Tíz évvel ezelőtt, a 7A kávéházban, New York East Village negyedében ismerkedtem meg Theresa Duncannel és Jeremy Blake-el. Malcolm McLaren, a Sex Pistols egykori menedzsere mutatott be bennünket egymásnak. A legszebb emberpárok egyike voltak, akikkel valaha is találkoztam. Theresa és Jeremy akkor még Kaliforniában éltek, és nem is tervezték, hogy New Yorkba költöznek. Kalifornia üressége, hamissága inspirálja, mondta Jeremy. Theresa nem az a fajta nő volt, aki csak ül és hallgatja a férfiak beszélgetését. Nem vágott ugyan senki szavába, de amikor megszólalt, minden mondata ellenállhatatlanul mulatságos volt. A szőke szépség a hozzá nagyon hasonlító színésznőről, Jean Sebergről beszélt megszállottan. Telepatikus kapcsolatuk van, mondta. Malcolm McLaren a Pistols egykori frontemberét, a most John Lydonként magát és egykori zenekarát lejárató Johnny Rottent szidta. „Johnny csak egy költő, az igazi rocker Sid Vicious volt, neki nem volt agya”, mondta. Theresa, Jeremy és én barátok lettünk azon a régi estén. Ami összekötött bennünket, az – a könyvek, parfümök és a pop-kultúra iránti, közös érdeklődésünk mellett – a természeti katasztrófákhoz való, sokak szerint beteges vonzalmunk volt. Jeremyt és engem a szökőár foglalkoztatott gyermekkorunk óta. Theresát a földrengések érdekelték. Címeket és telefonszámokat cseréltünk és folyamatos kapcsolatban maradtunk, egészen a legutóbbi időkig. Az első találkozásunk óta eltelt évek alatt alig múlt el hét, hogy ne érkezett volna e-mail valamelyiküktől. Kiállításokról, filmekről, eseményekről írtak. Theresa elküldte a St. Andreas árokban húzódó, feneketlen repedésekről készített fényképeit, Jeremy gigászi cunami hullámokat megörökítő képeket küldött. Néhány héttel ezelőtt, július közepén Jeremy felhívott. Theresa öngyilkos lett, mondta. Szerelme holttestét New York-i lakásukban találta meg. 2007 februárjában költöztek a városba, az East Village-ben, közel a 7A kávéházhoz vettek ki lakást. Theresa, virággal a hajában, az ágyon feküdt, amikor szerelme megtalálta. 40 éves volt, tizenkét éve Jeremy partnere, testi, lelki társa. Búcsúlevelében azt írta, hogy mennie kell, mert hívják. Kik hívják?, kérdeztem. A halott rock sztárok, mondta Jeremy alig halhatóan. Engem is hívnak, tette hozzá. Tudtam, hogy nem viccel. Egyszer küldött egy szöveget, amelyet állítása szerint az 1977-ben, autóbalesetben meghalt Marc Bolan sugárzott neki a hypertérből. „You should only look at the nuclear center of the global reincarnation whose polar edges are power electronics and death metal” (Csak a globális reinkarnáció nukleáris középpontjába nézz, amelynek poláris határai a power elektronika és a halál metál), állt, többek között, a szövegben. Tegnap kaptam a hírt: a 35 éves Jeremy Blake követte Theresa Duncant a halálba. A tengerben sodródó testét egy halász találta meg, a New Jersey állambeli Sea Girt közelében. Július 17. óta keresték. Utoljára a New York-i Rockaway Beach-en látta egy sétáló, aki felhívta a rendőrséget azzal, hogy egy meztelen férfi éppen most sétált a viharos hullámok közé és kiúszott a nyílt tengerre. Jeremy testét 50 kilométerrel távolabb találták meg, 5 nappal később.
A Michigan államban, 1966-ban született Theresa Lee Duncan író, művészetkritikus, filmkészítő, blogger és számítógépes játékok tervezője volt. Ismertté az általa tervezett Chop Suey; Smarty és ZeroZero nevű, lánycentrikus számítógépes játékok tették. Alternatívát kívánt nyújtani az elektronikus játékok tradícionálisan férfiak dominálta területén. A Chop Suey kultusz siker lett. Első filmjét, egy animált, a divat, művészet celebritásain, megjátszásain és a New York-i művészeti klikkeken gúnyolódó, zenés szatírát 1998-ban forgatta, The History of Glamor (A glamúr története) címmel. Amikor utoljára beszéltünk telefonon, éppen soronkövetkező filmjének előkészítésén dolgozott. Elmondta, hogy a film New York-i iskoláslányokról fog szólni, akik elrabolnak egy rock sztárt, aki még híresebb lesz eltűnése után. Mindig meglepetéseket kínáló blogja, a The Wit of the Staircase (Lépcsőházi humor – http://theresalduncan.typepad.com/) gyorsan igen népszerű lett Amerikában. Parfümökről, művészetről, mágiáról, irodalomról, kultúráról és zenéről írt, megejtő érzékenységgel és humorral. „Mi maradt változatlan és mi változott a lányok világában?”, kérdezték tőle egy interjú (LAist, 2006, február 6.) során. „Még mindig van vaginánk, de a hatalom változik”, válaszolta. „Milyen videójátékot terveznél Los Angelesről?” „Már terveztem egyet, Apocalypstick (lefordíthatatlan játék az Apokalipszis és a rúzs – lipstick – szavakkal) a neve. Egy mindent leromboló földrengés túlélőiről szól, akik találnak néhány filmtekercset az 1930-as évekből, amelyek alapján kezdik újjáépíteni az életet a romokon.” „Milyen illata lenne a parfümnek, amely megtestesítené Los Angeles esszenciáját?” „A parfümömet Santa Anának hívják, a sivatagi szél után. Celluloid és homok, coyote szőr és kipufogó füst, savas eső és klór, narancs és színpadi vér és egy nagy kosár éjszaka virágzó jázmin, amelynek illata olyan, mint a csók, amelyet tízezer halott mozi-szépség fantomja fúj, akik teliholdas éjszakákon még mindig itt bolyonganak a dombok között, mert a holdfényt összetévesztik a stúdiók reflektorainak fényével.” „A földrengést inkább preferálod, mint a hurrikánokat és a hosszú teleket?” „Mint Nietzsche megjegyzése az öngyilkosságról, a mindent elpusztító földrengés gondolata sok hosszú éjszakán segített már át.” „Hol szeretnél lenni, amikor a Big One (az előrejelzett, hatalmas földrengés) üt?” „Jeremy Blake karjaiban szeretnék aludni.”
Az 1971-es születésű Blake 5 évvel volt fiatalabb szerelménél. Video-művészként vált ismertté, aki a festészet és a digitális technológia ötvözésével kísérletezett. A California Institute of Art-ban tanult művészetelméletet. Munkáit idő alapú festészetként határozta meg. Háromszor (2000; 2002 és 2004) szerepelt a Whitney Biennálén. Több művét megvásárolta állandó gyűjteménye számára a New York-i Museum of Modern Art. Paul Thomas Anderson Punch Drunk Love (Tökrészeg szerelem) című filmjéhez hallucináció-szerű képeket készített. Video klippet rendezett és háttérvetítést tervezett Beck Sea Change című lemezéhez és koncertturnéjához. Neil Landstrum és Mike Fellows társaságában The Fourty Million Dollar Beatnik (A negyven millió dolláros beatnik) címmel hanglemezt készített. Talán legismertebb munkáját, a Winchester sorozatot a San Francisco Museum of Modern Art mutatta be. A 21 perc hosszúságú, végtelenített videó művet három projector segítségével láthatják a nézők. A mű témája a kaliforniai San Jose-ban álló Winchester Mystery House, egy 160 szobás, viktoriánus stílusú palota, amelyet a Winchester Rifle fegyvergyárat öröklő Sara Winchester 1884-től kezdve, 38 éven át épített, 22, napi 24 órát dolgozó ács közreműködésével, egy spiritualista médium instrukciói alapján, elhunyt lánya és férje emlékére, és önmaga megmentésére. A médium elmagyarázta az özvegynek, hogy azoknak az ezreknek a szellemei, akiket a Winchester fegyverek öltek meg, bosszút akarnak állni és őt is megölni készülnek. Hogy elkerülje halálát, az özvegynek házat kell építenie saját magának és a szellemeknek. Ha abbahagyja az építést, meghal. Sarah Winchester minden pénzét az építkezésbe ölte. Munkásai a számtalan szoba mellett a semmibe vezető lépcsőket, titkos folyosókat és felesleges kémények tucatjait építették úrnőjük 1922-ben bekövetkezett haláláig. Torben Olander a Winchester trilógia kapcsán, az artificial.dk számára interjút készített a művésszel. Néhány részlet a beszélgetésből: „Mi vonzott téged a Winchester házhoz?” „Annak a kombinációja, hogy noha szimbolikus ereje van, senki sem kutatta komolyan. A hatalmas léptékek iránti, nagyon amerikai megszállottságra, a felsőbb kasztok óriási szörny palotáira emlékeztetett. Tetszett, hogy az első ilyen ház éppen szellemek számára épült.” „Miben több, amit a te munkád tud mondani a házról, a dokumentumfilmekhez képest?” „Egy dokumentumfilm érdekes lenne, de én nem vagyok történész. Mint művész, én inkább valami jelentést keresek. Amit csináltam, az a ház építőjének pszichológiájával foglalkozik. Olyan ez a trilógia, mint az alkimisták prózai szövegei: a környezet interpretálásával az építő motivációját és lelkét vizsgálom.” Amikor Jeremytől megtudtam, hogy Theresa halott, csak annyit tudtam neki mondani, hogy most már kettejük helyett kell dolgoznia. Ez az érv kevésnek bizonyult. Jeremy Blake nem akart társa nélkül élni, inkább a tengert választotta. Malcolm McLarennel készült filmet csinálni, de a halott rock sztárok hívása erősebbnek bizonyult, mint az élni akarás. 35 évesen halt meg. Nem kellett megtapasztalnia az öregség magányát.
Najmányi László: Barátok halála – Theresa Duncan és Jeremy Blake
Tíz évvel ezelőtt, a 7A kávéházban, New York East Village negyedében ismerkedtem meg Theresa Duncannel és Jeremy Blake-el. Malcolm McLaren, a Sex Pistols egykori menedzsere mutatott be...