Hello Kitty (japánul Harō Kiti), a rózsaszínű masnit viselő, üres arcú, integető cica az ajándéktárgyakat, iskolaszereket, divatcikkeket gyártó Sanrio japán vállalat nemzetközileg is ismert logója.
A Yuko Shimizu által 1974-ben tervezett figura egyben a „cukiság” („pretty”; „cute” – japánul „kawaii”) szimbóluma. A cica-logóval ellátott termékek évente körülbelül 500 millió dolláros forgalmat hoznak a vállalatnak. A kawaii (cuki) stílus Japán domináns esztétikai irányzata évtizedek óta. A Sanrio vállalat sajtóreferense szerint a Hello Kitty cicafigurának azért nem rajzolt a tervező szájat, mert „a száj nélkül a Hello Kittyt néző személy könnyebben tudja a saját érzéseit a figurába vetíteni, így együtt lehet vidám vagy szomorú a cicával.”
A hivatalos karakter-profil szerint a figura teljes neve Kitty White, november 1-ején, az angliai Londonban született, vércsoportja „A”, magassága 3 alma, súlya 5 alma, kedvenc étele Mama házisütésű almáspitéje, kedvenc szava a „Barátság”. Hello Kitty okos, jószívű kislány, finom sütiket tud sütni és közelinek érzi magát Mimmyhez, az ikertestvéréhez. A Hello Kitty karakter saját tv sorozatot kapott, amelyben gyermekjátékokat reklámoz alig burkoltan. Ma már ugyanolyan népszerű Amerikában, mint Japánban.
A Bank of America 2009-ben dobta a pénzpiacra a Hello Kitty témájú, gyermekek számára tervezett csekkszámláját, amelynek tulajdonosai cicalogóval ellátott csekkeket és Visa hitelkártyát kapnak. A Hello Kitty MasterCard 2004 óta igényelhető. A Fender hangszergyár 2006-ban kezdte árusítani a Hello Kitty Stratocaster nevű elektromos gitárt. A tajvani EVA légitársaság az Airbus A330-200-as utasszállító gépét Hello Kittynek nevezte el. 2010 óta négy palackból álló, Hello Kitty márkanevű borcsaládot lehet online rendelni. Hello Kittynek saját lemeze is megjelent, amelyen híres előadók éneklik a rózsaszín masnis cica által inspirált dalokat.
Az AH-Software vállalat Hello Kitty nevű beszéd-szintetizátor programot árusít, az írott szöveget a közkedvelt macska képmása (Vocaloid) fordítja beszéddé a monitoron. Az ENSZ Gyermek Alapja, az UNICEF a „Gyermekek Különleges Barátja” címmel tüntette ki. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy 1992 óta kaphatók a Hello Kitty videójátékok, minden kedves olvasónk számára nyilvánvalóvá válik, hogy igen fontos cicáról van szó, annak ellenére, hogy népszerűségben tavaly a harmadik helyre szorult a sütemény-rajzfilmkarakter Anpanman, és a Pokémon rajzfilmsorozat sikkantásokkal kommunikáló Pikachu figurája mögött Japánban.
Sokan hajlamosak a japánok cukiság-mániáját (Hello Kitty mellett gondoljunk csak a manga képregények és anime rajzfilmek óriási szemű kislányainak millióira) kulturális betegségnek, egy önmaga ismeretét régen elvesztett nemzet stressz-reakciójának vélik, mások korunk gyermekkorban ragadt, felnőni képtelen tömegembere gügyögő érzés- és értelemvilágának kifejezését látják a stílus nemzetközi sikerében. Valószínűleg mindkét vélemény igazolható.
Ez a felhőtlen, ártatlan együgyűséget sugalló esztétika – elsősorban David Hockney angol művész kaliforniai medence-festményei nyomán – az európai és amerikai „magas” kultúrába is beszivárgott, iróniának álcázva sok magyar művésznő is magáévá tette. A „feel-good (jóérzés)” művészet csillogó szemű, csücsöri ajkú, csámpácska lábú hurrá-optimista demagógiájával nem lehet vitatkozni. Némely félelmet nem ismerő hím-soviniszta vadállatok csokit vagy cukorkát adnak az ilyen szellemiségű termékeiket szendén bemutató „Hello Kitty” sellőcskéknek, majd alattomosan megcsípik a popsijukat, aztán kifutnak a galériából, mielőtt elkezdődne a visítás.
Mivel a „Hello Kitty” művek önmaguk paródiái, elméletileg még parodizálni sem lehetne őket, gyakorlatilag azonban – ahogy Jeff Koons gigászi ballon-kutyája, majolika „Michael Jackson és Bubbles majma” tanúsítja – mégis lehet, bár ezt a fajta szarkazmust csak azok értik meg – ezt a Jeff Koons munkásságát becsmérlő műítész-hadak felháborodott lármája bizonyítja, – akiknek van humoruk és mellette affinitásuk a pop kultúrához. A New York-i Japan Society Bye Bye Kitty!!! Between Heaven and Hell in Contemporary Japanese Art című kiállításának művészei a paródia nemes fegyverével harcolnak a nemzeti-nemzetközi giccs ellen.
Persze azt is lehet rájuk mondani, hogy éppen a gügyögő stílust nevetve meglovagolva próbálnak – sikerrel – begaloppozni a művészet-mennyországba, ahol már nem jelent számukra gondot a fűtésszámla kifizetése, vagy az, hogy hetente akár többször is rendeljenek fugut (mérgező halfajta, csak mesterszakácsok tudják úgy, méregdrágán elkészíteni, hogy ne haljon meg tőle a kedves vendég) valamelyik luxusétteremben. Mindenesetre a példátlan erejű földrengés, az azt követő szökőár és nukleáris katasztrófa kontextusában most minden, ami Japán automatikusan reflektorfénybe kerül és fel/átértékelődik.
Yoshimo Nara beteg kinézetű csecsemők festőjeként vált ismertté. Ezúttal őrző isteneknek tűnő „Hello Kitty” betonszobrokkal díszített, hagyományos japán síremlék fényképét állította ki. A síremléket egy házikedvenc-temetőben találta, japán család szeretett cicája alussza örök álmát a gránittömbök alatt. Ujiko Harakiri iskoláslányok című, erős pop színekben pompázó nyomata mosolygó, kacsintgató kislányokat mutat, csak egy idő után vesszük észre, hogy éppen kibelezik magukat, ahogy a nagy japán író és performansz művész, Yukio Mishima tette 1970-ben, amikor sikertelen puccs-kísérletével nem tudta visszahoznia a szamurájok korát a Felkelő Nap tranzisztorizálódott Birodalmába.
Kumi Machida gyermekkorát idézi a szentimentalitás legkisebb jele nélkül. Képregényszerű pontossággal megvalósított festményein szkafandert viselő, androgün bébik baktatnak, egyedül, vagy valamelyik szülőjük kezét fogva. A kiállítás katalógusában a művésznő elmeséli, hogy gyermekkorában szülei nyíltan megmondták neki, fiút akartak, nem egy „haszontalan”, „értéktelen” lányt. Képei bébijeinek szkafandere nyilván ezt az elutasítást jelképezi.
Az összetéveszthetetlenül japán, fegyelmezett ábrázolási stílus, ecsetkezelés, vonalvezetés, arányérzék minden kiállított képen felfedezhető. Nyoma sincs oldottságnak, lazaságnak, európai értelemben vett improvizációnak ezeken a többségükben alkotóik jó humoráról árulkodó műveken. Mintha nem emberek, hanem nagyon intelligens gépek rajzolták, festették volna őket. A mániákusságra biztató 21. századi ösztön különösen akkor produkál emlékezetes eredményeket, amikor a történelmi stílusokkal, képi hagyományokkal párosul. Yamaguchi Akira szédítően részletező, repülőgép-belsőket és a Tokióhoz közeli Narita Nemzetközi Repülőtér épületeit ábrázoló munkája a 17. századi Japánban népszerű útirajzokat- és festményeket idézi. A régi képeken a különböző helyszíneket és jeleneteket aranyszínű felhők választották el egymástól. Az ő képein mustársárga köd foszlányain keresztül látjuk a mélyen lent húzódó ipari tájképet.
Hisashi Tenmyouya Vereség egyetlen robusztus és nagyszerű sújtástól, lovagias és bátor viselkedés című triptichonja első pillantásra harcoló, tetovált szamurájokat ábrázoló ősi japán selyemfestmény-paravánnak tűnik. A baloldali harcos oroszlánon, a középső homlokszarv-fegyverrel ellátott elefánton, a jobboldali struccmadáron lovagol. Egy idő után rájövünk, hogy az ősi Japánban egyik állatfaj sem élt, ahogy ma is csak a szigetország állatkertjeiben találkozhatnak velük az ősi kínaiak által csak törpe majmokként emlegetett japánok. A lemezborító tervezők buddhista és shinto vallásos ikonokat interpretáló stílusában festett kép címe a szamuráj erényeket dicsőítő haiku koánokat imitáló, parodizáló nonszensz.
Manabu Ikeda megszállott módon részletezett tusfestményei első pillantásra Photoshop-varázslatoknak tűnnek. Csak közelről szemlélve vesszük észre, hogy a milliárdnyi apró részlet mindegyikét kézzel festette a művész. Létezés című képén világunkat egy óriási, rothadó fa jeleníti meg, kérgének szinte minden sejtje, a törzset foltokban borító moha minden szála, maradék párszáz levelének összes hajszálere leheletfinom ecsetvonások révén került a papírra. Évekig, ha nem évtizedekig dolgozhatott ezen a képen a művész, ez a legerősebb gondolat, amit megfogalmazhatunk a mű láttán.
Csak néhány kiállított mű idézi halványan, nagyon óvatosan a lila, efemer „pozitivizmust”. Ilyen Haruka Kojin művirágokból kialakított Függesztett tájképe, amely egyértelműen nem idevalónak, puszta dekorációnak látszik a többi, kritikus szemléletet és egzisztenciális komolyságot sugárzó munka, és főleg a Japánt sújtó pokoli katasztrófák aktuális kontextusában. Nagy valószínűséggel sem a cukiság, sem az önfeledt, gyermeki játékosság nem lesz jellemző a következő években az éberségre törekvő japán művészetre. Az viszont könnyen elképzelhető, hogy a kiállító művészek valamelyike, a Sanrio vállalattal szövetkezve „Hello Kitty” logóval ellátott Geiger-Müller számlálókat, vagy por-maszkokat dob piacra.
Korunk lelkületét ismerve az is bekövetkezhet, hogy a két, a Hello Kitty témára komponált vidámpark, a Harmonyland és a beltéri Sanrio Puroland kiegészítéséül felépül a Tzunamiland és a Nukeland. Az elsőben szökőár által elragadott masnis cicát lehet majd változatos módokon megmenteni, a másodikban kéken világító cicajelmezekbe öltöztetett gyerekek hintázhatnak a mesterséges földrengéstől himbálódzó felhőkarcoló modelleken, felrobbanó atomerőműveket ábrázoló, 3D háttérvetítések előtt.
Japan Society, New York
2011. március 18. – június 12.