a történelmi korokban fokozatosan elveszett, hogy aztán csak a reneszánsz idején fejlődjön ki újra). Az ősi művészek az állatok érzelmi állapotát, a félelmet, a vadászösztön kitöréseit, a dühöt, a nyugalmat is tökéletesen vissza tudták adni, ahogy az egyes állatok mozgásának jellegzetességeit is. „Valamilyen okból a művészet virágzott ezen a környéken 32 ezer évvel ezelőtt. Tökéletesen kifejlődött és később sem lett jobb. A nő-bölény kentaur engem Picasso festményeire emlékeztet. A rinocérosz mozgását fázisokban ábrázoló sorozat filmkockákat idéz” – mondja Herzog.
A rendező munkatársai különös figurák voltak: Jean-Michel Geneste barlangrajzokra specializálódott szakemberen kívül egykerekű bicikli virtuózból lett tudós, szarvasbőr ruhába öltözött „kísérleti archeológus”, és egy perfumer, a barlang illatait később annak mesterséges replikájában rekonstruálni szándékozó szag-specialista. A film a közeli atomerőmű hűtővizével fűtött üvegházban élő albínó krokodilok felvételeivel záródik, így válik maga is az elfelejtett álmokat felidéző, különös álommá, így köti a régmúlt szürrealitását a ma élő abszurditásához.A barlangrajzokról készített filmje után Herzog a floridai és texasi börtönök siralomházaiban kivégzésükre váró halálraítéltekről szóló tudósítás készítésébe fogott. „Az alaphelyzet ugyanaz, mint a barlang-film elkészítéséé volt – feneketlen mélységbe nézel, amelyből ugyancsak feneketlen mélységek nyílnak” – mondta új projektje kapcsán a rendező.