Akár akarjuk, akár nem, mindig úton vagyunk, ha nem is a térben, de az időben bizonyosan. Futunk, sétálunk, mászunk bölcsőnktől a sírunk felé. A szerencsések, az elragadtatottak, a szentek és őrültek repülnek. Járjuk egyenes, vagy kacskaringós pályánkat, rójuk köreinket karrierünk útján. Kapaszkodunk felfelé életünk zordon hegyeinek oldalán, zuhanunk magatehetetlenül szakadékaiba, boldogan sikoltozva siklunk le bukolikus völgyeibe.
Aztán persze ott vannak a térbeli utazások. Reggel be a munkahelyre, este haza. Turista utak távoli tájakra, amelyek lényegéből nem veszünk észre semmit. A valódi utazók céltudatos, ismeretszerző, főleg önmagukat megtalálni igyekvő missziói. Katonák masírozása a csataterekre, fejvesztett menekülése az összeomlott frontvonalból. Kalandos szökések hadifogságból, börtönökből. Az emigránsok új otthont kereső vándorlása… (Most a halálunkat követő legnagyobb, legmesszebbre vezető utazásról ne is mondjunk semmit!) A New York-i Metropolitan Museum of Art Between Here and There: Passages in Contemporary Photography című kiállítása arra a közhelyszerű, lapos, igazi lila „kurátori” premisszára épül, hogy az 1960-as évektől mostanáig sok művész próbálta visszaadni az utazás élményét. Szerencsére a kiállított művek sugározta energia időnként elfeledteti velünk a kurátori akaratot.
Dennis Oppenheim szerint a szúnyogcsípés is az utazás egyik formája. Kiállított fotója akció közben mutatja a kellemetlen ízeltlábút, aki a testünkből kiszívott vérrel, lényünk egy lényegi részével potrohában vacsorája végén tovaszáll ismeretlen célja felé. Ed Ruscha fotója autózás közben készült Los Angelesben. Richard Long a melankolikus brit tájban tett sétáját örökítette meg. A fotó annyira „British”, hogy szinte halljuk a művész affektáló, dallamos brit akcentusát, ahogy a gyülekező vadászokra figyelmezteti a bokrokban bujkáló rókákat. Doug Aitken repülés közben fényképezett, amikor még nem kellett a cipőnket levetni és testüregeinkbe sem kukkantottak be szakértő szemek felszállás előtt. Videó felvételen láthatjuk Bruce Naumant, ahogy robotszerűen masíroz stúdiójában. Láthatunk valódi robotot is, a Hold felszínén magányosan kalandozó, kamerával felszerelt Surveyor kutató szondát. A képek, videók nyújtotta élményt megtörik a közéjük applikált „magyarázó” szövegek, amelyekkel a vasakaratú kurátor próbálja eszünkbe juttatni és ott tartani önnön fontosságát.
A bemutató első fele a szeriális, vagy peripatetikus mozgásnak szentelődött, az ide került művek főleg az 1960–70-es évek minimalizmusának és konceptuális művészetének iskolapéldái. A bumfordi kurátori erőszakot szerencsére többnyire semlegesíti a művek száraz humora. Itt van például On Kawara I Got Up (Felkeltem) című képeslap sorozata, a világutazó művész minden egyes, barátainak küldött lapra rápecsételte az időpontot, amikor reggelente kikászálódott az ágyból. Láthatjuk, hogy meglehetősen zaklatott ritmusban élt, aminek okára a sorozat angol kifejezéseket ismerő nézői számára kétértelmű, a szexuális behatolásra is utaló címe ad magyarázatot. Valie Export ausztrál művésznő is lefeküdt, de nem ágyba, hanem egy bécsi gyalogos-sziget ívelő szegélyére. A fotó a művésznő Body Configurations (Test konfigurációk) sorozatából való, amelynek képein Export kisasszony és más művésznők a városépítészet gorombaságán meditálnak.
Az olasz származású, New Yorkban született építész, tájművész, performer és installáció művész Vito Acconci akció fotói csak közvetetten kapcsolódnak az utazás témájához, inkább a kísérleti színház műfajához tartoznak. Performansza befejezése után a közönséget fotózta a színpadról. Képein láthatjuk például a nyilvánvalóan unatkozó és felháborodott művészkollégák, Nancy Holt és Robert Smithson kifejező arcát. Közvetlenül
Acconci képei mellett a nem túl vonzóként megörökített Robert Smithson For Bern Snow – Mirror Displacement in the Alps (Bern havára – Tükör elmozdítás az Alpokban) című fotósorozata bukkan fel, amelynek a címén kívül nem sok köze van a mozgáshoz. Az eredeti sorozat az alpesi hóra helyezett apró tükröket mutat. Most a tervezett sorozatot előkészítő teszt-képeket láthatjuk, amelyek a művész New York-i otthonának tetején készültek. Nehezen érthető, hogy ezek a képek miért kerültek bele a mozgás, utazás élményét bemutató válogatásba. Hasonlóképpen talányos Matthew Buckingham képeslapjának beválogatása. A képeslapon a New York-i Canal (Csatorna) Street valódi (odaképzelt) csatornára néző kirakatai láthatók. A képeslap illusztráció a művész 1971-es, Velence-szerűre átalakított New Yorkjából.
A bemutató második része az utóbbi években született műveket tartalmaz. Itt az elmozdulás, az utazás egyszerre tárgy és művészi stratégia. Rineke Díjkstra holland művésznő Almerisnát, egy Hollandiában élő boszniai menekült lányt megörökítő, nagyméretű fotói egy teljes falat elfoglalnak. A lány sorsa kényszerű térbeli utazást idéz, míg az 1994 és 2008 között, rendszeres időközökben készített képek az időbeli utazás dokumentumai. Látjuk a mindig azonos helyszínen és pózban lefényképezett lányt felnőni és megnyugodni, riadt, meggyötört idegenből öntudatos hollanddá válni.
Erin Shirreff Roden Crater című videó műve James Turell befejezetlen táj-művének változásait mutatja az arizonai sivatagban. A Nap mozgásával változnak a kráterben enyésző, félig kész műalkotás feletti égbolt színei. Időbe telik, amíg észrevesszük, hogy nem a helyszínen készült videó felvételt látunk, hanem fényképek digitálisan manipulált, videón rögzített sorozatát. A mű a dokumentáció, a tájművészet és a turizmus komplex problematikájára utal okosan. Darren Almond techno zenére épített, megfordított filmje egy német egysínű vonatot mutat.
A bemutatott, változatos szellemiségű művek ellenére hiányérzet erősödik bennünk a képeket, videó műveket nézve. Ha már muszáj egy kurátornak tematizálnia, az utazás, mozgás, elmozdulás témakörében lehetett volna jobban, nagyobb fantáziával, szélesebb művész-körből válogatni.
Metropolitan Museum of Art, New York
2010. július 2. – 2011. február 13.
