A történelem első, vizuálisan is alaposan dokumentált eseménye az 1789-es francia forradalom volt. David, Prud”hon, Ingres, Géricault, Delacroix és Corot csak néhány a Párizsban összegyűlt tehetséges művészek közül, akik munkáikban emlékeztek rá.
„Az emberiség elnyomóinak megbüntetése kegyelem,
megbocsátani nekik barbarizmus.”
Maximilien Robespierre, 1794
Egy nagy múltú országban eluralkodik a káosz. Az államkincstár üres, javait eltékozolták azok, akiknek megőrzésük, gyarapításuk lett volna a feladatuk. A pénz és hatalom néhány, csak magával törődő kiváltságos kezében összpontosul. Az ország lakóinak gyorsan növekvő többsége állati szinten nyomorog, reményük sincs az emberhez méltó életre. Államcsőd fenyeget, a hatalmasok rivalizálása nem teszi lehetővé, hogy megoldást találjanak. Kitör a forradalom, évekig tartó, egyre kíméletlenebb terror kezdődik. A hatalmat addig gyakorlókat elfogják és kivégzik.
Aztán a forradalom elkezdi felfalni a saját gyermekeit is. A diktatúra élére egy hatalmi tébolyban és jelentéktelen külseje miatt kisebbségi komplexusban szenvedő ideológus kerül, aki paranoiája rohamaiban a saját legközelebbi harcostársait is kivégezteti. Végül ő maga is a forradalmi terror áldozatává válik. Egy másik, a hadsereg által támogatott, alacsony termete és kisebbségi származása miatt ugyancsak meglehetősen komplexusos diktátor kerül hatalomra. Gyorsan véget vet a néphatalom illúziójának, császárrá koronáztatja magát, és visszaállítja a régi rendet, amely a forradalom kitörésének oka volt. Aztán, hogy elterelje az alattvalók figyelmét saját, nem javuló sorsukról, és hogy maga is el tudjon feledkezni a vesekövei okozta gyakori, kibírhatatlan fájdalomról, a katonának besorozott alattvalók élén elindul, hogy meghódítsa a világot. Mindez nem fikció, hanem a 18. század végi, 19. század eleji Franciaország története, XVI. Lajos király kivégzésétől Bonaparte Napóleon hatalomra jutásáig.
A New York-i Morgan Library & Museum David, Delacroix, and Revolutionary France: Drawings from the Louvre című kiállításán látható mesterművek a francia királyok egykori palotájából a forradalmárok akaratából lett párizsi múzeum gyűjteményéből valók. A 80 rajzot bemutató kiállítás a gazdag családból származó, hiperaktív forradalmár, majd régi elveit elfelejtve, Napóleon megkoronázását és haditetteit pompázatos festményeken megörökítő Jacques-Louis David képeivel kezdődik. Mivel ő a francia forradalmat dokumentáló művészek közül a legemblematikusabb, s mert személyesen is nagy hatással volt az események alakulására, érdemes karakterét, jellemét, motivációit, munkásságát alaposabban elemezni.
Az Olaszországban is évekig tanuló, az olasz reneszánsz művészeit mestereinek tekintő David a rokokó stílust felváltó, historizáló, szimbolikus elemekkel üzenő neo-klasszicizmus úttörője volt. Legközelebbi barátai között megtalálhatjuk a jakobinus diktatúra vezéregyéniségeit, Jean-Paul Marat-t és Maximilien de Robespierre-t is. Robespierre-t ’A megvesztegethetetlen’-nek hívták hívei, ellenfelei a ’Dictateur sanguinaire’ (’Vérszomjas diktátor’) nevet adták neki. A forradalmi terror szükségességének fanatikus híveként és hirdetőjeként, a forradalmi nemzetgyűlés tagjaként aláírta a király és felesége, Marie Antoinette halálos ítéletét.
Az emberek viselkedésére, mentalitásuk, reflexeik kialakulására általában nagy hatást gyakorolnak testük kisebb-nagyobb torzulásai. Könnyen elképzelhető, hogy a zseniális művész vérszomjasságának oka az arcát eltorzító, arcizmait megbénító, táplálkozását megnehezítő, bizonyos mássalhangzók kimondását akadályozó, fiatalkori párbajban szerzett sebhely, amely az évek során nagyméretű, rákos daganattá (exostosis) fejlődött. Az elegáns, szellemes nyilvános beszédre való képesség igen nagy fontossággal bírt a 18. század végi Franciaországban. Mivel Jacques-Louis David az egyre növekvő, egyre groteszkebbé váló tumor miatt – közismert gúnyneve a ’David de les Tumeur’ (’A Daganat Davidja’) volt, ha meghallotta, sírógörcsbe, toporzékolásba torkolló, hisztérikus rohamot kapott – nem tudott érthetően beszélni. Testi tökéletlenségéből következően kialakult komplexusától hajtva inkább cselekedett. A brutalitásból, a mások sorsa feletti korlátlan hatalom érzetéből nyert önbecsülést.
Propaganda miniszterként számos, ma már a performansz művészet, vagy a happening műfajába sorolható, a római és pogány rítusok által ihletett, nagyszabású eseményt, látványos felvonulásokat rendezett a forradalom egyes stációinak és hőseinek megünneplésére. Hitler és más diktátorok sokat tanultak tőle. A fürdőkádjában meggyilkolt Marat temetését is ő rendezte. Eredeti terve az volt, hogy halott barátját vízzel telt fürdőkádban ravataloztatja fel és temetteti el, de a temetés idejére a holttest már oszlásnak indult, így kénytelen volt megelégedni azzal, hogy a ravatalon fekvő sebzett, felpuffadt testet időnként vízzel permetezték be. Marat halálát, torz testalkatú, bőrét elcsúfító bőrbetegségben (dermatitis herpetiformis) szenvedő barátját idealizáló, közismert festményen örökítette meg.
Robespierre észrevette a David által rendezett eseményekben, fesztiválokban, felvonulásokban rejlő óriási propaganda lehetőségeket. Ahogy később leghűségesebb tanítványa, Lenin akarta az orosz ortodox vallást behelyettesíteni a kommunizmus ideájával, s magát Krisztus helyére pozicionálni, úgy próbált Robespierre egy új, Rousseau gondolatain alapuló, a katolicizmust felváltó vallást kreálni, amelynek ő lett volna a főpapja.
Felkérésére a forradalmi naptár szerinti II. év Prairial hónapjának (Rét hava) 20. napján (1794. június 8. – a keresztény Pünkösd ünnepe) a művész a Mars mezőn emelt mesterséges dombon álló, a Szabadság – Egyenlőség – Testvériség eszményének szentelt oltár körül megrendezte a tiszta ész uralmát szimbolizáló Legfelsőbb Lény színházi előadáshoz hasonló ünnepét. A szertartáson Robespierre beszédet mondott az oltárnál, majd az isteni törvényeket a Sinai hegyéről lehozó Mózesként ünnepélyesen lesétált a lépcsőn és a David által átnyújtott fáklyával meggyújtotta az ateizmust szimbolizáló papundekli szobrot, amelyből a bölcsességet jelképező, tűzálló szobor bontakozott ki. Ez volt a Jacques-Louis David által rendezett utolsó fesztivál. Az eseményen, Robespierre főpapi (egyesek szerint Istent játszó) szerepén sokan megbotránkoztak. A botrány hamarosan a forradalom vezérének és legközelebbi elvbarátainak kivégzését, és nem sokkal később a művész bebörtönzését eredményezte.
Festményei mellett David rajzokon, szkeccseken is megörökítette a forradalom történetének epizódjait. Egyik leghíresebb vázlata Marie Antoinette guillotine-hoz vezető útját mutatja. A Morgan kiállítás első darabja David bebörtönzése idején készült, egyik rabtársát ábrázoló tusrajz. Láthatunk vázlatot az 1799-ben, a börtönből való kiszabadulása után festett A szabin nők című festményéhez, és számos, a Napóleon megkoronázását megörökítő, monumentális képéhez készített szkeccset is. A művész alig egy évtized alatt vált kérlelhetetlen forradalmár terroristából császárpárti udvari festővé.
Davidnak számos tanítványa és követője volt. Közülük néhány, mint François Gérard, vele együtt vettek részt a forradalomban. Gérard Marius Rómába érkezik című, karókra tűzött fejekkel sokkoló rajza rémségesebb mestere bármely művénél. A másik tanítvány, Pierre-Narcisse Guérin Racine Phaedra című operájának egyik jelenetét illusztráló műve a neo-klasszicizmus eszközeivel létrehozott giccs, a klasszikus tragédiát rossz operává változtatja. A David által egyszerűen bolondnak minősített Anne-Louis Girodet de Roucy-Trioson őt nyíltan lenéző mesteréhez hasonlóan Napóleon népszerűsítésére vállalkozott. Midas ítélete című, David róla alkotott lesújtó véleményét tökéletesen igazoló képén aktok kavarognak érzelmes állatok társaságában. Különös módon ez a maga idejében ízléstelen őrületnek számító rajz megelőlegezi számos ismert és elismert mai művész stílusát és mentalitását.
Jean-Auguste-Dominique Ingres David egyik hűséges, de ésszel és tehetséggel is megáldott tanítványa volt. Ingres örökölte mestere idealista fixációját és a rajzolt vonalat kontrolláló logikáját, de hozzáadta a maga ösztönös érzékenységét a naturalizmusra. Mint David, ő is a történelmi tárgyú munkáit tartotta valódi művészetnek, míg portrékat csupán a honorárium kedvéért festett. Arcképei sokkal értékesebbek, tisztábbak, könnyedebbek, mint sok esetben túlmunkált történelmi művei. 1832-es, Madame Louis-Francois Bertint, egy nagyhatalmú párizsi újságszerkesztő feleségét ábrázoló portréja igazságtartalma miatt a műfaj csúcsteljesítménye. A képen a középkorú, testes asszony jókora bajusza tisztán kivehető, ugyanakkor a nem túl attraktív nő furcsa módon vonzónak tűnik, a groteszk vonások mögül felsejlik kedves természete. Persze Ingres hazug képeket is alkotott. 50-es évei közepén, 1835-ben hagyta el Párizst, miután a kritikusok kigúnyolták egyik monumentális, vallásos képét. Ekkor rajzolta a magát friss arcú, lélekkel teli tekintetű, rajzoló kezét kecsesen tartó szépfiúnak mutató önarcképét, amivel az új klientúrának akarta eladni magát.
Pierre-Paul Prud’hon Napóleon felesége, Josephine Bonaparte kedvenc művésze volt. Szeretőjéről, Constance Mayerről készített intim krétarajza kedves, érzékeny, kissé bánatos tekintetű fiatal nőt mutat. Nem sokkal a portré elkészülte után Constance megölte magát, mert attól félt, hogy a művész elhagyni készül őt. Szerelme halála után Prud’hon egy barátjának ajándékozta a rajzot. Nem tudta elviselni tragikus sorsú barátnőjének látványát, azt hitte, hogy Constance a képről beszél hozzá.
A kiállításon legnagyobb számban Ferdinand Victor Eugène Delacroix, leginkább a hollywoodi B-filmek stílusára emlékeztető munkái láthatók. Daviddal ellentétben Ingres riválisa, a romanticizmus legmeghatározóbb alakjának tartott Delacroix, a híres, a francia forradalom idealizmusát megörökítő A Szabadság vezeti a népet című festmény alkotója nem volt hithű forradalmár, még saját küldetéstudatába bolondult művész sem. Nem foglalkoztatták a közügyek. Saját szakmájának fortélyait kutató mesteremberként határozta meg magát. Baudelaire szavaival „Delacroix szenvedélyesen szerette a szenvedélyt, de hideg elhatározással próbált róla a lehető legtisztábban beszélni.” Képeit kizárólag megrendelésekre készítette.
A kiállítás meglepetése a vad karikaturistaként ismert Honoré Daumier gyengéd, portré-szerű, fiatal, valószínűleg kézimunkájába mélyedt munkásnőt ábrázoló vázlata. A nő arcára árnyék vetül, a haján fények játszanak. A rajz akkor készült, amikor a művész el próbálta dönteni, hogy az akadémikus festő pályát, vagy a zsurnalizmust válassza. Végül, szerencsére a társadalmi igazságtalanságok miatt érzett felháborodásától, a pusztuló kultúra megörökítésének szenvedélyétől vezérelve az utóbbi mellett döntött, példát adva a későbbi korok szociálisan érzékeny karikaturistáinak. Giccses érzelmeket keltő, fényesre lakkozott, patetikus, monumentális festményekből már régen épp elég készült. A társadalom, az emberi psziché akkut problémáira rávilágító bátor, friss, csípős karikatúrákra viszont mindig égető szükség van.
Morgan Library & Museum, New York
2011. szeptember 23. – december 31.