Ahogy az élményfürdők több csobbanni, pancsolni vágyót vonzanak, mint a mezei uszodák, a gyermetegülést favorizáló korunk legújabb trendje, az élménykiállítások is magasan verik a nézőszám tekintetében a lélekben felnőttek, vagy felnőni kívánók igényeinek megfelelő művészeti bemutatókat.
A New York-i New Museum Carsten Höller: Experience című kiállítása, a belga születésű, Stockholmban és az afrikai Ghanában élő művész munkáinak nagyszabású bemutatójának nézői ezentúl kénytelenek magasabb árat, az eddigi 12 $ helyett 16 $-t fizetni az élményért (este 7 és 9 között továbbra is ingyenesen látogatható a kiállítás). A belépőjegyek árának emelését a múzeum igazgatósága azzal indokolta, hogy kénytelenek több munkatársat alkalmazni az érdeklődők tömegeinek kalauzolására. Az igényes kortárs művészeti bemutatókat szervező intézmény egyetlen korábbi rendezvényét sem tisztelte meg látogatásával annyi néző, mint ezt a – többek között három emeletes csúszdát, tükrökkel felszerelt, lassan forgó körhintát, és bárki által használható, hangszigetelt sensory deprivation tankot (érzékfosztó tartályt), langyos sós vízzel félig megtelt, hermetikusan lezárható, gigászi méretű műanyagfalú medencét (Giant Psycho Tank) bevető – „interaktív” élménykiállítás.
A nézőszám példátlan megemelkedését persze a jókora médiafigyelmet kapott botrány is segítette: néhány nappal a kiállítás megnyitója után New York városa önkormányzatának gondterhelt illetékesei nehezen megszerezhető hatósági engedélyhez kötötték, hogy a lezárható medence langyos vizében lebegve egy időben többen is átélhessék testük elhagyásának élményét. Addig ugyanis meztelenre vetkőzött művészetbarátok tucatjai élvezhették egyszerre a tartályban uralkodó félhomály intimitása és a langyos, sós víz, valamint az érintésnyi közelben lebegő, többi meztelen test biztosította érzéki örömöket. Hogy az engedélyezési eljárás költséges és időrabló maceráját kivédje, a művész egyszemélyes tartályt konstruált, amelynek működtetéséhez nem szükséges az egészségügyi hatóság engedélye.
Persze az esetlegesen a langyos vízben maszturbálók, vagy fertőző betegségben szenvedők miatt a tartály sötétjének magányos élménye is súlyos egészségi kockázatot jelent, annak ellenére, hogy a látogatók kötelesek lezuhanyozni, mielőtt a langyos, sós vízbe csobbannak, s a szervezők arra is kérik őket, hogy elhalt hámsejtjeiket ne dörzsöljék le a medencében. Mindenestre a miniatürizált medence ugyanolyan népszerű, mint gigászi elődje volt, a nap minden szakában érdeklődők hosszú sora várakozik, hogy meztelenre vetkőzve belemászhassanak és odabenn szabadon kurjongathassanak.
„A medence méreteinek csökkentése nem változtatta meg a sötétben történő, sós vízben lebegés fizikai érzetét.”, nyilatkozta Gabriel Einsohn, a New Museum sajtóreferense.
Carsten Höller eredetileg biológusnak készült, szakterülete a rovarok kommunikációjának vizsgálata volt. AZ 1980-as években kezdett el művészettel is foglalkozni. Az ugyancsak multidiszciplináris alkotók, Maurizio Cattelan, Pierre Huyghe, Philippe Parreno, Rirkrit Tiravanija, és Andrea Zittel társaságában, velük kollaborálva az 1990-es években vált nemzetközileg ismertté. Műveit, kiállításait a tudományt népszerűsítő bemutatók és tudományos laboratóriumok inspirálják. Önmagukkal való kísérletezésre igyekszik rávenni közönségét, amelynek eredménye egyedül az ő titka. Legismertebb munkái az 1998-as Berlini Biennálé óta készített fém csúszdák, amelyeknek jókora variánsa látható a New Museum kiállításán.
A kiállítás egyik népszerű eleme a látványt függőlegesen megfordító szemüveg, amelyet a látogatók gyermeki örömmel próbálnak ki. Örömükhöz nyilvánvalóan hozzájárul, hogy ez a műalkotás nem kényszeríti őket gondolkodásra.
A szemüveg engem francia művészbarátom, többek között George Maciunas, Nam June Paik, Claes Oldenburg, Robert Filliou, Charles Dreyfus, Laurie Anderson és Phillip Glass munkatársa, Jean Dupuy fluxus művész sokkal szellemesebb, mélyebb, számos jelentésréteget hordozó tükör műveire emlékeztet, amelyeket az 1980-as években New Yorkban is bemutatott.
A gombák 1994 óta inspirálják Carsten Höllert. Ezen a kiállításon Giant Triple Mushrooms címmel látható három nagyméretű gombája. Mindegyik gomba fele egy véletlenszerűen kiválasztott gombafajta, míg a másik fele a nálunk légyölő galócaként ismert, piros kalapú, fehér pettyes, a mesekönyvek illusztrációival gyakran reklámozott, hallucinációkat (a szibériai sámánok máig használják), kellő mennyiségben halált okozó Amanita muscaria. A kiállítást apukájuk, vagy anyukájuk, ideális esetben mindkettő felügyelete alatt látogató apróságok egyik kedvence ez a mesekönyveiket idéző gomba-háromság. Könnyen elképzelhető, hogy ha találnak ilyen szép, jópofa, pettyes, piroskalapú gombákat erdei kirándulásaikon, vidáman beléjük harapnak majd, s ami azután következik, a művészet hatalmát és Carsten Höller kivételes tehetségét bizonyítja.
A New Museum kiállításának ugyancsak népszerű darabja a lassan forgó körhinta, amelynek lámpái és tükrei színes fényeket vetítenek a falakra, elandalítva az egyszerű örömökre, önmagukról, és az egyre zűrösebb világról való megfeledkezésre vágyó közönséget. A művész pályázatnyerő ideológiái között bizonyára fő helyen szerepel, hogy könnyen emészthető művek bemutatásával olyanokat is becsábít a művészeti intézményekbe, akik egyébként messze elkerülik, több mint gyanús tevékenységnek tartják a művészetet, s ezek az ártatlanok idővel komplexebb műalkotások iránt is érdeklődni fognak majd.
Ezúttal ne firtassuk, hogy az ilyesféle demagóg elképzelések működnek, vagy sem, a pályázatokat elbíráló kuratóriumok mindenestre harapnak az ilyesmire. Az biztos, hogy Höller körhintája és óriáscsúzdája mágnesként vonzák a kiállítás látogatóit. Persze másfajta emberek – főleg gyermekes családok („Kevin, ne harapdáld a villanyégőket!”, „Megint bepisiltél, Marcella?!”) – próbálják ki ezeket az alkalmatosságokat, mint akik a zárt medence langyos, sós vizében szeretnek lebegni.
Láthatunk még a mennyezetről függő kalickákban sínylődő kanárikat, villogó fényekből formált alagutat, ugyancsak villogó fényekkel megvilágított, a művész szerint hallucinációkat produkáló teremsarkot, színes, plasztikból megformált vízi állatokat, tengeri teheneket, delfineket, krokodilokat, köztük gyöngyöző kacajjal futkározó gyermekeket, akik tényleg olyan jól érzik magukat ennyi cukiság között, mint az oviban. Kétfejű, táncoló csirke, kígyóbűvölő, beszélő kutya, bolhacirkusz és szakállas nő sajnos nincs a kurátorok és nagytudású művészettörténészek által a „kapcsolati esztétika” kategóriájába emelt kiállításon, így nem igazán érezzük vásári mutatványosok sátrában magunkat, pedig legtöbbünknek erre lenne igazán szellemi igénye.
New Museum, New York
2011. november 26.–2012. január 15.
