Whitney Museum of American
Art, New York
Azok vagyunk, amit megeszünk. Az ősi kínai mondást
sokan nem veszik komolyan, sokan viszont annak pontos tudatában választanak
táplálékot, hogy szublimálni fogják az elfogyasztott organizmusok összes
tulajdonságát. Akad olyan, aki az önnön belébe töltött Röfike akar lenni, mások
inkább növényként hajladoznának a szélben. Az evés az élet egyik legfőbb
gyönyörűsége.
Barbár
országokban zabálnak, kifinomult civilizációk magasfokú konyhaművészeteket
fejlesztettek ki. Az ételek hosszú ideje
szolgálnak témául a művészeknek. Megszámlálhatatlan étel-csendélet született az
elmúlt évezredekben. A művészek festményeken, rajzokon, nyomatokon, fényképeken,
szobrokban örökítettek meg gyümölcsöket, péktermékeket, főzésre, sütésre váró
halakat, rákokat, kagylókat, csigákat, melegvérű állatok tetemeit, főzött, sütött húsokat, sokszor kelyhekbe,
poharakba töltött, vagy kancsóban, palackokban várakozó italok társaságában. Az
1960-as években, a Fluxus egyik ágaként indult az Eat Art (Egyél művészetet)
művészeti mozgalom, amelynek tagjai ehető műalkotásokat készítettek. 1978-ban,
Párizsban, egy Eat Art művésznő vendégeként kerültem kapcsolatba a mozgalommal.
Vendéglátóm cukorból készített műalkotásokat, tájak, épületek makettjeit, klasszikus szobrok ehető, édes reprodukcióit.
Négy macskája társaságában hónapokig laktam cukortól ragadós, macskaszőrrel
borított műtermében. Ha vendéglátóm néhány napra elutazott, hazatérve
kockacukrokból kirakott nyilakra találtam a padlón, amelyek a hűtőszekrényhez
vezettek. A hűtőszekrényben cukormázas torták vártak. Pénzem
nem lévén ezeket ettem, amíg vendéglátóm haza nem ért és nem kérhettem tőle
kölcsön néhány frankot, amiből sós ételeket vásárolhattam. Ha nem sikerült
volna másik lakást találnom, valószínűleg cukor túladagolásban halok meg, s
akkor ki írná most az artportálnak ezeket a példaértékű amerikai tudósításokat?
A New
York-i Whitney Múzeumot ételszag lengi át mostanában. Az ételszag nem a múzeum
éttermének konyhájából szivárog, hanem Corin Hewitt: Seed Art című
installációjából, és fontos része a művészi koncepciónak. A kiállítás
receptjének alkotóelemei a
performansz, fényképészet, szobrászat és főzés. A művész hetente három napot a
galériában, egy speciálisan kialakított, laboratóriumra, konyhára és műteremre
egyaránt hasonlító, zárt térben tölt, tevékenységét az építmény sarkaiba vágott
nyílásokon keresztül lehet megfigyelni. Ezeken a nyílásokon szivárog,
pontosabban ömlik át a múzeumot beborító ételszag. A művész szinte folyamatosan
süt-főz odabenn. Az alapanyagokat a galéria padlója alatt kialakított pincében
tartja. Itt helyezte el az ugyancsak erős illatokat árasztó komposztáló
berendezést is, ahol konyhai hulladékát rothasztja. Az elkészült ételekből Hewitt
úr műveket alkot: szoborcsendéletekké rendezi, majd lefényképezi őket. A
digitális fényképeket kinyomtatja, s azokat a képeket, amelyek elnyerik
tetszését, kiállítja a galéria falán. A rossznak ítélt képek széttépve a
komposztáló berendezés tartályába kerülnek, hogy ott rothadjanak együtt a
növényi maradékokkal, zsíros húscafatokkal, szőrökkel, bőrökkel, pikkelyekkel,
csontokkal.
Corin
Hewitt művészete szervesen kapcsolódik az Eat Art immár fél évszázados
hagyományaihoz. Gordon Matta-Clark Food című, az 1970-es években életre hívott
étterem projektjét, a torontói Gordon W. 1982-ben indult Om Taka Taka Food
Distribution című akció sorozatát, Rirkkrit Tiravanija 1990-es évek beli
étel-kiállításait, és Susan Cianciolo 2001-es, az Alleged Galériában rendezett
Run Restaurant című kiállítását éppen úgy az eszünkbe juttatja, mint a korai
feminista művészetet, például a Womanhouse 1972-es Nurturant Kitchen-ét, vagy
Martha Rosler 1975-ös, A konyha szemiotikája című videoművét. Corin Hewitt
ehető művészete a távolkeleti művészi ételelrendezési hagyományokhoz ugyanúgy
kapcsolódik, mint az ételimádat amerikai megjelenési formáihoz, a megyei vásárokon kiállított, sajtból faragott
életnagyságú tehenekhez, zsírból formált disznókhoz, vajból készített
motorkerékpárokhoz, vagy a New York-i Columbus Day parádékon rendszeresen
vitorlázó, életnagyságú, pizza tésztából és spenótos lasagna-ból épített
spanyol gályákhoz. A Whitney Múzeumban rendezett kiállítás katarzisát a
kellemes ételszagok indukálta éhségérzet és a komposztáló tartályból áradó bűz
következtében kialakuló hányinger egyszerre jelentkező ambivalenciája jelenti.
Az biztos, hogy ez a kiállítás minden látogatójára hatással van. Nem az
intellektusunkkal, nem is az érzékeinkkel,
hanem legérzékenyebb, legtöbbet használt szervünkkel, a gyomrunkkal kommunikál,
nagyon eredményesen.