Lehet-e élő egy műalkotás, ha nem képes meglepni? Megteheti-e egy kortárs művész, hogy nem veszi figyelembe az elődök eredményeit? Ezek a más, ugyancsak aktuális apropókból is felmerülő gondolatok foglalkoztatnak Carlito Carvalhosa brazil művész a New York-i Museum of Modern Art átriumában megrendezett Sum of Days című kiállítása kapcsán.
A kortárs művészetet tanulmányozva folyamatosan tapasztalom a déja vu, a „már láttam”, az „ez is megvolt” deprimáló élményét. Az önismeretre, öntiszteletre, művészi etikára, felfedezői kíváncsiságra, bátorságra hangsúlyozottan nem ösztönző korunkban, az átlagpolgárhoz hasonlóan a művészek legtöbbjének sincs fogalma arról, hogy mit és miért csinál. Az utóbbi évtizedekben, az üzenetek iránti érdeklődés megszűnésével párhuzamosan elsorvadt a konfliktusokat is vállaló kommunikáció képessége is. A sértődésektől félve a művészek már nem vitatják meg egymás munkáját. Korábban éppen ezekből a gyakran éjszakákon át tartó vitákból születtek korszakváltó, korszakteremtő műalkotások, indultak útjukra izmusok és irányzatok, alakultak ki érvrendszerek, eszmék, iskolák.
Az első barlangrajzok megszületésétől a történelem évszázadain át a művészi tevékenység egyre tudatosabbá vált, s a művészek egymás eredményeire építkeztek. A művészet evolúciója meglehetősen lineáris, egymásból logikusan következő események racionálisan értelmezhető folyamatává vált. A 19. század végére a művészek már feladatuknak érezték, hogy folyamatosan, mindegyik művük készítése során megfogalmazzák saját koncepciójukat, újrafogalmazzák a művészet fogalmát.
A modernista mesterek műveinek egyik lényegi eleme az ön-reflexió volt. Manet, Picasso, Gauguin, Max Ernst vagy Warhol festményei a festészetről való gondolkodásra késztetnek. Rodin, Henry Moore, Constantin Brâncuşi, David Smith, Isamu Noguchi, Alexander Calder, Donald Judd vagy Richard Serra szobrai a térre és annak megformálására hívják fel figyelmünket. Az Op Art a látás aktusának vizsgálatára, a konceptualizmus a gondolkodásról való gondolkodásra késztet. A tudatos művészet önnön tudatunk működésének megfigyelésére, tudatosabb, értelmesebb életre biztat. A modernista gondolkodás és alkotás esszenciája az önmegismeréssel párhuzamosan az új minőségek szenvedélyes keresése volt. Az eredetiség mellett egyre inkább céllá vált a személyesség, közvetlenség, az élet és a művészet közötti mesterséges határok megsemmisítése is.
Az illúziók elvesztésétől megrettent, a dekorációt a művészettel tudatlanságból, szellemi restség okán összekeverő véleményformálók az 1970-es évek végén halottnak nyilvánították a modernizmust. Elvetették az összes evolúciós tanulságot, szakítottak az évezredek során kikristályosodott logikával. Nem törődtek azzal, hogy így nem maradt támpontjuk az egyes művek érvényességének, értékének megítéléséhez. A tiszta, világos, érvekkel alátámasztható közlés helyét esetleges, ködös, homályos, személyes ízlés (és érdekek) alapján kialakuló, a legjobb esetben is csak a művek helyi értékét figyelembe vevő vélemények vették át. Ez a szellemi léhaság eredményezte az új minőség teremtése követelményének gyors fellazulását, majd eltűnését, az élet és a művészet határainak újraemelését, és a magukat művészeknek gondolók mérhetetlen elszaporodását, a művészet mára nyilvánvaló túltermelési válságát.
Mára nemcsak megengedetté, hanem kívánatossá is vált a már megvolt dolgok újratermelése, mivel így a műítészek virtuális hivatkozási alapokhoz jutva könnyebben tudják megfogalmazni véleményeiket. Ha például egy ifjú titán minden csavar, irónia nélkül egy az egyben Picasso festményt fest, lehet az elemzést Picasso munkásságának megtárgyalásával kezdeni, majd eljutni a megállapításhoz: újraértelmezés, új kontextusba helyezés történt. Ahogy a divatban, úgy a művészetben is bevett gyakorlattá vált régebbi irányzatok szimpla másolása. A különbség a divatok és a művészi irányzatok recirkulációja között annyi, hogy a divattervezők egyelőre még szükségét érzik, hogy hozzátegyenek valami személyeset, aktuálisat a másolathoz, míg a festők művészi lelkiismeretét nem sérti, ha mondjuk absztrakt expresszionista mesterek megoldásait másolják hozzáadott érték nélkül. Sőt, a piac is jóval nyitottabb a másolatokra, mint az új kifejezési eszközöket keresők műveire.
Carlito Carvalhosa installációja a Museum of Modern Art átriumában sok ezer négyzetméternyi, áttetsző, fehér textíliából formált, 20 méter magasságba nyúló falak alkotta kettős spirál, amelybe besétálhatnak a látogatók. A spirál egyik karja középső, nyitott térre vezet, a középpontból kiinduló másik a kijárathoz. A vékony textilfalakat folyamatosan lebegtetik a légáramlatok. A látogatók által keltett zajokat befüggesztett mikrofonok veszik fel és továbbítják számítógépekbe, amelyek az éppen hangzó és korábban felvett zajokat összekeverik és visszajátsszák hangszórókon át. Titkos, csak közvetlenül az esemény előtt, a Twitteren bejelentett időpontokban, a spontenaitás illúzióját keltve Philip Glass és együttesének tagjai szeriális zenét játszanak a spirálrendszer központjában, amely ugyancsak beépül a folyamatosan testesedő hanginstallációba.
Hasonló trippy installációk az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején, a happening művészet virágzása, Allan Kaprow és Ken Kesey tündöklése idején voltak gyakoriak. Magam is építettem nylonfólia és hullámpapír labirintusokat egykori színházam, a Kovács István Stúdió előadásaihoz. Christo és Jeanne-Claude fehér függönyök mérföldjeit telepítette különböző tájakba. Abban az időben, a különböző hallucinogén anyagokkal végzett kísérletek, a transzcendentális meditációra való tömeges igény idején a lenge textíliákkal határolt terek adta, az ambiens hangkulisszával álomszerűvé transzponált élmény aktuális volt. A mai, érdes, jövőtlen kor hangulatához, feelingjéhez inkább a Richard Serra rozsdás acéllemezekből formált labirintusai illenek, különösen kemény, könyörtelen ipari zaj-zenével párosítva. A kortárs közönség egyszerűen képtelen önmagát átadni a lengő függönyök és gyengéden sustorgó hangok meditációra csábító „költészetének”, teljesen jogosan kínos giccsként éli meg az ilyen élményt.
A művészet tükör jellegének kiemelése, a közönség szembesítése önmagával sem új gondolat. Vlagyimir Majakovszkij nem sokkal az oroszországi bolsevik hatalomátvétel után, Burzsoá és proletár címmel, a moszkvai Nagyszínházban rendezett előadást. Amikor felment a függöny, a közönség a teljes színpadnyílást elfoglaló óriási tükörben pillantotta meg magát. Az 1970-es évek elejétől a videó-technika elterjedése adott lehetőséget a közönséget önmagával való szembesítésére. Ezt a megoldást és a közönség által keltett zajok felerősített visszajátszását én is többször alkalmaztam abban az időben. Bruce Nauman és Dan Graham hasonló audiovizuális installációi ma már klasszikusoknak számítanak. Tudatos művész ma már csak nagyon indokolt esetben használhatja ezeket a sztereotípiákká kristályosodott eszközöket. Carlito Carvalhosa esetében nem lehet művészi tudatosságról beszélni.
Az adott tér élő jelentést hordozó, minimalista, tudattágító átalakítására számos példát lehet felhozni a közelmúltból. Urs Fischer például jókora gödröt ásott a New York-i Gavin Brown’s Enterprise galériában. Tino Sehgal – először a Frank Lloyd Wright tervezte Guggenheim Múzeum történetében – teljesen kiürítette az intézmény felfelé spirálozó rotundáját, leszedette az évtizedek óta ott függő modernista mesterműveket a falakról. Ai Weiwei a londoni Tate Múzeum padlóját borította be 150 millió, kézzel formázott és festett, porcelán napraforgó maggal. Marina Abramovic önmagát komponálta élő szoborrá a New York-i MoMa átriumában. Ezekhez a radikális környezet-átalakító, új minőséget teremtő megoldásokhoz képest Carlito Carvalhosa installációja puhának, erőtlennek, gondolattalannak, üres szépelgésnek tűnik. Nincs benne csavar, poén, dráma, aktualitás.
Nem mutat túl önmagán, nem ajándékoz meglepetést. Design, dekoráció, hatalmas költséggel és energia ráfordítással megvalósított, felesleges hablaty. Redundancia egy redundanciákban tobzódó korban. Monumentalitása, geometriai és kivitelezésbeli tökéletessége ellenére csak maszatolás, motyogás, molyolás. Semmi köze az élő művészethez. Nyilván sok műítész írt már, vagy fog lelkendezve írni róla.
Museum of Modern Art, New York
2011. augusztus 24. – november 14.