A diktatúrák, diktátorok, diktátor alkatú személyek semmitől sem rettegnek jobban, mint a gúnytól. Tüntetéseket be lehet tiltani, szét lehet verni, az ellenzéket el lehet hallgattatni, de a mégoly megszilárdult hatalom napjai is meg vannak számlálva, ha nevetségessé válik.
Hitler, Sztálin, Rákosi hisztérikusan ordítozva toporzékolt, amelyiknek volt, az a haját tépte, amikor mindent és mindenkit látó, mindenről tudó titkosszolgáik róluk készült gúnyrajzokat mutattak nekik. A történelem során karikaturisták ezreit zárták börtönbe, végezték ki, s megszámlálhatatlan olyan alkalmazottat bocsátottak el főnökeik, akik kigúnyolták őket.
Semmitől sem retteg jobban az önmagába és mások sorsa kontrollálásába szerelmes kedves vagy kedvetlen Vezér, mint hogy mélységesen lenézett népe kineveti őt. Rémálmaikban a beszédeik meghallgatására összeterelt tömeg éljenzés helyett egészséges röhögéssel reagál nagy pátosszal előadott áriáikra. A király meztelenségéről csak rövid ideig lehet a katonák masíroztatásával, zászlók lobogtatásával, szólamok puffogtatásával elterelni a figyelmet. Előbb, utóbb mindig akad egy csibész, aki a birodalmi áhítat közepette világgá rikkantja az igazságot. A diktátor bukása után aztán sorra bukkannak fel a hősies tanúk, bizonygatva, hogy ők is látták és életüket kockáztatva hirdették is a meztelen valóságot.
Az embert nem a munka tette emberré (az a legtöbb esetben csak butít), hanem a humorérzék kifejlődése, isteni adománya. A nevetés képessége különböztet bennünket meg leginkább az állatoktól, hiszen azok némelyike is tud szerszámot használni vagy gyászolni. Az ember akkor vált emberré, amikor először nevetett a másikon. Az önirónia ritka képessége, amelynek hiánya a diktátorok, diktátor hajlamú emberek egyik fő ismertetőjele, az öntudatra ébredés, az önkép kialakulásának, az önbecsülés megjelenésének legfontosabb bizonyítéka.
A gúny tárgya bármi lehet: politika, erkölcsök, álszentség, pszichológiai problémák, kinézet, társadalmi jelenségek, hülyeség, sznobizmus stb. A legélesebb elmék humora általában fekete. A túlélés titka az akasztófahumor. Katasztrófák, sorcsapások idején jóval nagyobb esélyünk van a megmenekülésre, ha humorral kezeljük a reménytelen helyzetet. A nevetés a betegségeket is gyógyítja, kapcsolatokat tud építeni és megmenteni. A humortalanság árt az emésztésnek (szorulást, felpuffadást, májbajt, gutaütést okoz), és az arcbőrnek sem tesz jót. Néha nem szép dolog kinevetni másokat, de nehéz ellenállni a csábításnak. Ahogy a barlangrajzok tanúsítják, már a történelem előtti korokban kialakult ennek az elnyomhatatlan emberi impulzusnak a saját művészeti műfaja, a karikatúra.
A karikaturisták alapanyaga a kezdetektől ugyanaz: a testnek azon vonásai, amelyek megkülönböztetik az egyik embert a másiktól. Az orr, a szemek, a fülek, az ajkak, az áll, a fogak, a torzók, a végtagok formája. A karikaturista kiemeli a tréfája célpontjára jellemző formák valamelyikét, és addig nagyítja, amíg nevetségessé nem válik. Annak, hogy a karikatúra – a szó az olasz carico (megrakni) és caricare (eltúlozni) szavakból származik – műfaja nem ment át olyan extrém változásokon, mint például a festészet vagy szobrászat, valószínűleg az az oka, hogy az emberi test, bár változatos stílusú ruhákba csomagolták, keveset változott az első nevetés óta. Ez a New York-i Metropolitan Museum Infinite Jest: Caricature and Satire From Leonardo to Levine című, rendkívül izgalmas és szórakoztató kiállításának egyik tanulsága a sok közül. A cím Shakespeare Hamletjének híres mondására – „I knew him, Horatio; a fellow of infinite jest” („Ismertem, Horatio; végtelen tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt”) – utal.
A kiállított, több mint másfélszáz rajz és nyomat többségét a Met állandó gyűjteményéből válogatták. A karikatúra történetének bemutatását a reneszánsz idejével, egy képeslap méretű, gúnyrajznak és a realista ábrázolásnak egyaránt mondható férfiportréval, Leonardo rajzával kezdik a kurátorok, Constance C. McPhee és Nadine M. Orenstein. Leonardót az elmúlt hat évszázad mesterei és kevéssé ismert, illetve névtelen művészek munkái követik. A mesterek közül néhányan, mint például a szobrász, Bernini, aki Európa uralkodóit szórakoztatta gúnyrajzaival, amelyek formáját Guernico, Pier Leone Ghezzi és Giovanni Battista Tiepolo is sikerrel átvette, és a festők, Delacroix és Toulouse-Lautrec csak kirándultak a karikatúra területére. Goya Caprichos sorozatának bemutatott négy darabján a szatíra rémálomba vált.
A 18–19. századot tartják a karikatúra és a szatíra aranykorának. A gúnyolódás műfajainak virágzását az írni, olvasni tudók számának ugrásszerű növekedése, a nyomtatott sajtó kifejlődése, népszerűsödése, a polgárság öntudatosodása, a felvilágosodás és a demokratizálás eszméinek elterjedése, és természetesen a nyomdatechnika modernizálódása segítette. James Gillray és Thomas Rowlandson 18. századi angol illusztrátorok munkái a rajzművészet csúcsteljesítményei.
Persze a karikatúrákat nem lehet egyedül készítőik szakmai tudása alapján értékelni. A karikatúra az aktualitás műfaja. A gúnyrajzok erősen kötődnek születési idejükhöz. Többnyire csak akkor lehet igazán élvezni őket, ha ismerjük alkotóik tréfájának tárgyát, a személyt vagy jelenséget, amin viccelődnek. Ahogy nő az időbeli távolság, ahogy egyre inkább verbális magyarázat szükséges egy adott kép megértéséhez, úgy veszíti el erejét, mulatságosságát. Nem vicc az, ami magyarázatra szorul.
Persze a karikatúrák is lehetnek időtlenek. Ha általános emberi jellemvonásokat, minden generáció életében ismétlődő konfliktusokat céloznak meg, egyes gúnyrajzok még évszázadokkal születésük után is nevetést váltanak ki. A Samuel Hieronymus Grimm rajza alapján készített nyomat annak ellenére mulatságos, hogy a művész által kigúnyolt divat már régen elmúlt. A képen egy földműves göncökbe öltözött apa kap sokkot a korabeli brit dandyk városi egyenruhájába bújt fia látványától. Különösen az óriási, szoborszerű paróka hökkenti meg, amely olyan magasra van feltupírozva, hogy a csemete csak kardja hegyével tudja üdvözlésül megbillenteni a paróka tetejére biggyesztett, apró kalapot. Noha az idős parasztot megbotránkoztató korabeli paróka- és kalapdivatról semmit sem tudunk, a rajz mégis roppant mulatságos, mivel a generációs ellentét, a szülők felháborodása leszármazottaik öltözködési stílusán örök, újra és újra reinkarnálódó generációs emberi konfliktus.
Különösen a politikai karikatúrák hajlamosak elavulni, mivel a kigúnyolt politikusok többsége gyorsan eltűnik a történelem süllyesztőjében. Siegfried Woldhek holland illusztrátor The Bush Years: A Summary (A Bush-évek: Egy összegzés) című, 2008-ban készült, grafikonokat ábrázoló rajza sikerrel ellenáll az elavulásnak. A rajz akkor is tökéletesen fogja érzékeltetni az ifjabb George Bush elnöksége idejének lepusztulását, amikor a gyakorlatilag írástudatlan, a hatalmas országot értelmetlen háborúival csaknem csődbe vivő, Jézus Krisztust személyesen ismerő amerikai arisztokrata csemete bárgyú arcára már senki sem emlékszik.
Ritkán, de előfordul, hogy kortárs karikaturisták évszázadokkal korábban élt kollégáik munkáit updatelik. Ilyen update Enrique Chagoya a 19. században alkotó George Cruikshank brit illusztrátor The Headache (A Fejfájás) című, 1819-ben született krétarajza alapján készült, 2010-es Obama karikatúrája. Az elnök egészségügyi reform-elképzelését kigúnyoló képen a karosszékbe süppedt figurát hat apró démon a koponyájába vert ékkel, fúróval, kalapáccsal, trombitával, karóval és tüzes vassal kínozza.
A kiállítás címében szereplő David Levine sok éven keresztül rajzolt Ingres-szerű karikaturisztikus, meglehetősen udvariatlan portrékat a világ legjobb könyvismertető magazinja, a The New York Review of Books számára. A Nagy Társadalom ambiciózus programját meghirdető, végül Amerika számtalan sürgősen megoldandó problémájától összezavarodott Lyndon B. Johnson elnököt ábrázoló rajzán a szerencsétlenkedő államfő képtelen az ingét begombolni.
Arend van Dam Görögország megsegítése című, 2011-es karikatúrája a mába röppenti a kiállítás nézőit. A görög ivóedényen szőlőt csipegetve heverő Dionüszoszként ábrázolt Görögországnak az izzadó, fáradt, kivörösödött arcú kispolgárnak mutatott EU ládában cipelve hozza az aranyat. Logikus és sok tanulsággal szolgáló lépés lenne, ha a történeti áttekintés után a Met önálló kiállítást szentelne a 21. századi karikatúrának.
Metropolitan Museum of Art
2011. szeptember 13. – 2012. március 4.