A Gagosian művészeti birodalomnak köszönhetően az érdeklődők egyszerre 3 kontinens 8 városának 11 Gagosian galériájában csodálhatják meg a brit művész kifejezetten a művészetben mindig, minden helyzetben az optimizmus jeleit kereső hölgyek számára alkotott, vidám petty-festményeit. Összesen 331 db, 25 év alatt született munkát.
„Alig várom, hogy abba a pozícióba kerüljek, ahol már igazán rossz művészetet csinálhatok és megússzam a dolgot.” nyilatkozta pályája kezdetén, valamikor az 1990-es évek elején, a Young British Artists (YBAs – Fiatal Brit Művészek) csoport prominens tagjaként az 1965-ben született Damien Steven Hirst.
Eljött az idő. Az Anglia leggazdagabb képzőművészeként emlegetett (vagyona a brit Sunday Times szerint mintegy 215 millió £ =333 millió $, a jelenlegi árfolyamon átszámítva kb. 76 milliárd 360 millió Ft), magát designerként, impresszárióként, vállalkozóként és műgyűjtőként is meghatározó kreatív géniusz ma már nem csak azt csinál, amit akar, hanem amit csinál – jelenleg éppen deklaráltan „rossz művészetet” – gyorsan, könnyedén, óriási összegekért el is tudja adni. Korunkban és világunkban ritkán látunk álmokat, életterveket sikerülni, különösen a művészsorsok legtöbbje végződik magányos tragédiákban. Damien Hirstnek eddig minden sikerült, amibe belefogott, ezért példája a hírnévre és gazdagságra vágyakozó művészek számára követendő, kivételes esete pedig alapos tanulmányozást igényel.
Damien Hirst alapvető szerencséje, hogy az angliai Bristolban született és Leeds-ben nőtt fel, így egyszerre részesülhetett a rendkívül magas szintű, kreativitásra és önállóságra nevelő brit művészképzés áldásaiban, és gyermekkorától magába szívhatta a világszerte minden kaput megnyitó angol viselkedési és üzletviteli tradíciók összes nüanszát és furfangját. Művészeti tanulmányait a Leeds-i College of Artban és a University os London Goldsmiths fakultásán végezte.
Számos kisebb-nagyobb, alapjában szelíd úttörési kísérlet után 1992-ben, a Young British Artists című, a londoni Saatchi Galériában bemutatott The Physical Impossibility of Death in the Mind of Someone Living (A halál fizikai lehetetlensége egy élő tudatában) című műve kiváltotta nemzetközi botrány emelte a reflektorfénybe, amelyet azóta is szünet nélkül élvez. A kiállítás megnyitójának napján 50 ezer fontért elkelt mű egy formaldehiddel (formalin) megtöltött akváriumban lebegő cápatetem volt. A műalkotás képe napok alatt bejárta a világsajtót és feltűnt az összes nagy televíziós csatorna hírműsoraiban. A cápát a galéria tulajdonosa, Charles Saatchi 6 ezer fontért vásárolta Hirst kérésére egy ausztrál halásztól, ő fizette az akvárium elkészítésének és formalinnal való megtöltésének költségeit is. A hasznon osztoztak a művésszel. A mű 2004-ben újra gazdát cserélt, Steve Cohen amerikai műgyűjtő 12 millió dollárért vásárolta meg, majd a New York-i Metropolitan Museum of Artnak ajándékozta. Az eladási árból Hirst is részesült, mivel az amerikai szerzői jogi törvények szerint az újra eladott művek után is jár alkotóiknak százalék.
A botrányok reklámértékét Hirst gyermekkori kedvenc zenekara, a Sex Pistols PR-zseni, egyszerre nagy tehetségű üzletember és anarchista menedzserétől, Malcolm McLarentől tanulta. Ugyancsak a nagy svindlertől kapott lecke alkalmazása volt, hogy a médiafigyelem fenntartása érdekében a következő években rendszeresen rátett egy lapáttal botrányhős hírére. 1993-ban, Angliát képviselve a Velencei Biennálén hosszukban kettévágott tehenet és borját mutatta be, négy különálló, formalinnal töltött akváriumba merítve, Mother and Child Divided (lefordíthatatlan szójáték, egyszerre jelent Anyjától elválasztott gyermeket és Szétvágott – megosztott, szétszeparált – anyát és gyermeket) címmel.
Egy évvel később, 1994 májusában, a londoni Serpentine Galériában állította ki az Away from the Flock (Távol a nyájtól) című művét, formalinba helyezett birkát. A botrányértéket növelendő valószínűleg ő bízta meg Mark Bridger oxfordi művészt, aki néhány nappal a kiállítás megnyitója után besétált a galériába, fekete tust öntött a halott birkának végső otthont adó akváriumot megtöltő formalinba, és a művet Black Sheepre (Fekete bárány) keresztelte át. Hirst feljelentésére a társalkotót bíróság elé állították és felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Mint Hirst korábbi műveiről, erről az eseményről is beszámolt a teljes nyugati sajtó.
A „műkincsromboló” által a fekete tussal megszentségtelenített, szegény birkának adott cím annyira megtetszett Hirstnek, hogy hamarosan bemutatta saját, aranyozott szarvú, fekete keretes akváriumban álló Fekete bárányát (Black Sheep), amely meggyalázott felmenőjének hírértéke miatt gyorsan egy amerikai gyűjtő, a híres aranyér-sebész és dermatológus, Dr. Jonathan Zizmor birtokába került, s azóta is az orvos várószobáját díszíti.
1995-ben tovább szilárdította fékezhetetlen vadember imázsát. Miután Angliában elnyerte a legrangosabb művészeti díjat, a Turner Prize-t, a New York-i egészségügyi hatóságok betiltották Two Fucking and Two Watching (Ketten b*nak és ketten nézik) című művét, egy tehén és egy bika oszladozó, egymásnak háttal függő, ezúttal formalinba merítés nélkül prezentált, a nézőktől csak közös akváriumuk üvegével elválasztott fejetlen tetemét, azzal az indoklással, hogy a műalkotás láttán a kiállítás látogatói esetleg lehányhatnák egymást. A betiltás hírértéke biztosította a mű gyors piaci sikerét. A galériából való eltávolításának másnapján megvásárolta egy magát megnevezni nem kívánó, kaliforniai gyűjtő, aki azóta is a szarvasmarha pár állagának megóvására épített, speciális hűtőkamra-galériájában tárolja őket, valahol a Mojave-sivatag mélyén rejtőző, magas falakkal, testőrök hadával és elektronikával őrzött bunker-palotájában. A büszke tulajdonos vendégei fókabőrből varrott, eszkimó népviseletbe öltözve, vastag kesztyűket és prémes csizmákat viselve tekinthetik meg a páratlan műkincset. Persze a műélvezet előtt titoktartási szerződést kell kötniük, amelyben óriási kártérítés terhe mellett vállalják, hogy soha nem fogják elárulni a legendás műalkotás tulajdonosának nevét és lakcímét.
1996-ban magam is láttam Hirst a New York-i (SoHo) Gagosian galériában rendezett kiállítását, ahol hosszában és keresztben szétvágott tehenek mellett különösen a This Little Piggy Went to the Market (Ez a kis malacka elment a piacra) című műve kötötte le érdeklődésemet. A formalinba merített, egymás mellett lévő akváriumokban elhelyezett, hosszában kettévágott sertés két felét időnként egy motorizált mechanizmus csúsztatta szét, majd vissza, hosszanti irányban. A mértani pontossággal kettévágott állat Francis Bacon angol művész, Hirst egyik példaképe festményeire emlékeztető, azok színvilágát és kompozíciós elrendezését idéző belseje számomra egyáltalán nem tűnt gusztustalannak. Sőt, a mű köré sereglett, harcedzett New York-i művészetbarátok sem háborodtak fel rajta. Egyikük, egy jellegzetes korabeli feminista hajviseletben pompázó, a millió apró kunkorba göndörített hajkorona alatt apró, szigorú tekintetű szemekkel, nagyon hegyes orral és késpenge-vékony ajkakkal felszerelt hölgy hozzá kísértetiesen hasonlító, 6-7 év körüli leánygyermekét egészen közel vitte az akváriumokhoz. „Nézd, kicsim, ilyen Miss Piggy belseje!”, tanította orrát önfeledten piszkáló csemetéjét. „Mi is ilyenek lennénk, ha kettévágnának bennünket.” „De ugye nem, fognak bennünket is kettévágni, anya?”, kérdezte a kislány, már másra figyelve. „Hát persze hogy nem, kicsim. De azért elképzelhető.”, válaszolta elgondolkodva a gondos anya, mielőtt továbbléptek.
A kiállítás másik ékessége egy cigarettacsikkekkel – London éjszakai klubjainak egy heti termésével – megtöltött, kb. 3 méter átmérőjű, Horror at Home (Otthoni horror) című műanyag hamutartó volt, amelyet a megnyitó napján 250 ezer dollárért vásárolt meg a philadelphiai Városi Könyvtár, ahol azóta is az előcsarnok dísze. Tudnivaló, hogy Philadelphia városában még az utcákon is tilos a dohányzás, sőt a társasházakban a szomszédai is feljelenthetik az őrült, proli, sátánista bűnözőt, ha megérzik cigije ördögi füstjének lakásukba a szellőzőnyílásokon, ajtóréseken keresztül alattomosan beszivárgó, gyilkos illatát.
Hirst karrierjének beindítása és megszilárdítása után viszonylag csendesebb évek következtek. Festegetett, videó klipeket és filmet rendezett, sikeres zenekart alapított (Fat Les), 1997-ben publikálta önéletrajzát. 1999-ben, lényegében indoklás nélkül („Nincs hozzá kedvem.”) visszautasította a British Council felkérését, hogy ismét képviselje Angliát a Velencei Biennálén. Ugyanebben az évben sikeresen beperelte a brit nemzeti légitársaságot, mert egy hirdetésükben az általa levédetett színes pettyeket használták.
Régi orvosi szakkönyvek metszetei alapján számos köztéri szobrot alkotott ebben a viszonylag nyugodt periódusban. A The Virgin Mother (A szűz anya) című szobrát két példányban készíttette el asszisztenseivel. Az egyik Monacóba, a másik New Yorkba került.
Ebben az időben kezdett el élő lárvákat és a belőlük kikelő legyeket használni munkáiban. A Let’s Eat Outdoors Today (Együnk ma a szabadban) című installációjának akváriumában házi legyek táplálkoztak és tenyésztek rothadó ételmaradékon. Ez a műalkotás is egy kaliforniai műgyűjtő birtokába került. Úgy látszik a napsütötte Kalifornia tehetősebb, hangsúlyozottan testtudatos, az ezotéria minden formája iránt is szenvedélyesen érdeklődő lakói különös vonzódást éreznek a pusztulás, az enyészet, és a rothadásból kisarjadó, új élet művészi manifesztációi iránt.
Aztán 2002-ben, amikor hírneve már kissé kezdett halványulni, jött az újabb világraszóló botrány. A New York-i ikertornyok felrobbantásának első évfordulóján interjút adott a BBC televíziós társaságnak. „A 9/11-es események voltaképpen műalkotásnak tekinthetők. Gonosz ötlet volt, de a hatását remekül megtervezték vizuálisan. Ezt az elismerést meg kell adni a merényletsorozat kiagyalóinak, hiszen megvalósítottak valamit, amit korábban senki sem gondolt lehetségesnek, különösen nem egy olyan hatalmas, szigorúan őrzött országban, mint Amerika. Szóval valamilyen szinten gratulációt érdemelnek, amit a legtöbb ember nem mer nekik megadni, mert veszélyes dolog.”
Bár több művész (köztük a világhírű zeneszerző, Karlheinz Stockhausen, aki a világtörténelem legnagyobb műalkotásának nevezte a terrorcselekményeket) tett hasonló kijelentéseket akkor és korábban is, Hirst szavai váltották ki a legnagyobb felháborodást Angliában és Amerikában. Egy hét múlva vállalatán, a Science Ltd-n keresztül bocsánatot kért a merényletsorozat áldozatainak családtagjaitól. Ne felejtsük el a nagy médiakutató, Marshall McLuhan fél évszázaddal ezelőtt közzétett megállapítását: nem az üzenet, hanem annak hordozója számít – „The Media is the Message”. Az, hogy Hirst neve ismét napokig a fő hírek közé került. Műveinek korábban is nagyon magas ára az újabb botrány hatására az egekbe szökött. A rossz hír is reklám, legtöbbször erősebb hatású, mint a jó hír. A rossz hírek sokkal több embert érdekelnek, mint a jók. Misem bizonyítja ezt a felismerést tökéletesebben, mint a tény, miszerint a televíziós híradó műsorok többsége katasztrófák, véres bűncselekményeinek képeivel kezdődik.
2003-ban a londoni White Cube galériában rendezett Romance in the Age of Uncertainity (Románc a bizonytalanság korában) című kiállítása egyedül 11 millió angol fonttal gazdagította a nagyon rossz hírű, a közvélemény által őrült, antiszociális gazembernek tartott brit művészt. Ugyanabban az évben egy festményét a Beagle 2 angol felderítő szerkezet magával vitte a Marsra, ahol a marsjáró kameráinak szín-kalibrálására használták.
Röviddel karrierjének beindulása után kezdett el asszisztenseket alkalmazni, akik tervei, sokszor szóban felvázolt ötletei alapján műveit megvalósítják. Jeff Koonshoz hasonlóan ő is büszke arra, hogy nem végez fizikai munkát az alkotói folyamatban, mivel a műalkotások lényege, ahogy ezt Marcel Duchamp óta tudjuk, az idea. Ma már több mint száz asszisztenst alkalmaz. Ők festették 2002 és 2007 között született, fotók alapján készített festményeit, ők valósították meg installációit, szobrait, köztük a Lullaby Spring (Gyermekdal tavasz) című 3 méter széles, 6136 gyógyszer-tablettával megtöltött acél szekrényt, amelyet 2007 júniusában 19,2 millió dollárért vásárolt meg Sheikh Hamad bin Khalifa Al-Thani emír, az arábiai Qatar uralkodója.
Ugyancsak 2007-ben ismét sikerült médiaszenzációt produkálnia. A londoni White Cube galériában rendezett Beyond Belief (dupla jelentés: A hiten túl – Hihetetlen) című kiállításán mutatta be a For the Love of God (Isten szeretetéért – Isten szerelmére) című művét, egy platinából készített emberi koponya másolatot, amelyet 8601 darab, körülbelül 25 millió dollár összértékű, csiszolt gyémánt borít. A koponya eladási árát 100 millió dollárban (akkori értéken 75 millió euro) szabta meg. Nem talált vevőre. A mű egy évvel később, hivatalosan ugyanezért az árért egy konzorcium birtokába került, amelynek ő és a vele szerződött White Cube galéria is tulajdonosa volt. Pár hónap múlva az angol Szerzői Jogvédő Társaságot felkérte, hogy indítson eljárást a 16 éves, Cartrain művésznevű graffiti-művész ellen, aki az interneten olyan műveit árulta, amelyek a koponya átfestett, átrajzolt fotóját is tartalmazták. A még eladatlan műveket, és az eladottakból befolyt, mintegy 300 dollárnyi összeget elkobozták a sráctól.
Ugyanebben az időben, a mostani világgazdasági válság az egész pénzügyi világot megrázó kezdetén, művészeti akcióként rendezte Hirst művei ugyancsak világszenzációt eredményező aukcióját a londoni Sotheby’s aukciós házban. Korábban nem fordult elő, hogy egy művész saját maga bocsássa aukcióra munkáit. A válság miatt nem sok sikert jósoltak az akció-aukciónak. A baljós előrejelzések ellenére 218 művet sikerült eladnia, összesen körülbelül 198 millió dollárért. Igaz, hogy a sajtó megvádolta Hirst barátait, hogy az ő pénzét felhasználva az aukció első napján magasra feltornászták az árakat, hogy a következő napok vásárlóit másnaptól licitjeik emelésére csábítsák.
A most New Yorkban (egyszerre 3 helyen), Beverly Hillsben, Londonban (egyszerre 2 helyen), Párizsban, Rómában, Genfben, Athénban, Hongkongban, összesen 11 Gagosian Galériában, DAMIEN HIRST:THE COMPLETE SPOT PAINTINGS, 1986-2011címmel kiállított, több mint 300 petty-festmény közül csak ötöt festett saját maga a művész, azokat is régen, 1986-ban, akkor még ismeretlen kezdőként. „Nagy segg lennék, ha magam csinálnám őket. Az én pettyeim egyébként is sokkal szarabbak, mint amilyeneket alkalmazottaim festenek.”, nyilatkozta. „A valódi alkotó az, akinek a fejében megszületik a koncepció. Az teszi értékessé ezeket a pettyeket, hogy én találtam ki őket, nem az, hogy ki pettyezte tele a vásznakat. Az én munkám abból áll, hogy ha hallok valami érdekeset, leírom. Állandóan tele van a fejem mű- és kiállítás címekkel, és olyan megvalósítandó művekkel, amelyeknek még nincs címe.”
Nemcsak a Gagosian világbirodalom egyes erődítményeiben kiállított festmények mérete különbözik – van köztük 20 cm, és 15 méter széles is, hanem a rájuk festett, színes pettyek 1 millimétertől kb. 1 méter átmérőig terjedő nagysága is. Némelyik festmény a pettyek színeinek játéka miatt optikai illúziót eredményez, de a legtöbbjük lapos, mint egy rossz vicc.
Miután annyi mindent láttam, éltem át, és a művészeti piac, valamint az azt kiszolgáló műítész-kaszt módszereit, gondolkodásának működését is meglehetősen ismerem, semmi kifogásom nincs az ellen, sőt, időnként kifejezetten üdítőnek tartom, ha egy valódi művész – és Hirst kétségkívül az, korunk egyik legtehetségesebb, legnagyobb hatású, a legtöbb művészettel kapcsolatos illúzióval könyörtelenül leszámoló alkotója – szándékosan rossz műveket csinál. Magyarország először St. Auby Tamás mert általa rossznak minősített munkákat kiállítani (3334 rossz rajz, Műcsarnok, 1996). Ugyancsak ő próbált rossznak nevezett verseket publikálni a legnevesebb magyar irodalmi újsággal, persze nem ment át a versekkel kapcsolatos, emelkedett pátosz cenzúráján.
Számomra határozottan úgy tűnik, hogy Hirst tisztán, pontosan érzékeli a korszellem változásait. Tudja, hogy már nem formalinban lebegő állati tetemekre van közönség- és kritikusi, művészettörténészi, kurátori igény, hanem olyan nagyon könnyed, súlytalan, értelmetlen dolgokra, mint a fehér alapra festett színes pettyek.
„A petty-festményeket a csajoknak kezdtem csinálni, amikor észrevettem, hogy jóval lelkesebben bámulják az első ilyen festményeimet, mint a későbbi, sokkal komolyabb, sokkal mélyebb jelentésű munkáimat.”, nyilatkozta a kiállítás sorozat New York-i megnyitóján. „Cukinak minősítették őket, és ha körülnézel, most, 25 évvel az első petty-festményeim elkészítése után tele van ilyen cukizó, a legmélyebb, legbüdösebb, legvéresebb szarban is az optimista mondanivalót kereső, teljesen üres fejű csajjal a világ. Most nekik dolgozom, mert a művészek közül senki más nem hajlandó tudatosan kiszolgálni az ő kis, madárszerű lényükből és nagy példányszámukból, előfordulásuk gyakoriságából következően tökéletesen jogos igényeiket. Közben már jó ideje ők irányítják ezt az istenverte világot.”
A Gagosian Galériák nemzetközi hálózata
2012. január 10.–február 18.
