Marina Abramović május 31-én bezárt példátlan sikerű életmű-kiállítása a
New York-i Museum of Modern Art-ban újra a már sokszor halottnak vélt
performansz művészetre irányította a figyelmet. Azok a szerencsések,
akik a New York állambeli Hudson folyó festői völgyében túráznak éppen,
látogassanak el a kedves kisvárosba, New Paltzba, és tekintsék meg a
performansz művészet egyik úttörője, Carolee Schneemann retrospektív
kiállítását a Samuel Dorsky Museum of Art-ban.
A komoly nemzetközi ismertséget fenntartó Carolee Schneemann közel ötven éve él New Paltzban. Fontos, a művészet szerepét, határait vizsgáló viták elindítója és tárgya, akinek munkássága az 1960-as évek óta nagyban hozzájárult az absztrakt expresszionizmus, az átpolitizált és személyes feminizmus, a performansz művészet, body art, művészi kollaboráció, poszt-dokumentarista fényképészet, a film mint képzőművészeti alkotás, a nyomatkészítés, az installáció és a művészet más kortárs fejleményei megértéséhez.
A kiállításon a művésznő 75, többségükben most először bemutatott műve látható, film- és digitális videó munkák vetítése, az alkotó performansz-szerű előadása, ismert tudósok és művészek közreműködésével rendezett panel-beszélgetések és más, nyilvános események társaságában. A művek többségükben kronológiai rendben kerültek elhelyezésre, de kategóriákba is rendezettek, ami helyenként megtöri a kronológiát, hogy megismerhessük a Carolee Schneemann művészet-megközelítésének különböző aspektusait.
A művésznő munkássága ma már tananyag a művészeti iskolákban. Legismertebb performansza talán az 1964-ben bemutatott Meat Joy (Húsöröm), amelynek során az alkotó és barátai félmeztelenül hemperegtek a nyers halakkal, levágott csirkékkel és kolbászokkal vegyített, padlóra öntött festékben. A performansz a hús örömteli, szenzuális celebrációja volt, hasonló, de kevésbé patetikus, kevésbé súlyos, kevésbé durva, sokkal lazább esemény, mint Hermann Nitsch két évvel korábban indult Orgia Misztérium Színháza.
Számtalan performansz kötődik a most 70 éves művésznő nevéhez, köztük olyan emblematikus művek, mint az 1973-ban Interior Scroll (Belső tekercs) címmel előadott, majd 1994-ben, a New York-i Institute for Contemporary Art/P.S. 1 Museum Boudoir-In-Exile (Budoár száműzetésben) című eseménysorozatában Enter…. Vulva címmel újra bemutatott performansza, amelynek során meztelenül, a vaginájából lassan előhúzott tekercsről olvasott fel egy feminista/művészeti manifesztumot. A performanszot, kis módosításokkal többször, több helyen megismételte. 1995-ben Interior Scroll – The Cave (Belső tekercs – A barlang) címmel vollaboratív videó műben dolgozta fel ugyanezt a témát: hatalmas, sötét barlangba ő és hét másik meztelen nő egymás után, lassú mozdulatokkal húzta elő tekercsét vaginájából és olvasta fel a rajta lévő, a kritikai elméletet a testről mint minden tudás forrásáról szóló szöveggel kevert naplószerű írást.
1995-ös Vulva’s School (A vulva iskolája) című, ugyancsak videón rögzített performanszában Carolee Schneemann egy leigázhatatlan női nemi szervet személyesített meg, miközben két, állatokat formázó kesztyűs bábuval került interakcióba, a szexuális előítéletek, a francia szemiotika, a marxizmus, a patriarchális vallások és a testi tabuk mulatságos dekonstrukcióját végezve el. Munkássága nem szűkült le a performansz művészetre.
Festőként, rajzművészként, fényképészként, installációk alkotójaként, szobrászként, film- és videó művészként is maradandó műveket hozott létre. Festőnként kezdetben az absztrakt expresszionizmus, Robert Rauschenberg, Arshile Gorky, Jackson Pollock, Willem de Kooning és Chaim Soutine munkái inspirálták, de hamar megtalálta saját, összetéveszthetetlen festői világát. Figuratív- és tájképrajzai szenzuálisak, lendületesek, néha kollázs elemeket, például emberi hajat is tartalmaznak.
Festészete és rajzművészete több művében párosult a performansszal. Az 1973–1976 között bemutatott Up to and Including Her Limits (A határaiig és határait beleértve) című performansz sorozatában mozgó ingaként, meztelenül felfüggesztve, kezeiben, vagy lábujjai között tartott zsírkrétával hatalmas papírfelületekre rajzolt. Élete során mindvégig erősen foglalkoztatták a társadalmi, politikai kérdések. 1965-ben készítette Viet-Flakes című háborúellenes filmjét. 2001-es Terminal Velocity (Végsebesség) című fénykép installációjának képein a felrobbantott World Trade Center égő tornyainak ablakaiból kiugró emberek láthatók. Hogy az áldozatokat személyesebbé tegye, Schneemann digitálisan kiélesítette és felnagyította a zuhanó figurákat, leválasztva őket a környezetről. 2007-es Devour (Pusztítás) című installációjának videó felvételein az utóbbi évek háborúinak képei állnak szemben a mindennapok Amerikájának képeivel.
Persze nem csak politikai kérdések állnak érdeklődésének fókuszában. A kiállított művek egy része nagyon személyes. Kitch’s Last Meal (Giccs utolsó étkezése) című kettős videó vetítését macskájának halála inspirálta. A barátja tüdőrákjára reflektáló Jim’s Lungs (Jim tüdeje) című diptychonja rajzot, fotókat és kollázst egyaránt tartalmaz. Műveinek tartalmi és formai változatossága nyilvánvalóvá teszi, hogy Carolee Schneemann jóval több, mint még egy programokkal operáló konceptuális művész, aki sokkhatásokat alkalmaz száraz, élettelen ideák igazolására.
Samuel Dorsky Museum of Art, New Paltz, NY
2010. február 6. – 2010. július 25.
