Neue Galerie, New York
Nagy, pozitív változások
látszottak készülődni Európában, a 20. század első éveiben. Sigmund Freud
gyorsan terjedő tanai az emberi psziché megismerhetőségét és betegségeinek
gyógyíthatóságát ígérték. Egyre népszerűbbek lettek az igazságos társadalom
létrejöttének lehetőségével kecsegtető szocialista elméletek.
A technika
szédületes fejlődésnek indult. Megjelentek az első autók, repülőgépek. Az emberi
kommunikációt a telefon és a rádió elterjedése gyorsította fel. A gázlámpák
helyett már villanyégők világítottak. Elindult világhódító útjára a
filmművészet. A nők egyenjogúságot kezdtek követelni.
A
zsidó-keresztény vallások szigorát az európai gondolkodásba is beépülő, puhább,
megengedőbb távol-keleti hitrendszerek kezdték oldani. A klasszikus európai
drog, az alkohol népszerűsége nem csökkent, de alternatív szellemi menekülési
útvonalakat, új érzékenységet és perspektívákat kezdtek kínálni a kábító- és
stimuláló szerek, a polgárság körében is egyre népszerűbb hasis, ópium, és a
Dr. Freud által is lelkesen propagált kokain. A művészetek önállósultak, a
művészek új utakat, dimenziókat kerestek. Elindultak az izmusok.
1905-ben Erich
Heckel építészhallgató kibérelt egy megüresedett hentesboltot a
Berlinerstrassén, Friedrichstadtban, Drezda munkásnegyedében. Műtermet, igazi
bohémtanyát rendezett be benne, amit megosztott három egyetemi
évfolyamtársával, Karl Schmidt-Rottluffal, Max
Pechsteinnek és Ernst Ludwig Kirchnerrel. Festmények, rajzok, könyvek,
művészeti albumok, festékes tubusok, ecsetek, paletták, üres borosüvegek, ópium-
és hasispipák, szivarvégek és cigarettacsikkek hevertek mindenfelé. A fiúk
napközben meztelen barátnőiket festették, esténként hajnalig tartó, óriási,
részeg orgiákba forduló bulikat rendeztek, amelyeken mindenki feltűnt, aki
érdekesnek számított a városban. A négy barát Hídnak (Brücke) nevezte
alkotóközösségüket és nyilvánosságra hozott egy fába faragott manifesztumot, nagyrészt
a gyorsan vezéregyéniséggé váló Kirchner megfogalmazásában, amelyben
bejelentették egy új művészgeneráció indulását, akik „szabadságot akarnak a
munkájukban és az életükben, függetlenséget a régi, megállapodott erőktől.” A
csoport nevét Drezda számos hídja mellett kedvenc gondolkodójuk, Nietzsche
inspirálta, aki szerint az ember „az állat és a Szupeman között kifeszített
kötél … híd, nem pedig cél.” Ebből a bohém baráti társaságból nőtt ki néhány év
alatt az egész nyugati kultúrában, a képzőművészetben, irodalomban, színház- és
filmművészetben, zenében egyaránt elterjedt, expesszionizmusnak nevezett
szellemiség, művészeti, gondolkodási irányzat. Az eredeti, gyorsan új tagokkal
bővülő Brücke csoport célja az akadémizmus minden formájától való
megszabadulás, a művészi kifejezés új módszereinek megtalálása volt. Választott
nevüknek megfelelően a múlt és a jelen közötti hídnak látták magukat. Egyaránt
példaképüknek tekintették a múlt nagy mestereit, Albrecht Dürert, Matthias
Grünewaldot és az idősebb Lucas Cranach-ot, és a kortárs, nemzetközi avantgarde
mozgalmak prominens képviselőit. Büszkék voltak a német nemzeti hagyományokra,
és szenvedélyesen kutatták azokat. Újraélesztették a régi technikákat, mint
például a fametszés művészetét. Kialakítottak egy élénk színekre, érzelmi
feszültségre, gyakran erőszakos témákra alapozott, közös stílust, amelyre az
akkor divatba jövő „primitív” művészetek is nagy hatással voltak. Először kizárólag
városi témák foglalkoztatták őket, majd kultúra-felfedező expedíciókat kezdtek
szervezni Dél-Németországba. Aktképeket és árkádiai tájakat festettek.
Felfedezték a linóleum-metszés technikáját. Mire a Brücke 1913-ban feloszlott,
már feltámasztotta azt az érzelmi, formai, és megvalósításbeli nyersességet,
amely a korai középkor után eltűnt az európai művészetből. Az expresszionizmus,
az emberi én legmélyéről fakadó, az énhez polírozás, logika, és klasszikus
szépségideálok nélkül, közvetlenül szólás művészete a modernizmus
megkerülhetetlen részévé vált.
A
New York-i Neu Galerie Brücke: The Birth
of Expressionism in Dresden and Berlin, 1905-1913 című kiállításán ötven
festményt, ötvenhárom papírképet és négy szobrot láthatunk, az első
expresszionisták mindmáig átütő erejű, élettel teli alkotásait. Telt színek,
kemény élű motívumok, befejezetlen felületek és egyáltalán nem idealizált aktok
sorakoznak a galéria termeiben. Az összhatást a galéria eredeti kort idéző
dekorációja, az élénk sárgára, levendula színűre, zöldre festett falak is
fokozzák. A Brücke művészei dadaisták voltak a dadaizmus színre lépése előtt.
Vidám barbárokként szerették látni magukat, művészetüket nagy, véget nem érő, közös
bulizásnak tekintették. Legtöbb képüket vad orgiákon, egymással versenyezve
festették. A meztelen modellek – egyszerre gyakran tucatnyian –, nem
mozdulatlanul ültek, vagy hevertek, hanem mámorosan rohangáltak, ettek, ittak,
táncoltak a műteremben, vagy éppen szeretkeztek valamelyik művésszel. A csoport
művészetébe beépültek a szecesszió, jugendstil, impresszionizmus,
poszt-impresszionizmus és fauvizmus elemei, és az arts&crafts mozgalom
iparművészete. Kirchner faliszőnyegeket szőtt, bútorokat készített és a
fametszés mesterévé vált. Pechstein képkereteket faragott. A műveken
nyilvánvaló az óceániai és afrikai művészet, a német népművészet és a
gyermekrajzok hatása.
A
Brücke-csoport nagy súlyt fektetett a társadalmi kapcsolatok kialakítására és
ápolására. Munkájukat anyagilag támogató, „passzív” tagokat toboroztak, akik
pénzükért cserébe részt vehettek az orgiákon, és évente nyomatokat tartalmazó
portfóliókat kaptak. Egy-egy ilyen portfólió ma vagyonokat ér. Több mint hetven
utazó kiállítást szerveztek működésük nyolc éve alatt, amelyek minden
jelentősebb német városba eljutottak. A csoport tagjai 1913-ban felkérték
Kirchnert, hogy írja meg mozgalmuk történetét. Az elkészült szöveget túlságosan
a szerző szerepét hangsúlyozónak találták, s ezért visszautasították. Miután a
sértődött Kirchner otthagyta őket, a csoport feloszlott. Néhány hónap múlva
vége lett az illúzióknak és felhőtlen optimizmusnak. Elkezdődött az első
világháború.
A
Brücke-csoport szellemisége, művészete máig nagy hatást gyakorol a nemzetközi
művészetre. Nemcsak német művészek, mint például Sigmar Polke, Martin
Kippenberger és John Bock merítettek, merítenek energiájukból, hanem számos
francia, spanyol, amerikai, dél-amerikai és más nemzetiségű művész is. Gyakran
olyan médiumokban – video művészet, performance művészet, sőt digitális
művészet – bukkan fel az első német expresszionisták hatása, amelyről ők még
nem is álmodtak. A német expresszionizmus, elsősorban F. W. Murnau klasszikussá
vált filmjeinek köszönhetően, szervesen beépült a világ filmművészetébe, s
megtalálta útját a kortárs színházművészetbe, elsősorban a modernista és
posztmodern opera és balett előadásokba is. Persze a kortárs expresszionista művek már nem vidám,
mámoros orgiák során születnek, hanem legtöbbször örömtelen, kemény munka,
hosszas spekulációk árán, iparinak nevezhető folyamatok eredményeként, gondosan
kiválasztott célközönségeknek szánva, s mögöttük bizonyosan nem ragyog az a
felhőtlen optimizmus, amely a huszadik század első éveit átlényegítette.