Najmányi László: Az idő művészete

Metropolitan Museum of Art, New York
A New York-i Metropolitan Museum Art of Time: European Clocks and Watches from the Collection című, 2008. április 27-éig megtekinthető kiállításán a 16. és 18. század között készített időgépeket láthatunk. A kiállítás címében szereplő „Clocks” szó olyan órákat jelent, amelyeket az ember nem hord magával: asztali- és faliórák. A „Watches” szó kisméretű, hordozható időmérő szerkezeteket jelent. Ilyenek a zsebórák és a karórák. A MET kiállításán látható 90 antik szerkezet mindegyike a korabeli technika csodája és iparművészeti alkotás egyben.Az idő múlását csak az emberi tudat érzékeli. A növények és állatok is alkalmazkodnak ugyan a napszakokhoz és az évszakok változásaihoz, de ők nem tudják – vagy ha tudják, nem mutatják –, hogy a végtelen időből csak egy apró, kiszámíthatatlan hosszúságú szakasz áll rendelkezésünkre. Az életidőnk végén kikapcsolódik a testünk, az addig benne lakó lélek pedig – az ateisták szerint – szertefoszlik, vagy – a többi vallás hívei szerint – megy tovább. A növények és állatok nem keresik az életük értelmét, csak esznek, isznak, szaporodnak és elpusztulnak: ennyi a dolguk a teremtésben. Az idő dimenzióival – múlt, jelen, jövő – ők nem foglalkoznak. Bár némely állat – mint például az elefánt – emlékszik régen megtörtént eseményekre, a jövő őket sem izgatja különösebben. Az emberek egy része szeretné tudni, hogy kicsoda valójában, honnan és miért jött erre a világra és hová megy tovább. Közülük csak kevesen jönnek rá, hogy rövid életüknek csak akkor van értelme, ha csinálnak neki. A legtöbb ember – még azok is, akik hisznek a túlvilágban, vagy az újjászületésben – fél a haláltól, egyszerre annak váratlansága és kiszámíthatósága miatt. Szinte alig van olyan közöttünk, aki tudja, hogy halhatatlan.
Az ember a történelem előtti korok óta szenvedélyesen igyekszik mérni a múló időt. A nagyobb intervallumok mérésére a naptárt használja, a rövidebbeket az órák segítségével látja. A paleotikus korból előkerült műtárgyak azt bizonyítják, hogy a Hold járása segítségével történő időmérés már időszámításunk előtt 12 000 – 30 000 évvel elkezdődött. A sumér civilizáció időszámításunk előtt 2000 körül vezette be a 2-es, 6-os és 10-es számokra, illetve azok szorzataira és osztataikra alapozott sexagezimális rendszert: 60 másodperc tesz ki egy percet, 60 perc egy órát, 6×60 (360) nap (körülbelül) egy évet. 12 (2×6) óra hosszúak a nappalok és az éjszakák, 12 (2×6) hónap tesz ki egy évet. Időszámításunk előtt 45-ben Julius Cézár a Nap járásához igazította a rómaiak által használt naptárt. Az ő naptára évenként 11 percet késett a „valós” időhöz képest. Ezt a diszkrepanciát korrigálta XVIII. Gergely pápa 1582-ben. A Gregoriánus naptár használata lassan elterjedt az egész világon, ma már a legtöbb országban ennek alapján tájékozódnak az időben az emberek.
Az idő rövidebb szakaszainak mérésére az órákat használjuk. A velük foglalkozó tudományt az egyiptomi időisten, Horus nevéből deriválva horológiának hívjuk. Először a napórák segítségével mérték az időt. Egyiptomi ásatások során előkerült egy, az időszámításunk előtt 1500 körül készített napóra, amelynek keresztrúdja vetette árnyéka mozgásából számították a helyi idő pillanatnyi pozícióját. Reggel az órát kelet felé fordították, délben pedig nyugatra. A régi korok legpontosabb időmérő szerkezetei a vízórák (clepsydra) voltak, amelyek legrégebbi példányai ugyancsak Egyiptomban, az időszámításunk előtt 1525-1504 között élt I. Amenhotep fáraó sírjából kerültek elő. A feljegyzések szerint Indiában és Kínában az egyiptomiaknál is korábban, már 4000 évvel időszámításunk előtt építettek az időt csepegő vízzel mérő szerkezeteket. Nagy Sándor parancsára építettek vízórákat Alexandriában, ahonnan átterjedtek Európába. Időszámításunk előtt 400-ban már használták őket Görögországban. A vízórákkal éjszaka is lehetett mérni az idő múlását. Az arab mérnökök tovább tökéletesítették ezeket a szerkezeteket, amelyek az arab országokban a középkorig használatban voltak. A vízóráknál pontatlanabb homokórák elsősorban a hajózásban voltak használatosak. Magellánt 18 homokóra segítette a navigációban, amikor 1522-ben elsőként körülhajózta a Földet. Templomokban és kolostorokban kezdetben füstölőket és gyertyákat használtak az idő mérésére, később vízórák, majd mechanikus órák szolgáltak erre a célra. Az angliai St. Alban monostor apátja, Richard of Wallingford 1330 körül, csillagászati kutatásai eszközéül épített egy híressé vált mechanikus órát. Az angol „clock” szó a holland „klocke”-ből származik, amely a latin „clocca” változata. A latin szó kelta eredetű, a franciában és németben is felbukkan, eredetileg harangot jelentett. Az idő múlását a hajók és templomok harangjai jelezték. A magyar „óra” szó az egyiptomi „horus” szóból alakult ki.
Az óra egyszerre használati eszköz és dekoratív tárgy. A nagyméretű óra szoborként is értelmezhető, a kisméretű pedig ékszerként is használatos. Az órák külső megjelenése nem követi olyan pontosan funkciójukat, mint azt például a hegedű és más hangszerek esetében megfigyelhetjük. Az óra szerkezetének és külső burkának építője csak ritkán ugyanaz a személy, és az utóbbiak általában kihasználják a funkcionalitás kötöttségeitől való szabadságukat és engedik képzeletüket szárnyalni.
A Metropolitan Museum órakiállításának kurátorai változatos méretű és formájú antik darabokat válogattak az intézmény gyűjteményeiből. Van közöttük nemesfémekből készített, drágakövekkel díszített zsebóra, fából és kerámiából megformált állóóra és falióra. Láthatunk itt kandalló párkányra helyezhető, házformájú órákat és 1579-ben készített, vésett csillagképekkel ellátott, szárnyas ló szárnyvégein egyensúlyozó, forgó színezüst glóbuszt. Johann Andreas Thelot német aranyműves 1700 körül készítette állóóráját, amelynek számlapja körül ezüst domborművek tucatjai jelenítenek meg történeteket Vénusz életéből.  A 18. század második felében élt francia mesterek készítették az amerikai indiánokat ábrázoló, zománcozott bronz szobrocskákkal díszített órát. Az indián férfi- és nőalakok a számlap felett összehajolva csókolják egymást. A francia órákon 12, az olasz órákon 24 római szám jelzi az órákat. Az angol James Cox 1000 mesterembert alkalmazott Kínába exportált, különleges óráinak készítésére. Az egyik darabja aranyozott bikákon álló, agátkövekkel díszített rokokó íróasztalt formáz, tetején gyémántokból kirakott virágok és egy karóra nagyságú számlap. Körülbelül 50 zsebóra került kiállításra, mindegyik a miniatürizálás, stílus, formatervezés csodája. Egy francia aranyóra fedelén miniatűr zománcfestmény illusztrálja a római lány, Pero történetét: bebörtönzött apját, Cimont szoptatja, hogy megmentse az éhenhalástól. A 17. századi angol puritánok által készített, tojás alakú, ezüst zsebórák szándékoltan dísztelenek, jelezve, hogy készítőik és tulajdonosaik visszautasítják a pompát. Különleges darab a koponyaformájú, Svájcban készített zsebóra. Egy gombot megnyomva a állkapocs elmozdul, hogy megmutassa a koponya belsejében rejlő számlapot. Talán ez az időgép jeleníti meg legjobban az időtől való, ősi félelmünket.