„Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Aki boldog, meghal.” Az idézet a
2006-ban elhunyt Halász Pétertől származik, és pontosan illik a 2009. július
13-án, 27 éves korában, a New York-i Lafayette House-ban, heroin- és élet túladagolásban
meghalt Dash Snow amerikai művész sors-kísérletére.
„Többet
felejtettem, mint amennyit valaha is tudni fogsz”, áll egyik híressé vált
szöveg-festményén. Ha a texasi olajmilliárdos, műgyűjteményéről, galériáiról
(pl. Dia Center for the Arts) és jótékonyságáról nevezetes Menil családban, Uma
Thurman színésznő unokaöccseként született fiatalember kevésbé kíváncsi és nem
kereste volna olyan szenvedélyesen a boldogságot, gondtalan ifjúként még ma is
élne, de biztosan kevesebbet tudnánk róla. Nem került volna börtönbe, nem élt
volna tolvajlásból egy ideig, nem okozott volna botrányokat, nem vált volna a
New York-i underground sötét csillagává, nem találták volna sörös- és rumosüvegek, és 13 üres herointasak társaságában, halottként lebegve a fürdőkádban.
És nem lenne kiállítása most a londoni Saatchi Galériában, nem mutatták volna
be műveit a szabad világ szinte valamennyi jelentős művészeti intézményében,
köztük a New York-i Gagosian és Deitch Projects galériákban, s nem lenne számos
munkája a Whitney és Brooklyn Múzeumok állandó gyűjteményében.
A fényképész,
graffiti-művész, kollázs készítő, a saját ondóját is a közlés szolgálatába
állító multimédia-művész Dash Snow rossz időben született. Baudelaire
reinkarnációjának, Warhol gyermekének nevezték, de ugyanúgy mondható az
1960–070-es évek yippie és punk szellemiségéhez tartozónak is. A pályázatíró
specialisták, a művészeket elevenen felfaló és visszagurgulázó kurátor-sellők
diktatúrájában próbált olyan szabadon létezni, mint Baudelaire, a Warhol
gyárából kikerült szupersztárok, a világot fenekestül felkavarni akaró yippie-k,
a rombolásra, önpusztításra, a modernizmust megölni született punkok. 15 éves
korában kezdett polaroidokat készíteni. Mindent, az aranyifjútól az utcai
csavargóig, az összes életformát, médiumot és drogot kipróbált. Kamasz korától
kezdve nem nagyon volt józan pillanata, mert nem a józan pillanatokat, hanem az
extatikus, magas, sokdimenziós, élni érdemes életet kereste. Junkie-ként halt
meg, de egy napi 325 dollárba kerülő hotelszobában. Számláit, beleértve a
drogokra költött óriási összegeket is, bohém nagyanyja fedezte. Hősként
tisztelte Szaddam Husszeint, számtalan művet szentelt neki. Kedvenc témái
voltak az orális szex, a meztelen, kitárulkozó lányok és a testrészekről, vécé
ülőkéről szippantott kokain is. Amikor a New York magazin kritikusa
kifogásolta, hogy Snow ráélvezett a The New York Post lapjaira, és az ondóval
összekent lapokat műtárgyakként kiállította, a művész ráejakuált az ő cikkére
is, s az eredményt Los Angelesben állította ki. Művei nagy szenzációt keltettek
a 2006-os Whitney Biennálén. Fotóit, kollázsait több százezer dollárért
vásárolták a múzeumok és a gyűjtők.
2002 telén, New
Yorkban, egy akkor újra divatos lakásromboló bulin találkoztam először és
utoljára vele. Hosszú, göndör, vörös hajával és szakállával egy elátkozott
Krisztusra hasonlított. Karjait, kézfejét tetoválások borították. Tekintetéből
humor és vad mániák sugároztak. 21 éves volt akkor, de mindent látott arcából,
pontosan megkoreografált mozdulataiból következtetve lehetett volna egy 121
éves, az összes földi kínt és örömet régen megtapasztalt indiai fakír is. Tropical
Fantasy néven mutatkozott be és a kézrázásunkat meghosszabbító mozdulattal egy
körülbelül másfél méter hosszú kokain csíkot komponált a szétverésre váró antik
asztal tetejére. A nagy ívű, nagyvonalú gesztus teljesen természetesen jött
lényéből. Nem volt pozőr, ugyanolyan veszélyesen élt, mint amilyenek a művei
voltak. Élete és művészete egyaránt ugyanabban a sötét, a legfontosabb titkokat
rejtő, a legtöbb ember számára soha meg nem mutatkozó dimenziórendszerben
történt. Nyilvánvalóan az összes benne rejtőző félelemtől és rutintól meg
akart szabadulni. Gazdagsága, befolyásos családja nem számított
életintenzitásához képest: azt az életstílust választotta, amelyiket csak a
legerősebbek, mint Burroughs, Leary, Bowie tudnak túlélni. Ő nem volt olyan
erős, mint ők. A halála előtti hetet folyamatos bulizással töltötte. Egyetlen percet
sem aludt az utolsó öt nap során. Halála másnapján családja csendes
megemlékezést tartott a Metropolitan Museum közelében lévő palotájukban. Mintha
egy Buñuel film szerepeit
játszották volna, a halottról szinte szót sem ejtve, drága italokat ittak, drága ételeket
ettek. A gyászszertartásra 2009. július 15-én, a szomszédos Andrett
ravatalozóban került sor. Dash Snow felesége, a fotómodell Jade le akarta
fényképezni férje tetoválásait. A szülők nem tartották jó ötletnek, hogy a
testet kivegyék a koporsóból és meztelenre vetkőztessék.
