2011. január 21-én a New York-i Memorial Sloan-Kettering rák klinikán 72 éves korában, májrákban meghalt a land art, body art és konceptuális művészet egyik úttörője, Dennis Oppenheim.
Marcel Duchamp nyomdokain haladva azokhoz a művészekhez tartozott, akik a táblakép festészetet és hagyományos szobrászatot, a művészi pátosszal együtt rég túlhaladottnak látták, a művészetet az élethez, az életet a művészethez akarták közelíteni.
A Washington állambeli Electric City-ben született művész az 1960-as évek elején, Kaliforniában, az oaklandi California College of Arts and Craftsban, és a Paolo Altó-i Stanford egyetemen tanult művészetet. 1966-ban költözött New Yorkba, ahol haláláig élt. Első kiállítását 30 éves korában rendezte. Karakteréről sokat elárul az 1971-es Rocked Circle – Fear (Megkövezett/Meghintáztatott kör – Félelem) című body art műve. Dennis Oppenheim a New York-i járdára festett kb. másfél méter átmérőjű kör közepén állt, miközben egy barátja a harmadik emeletről úgy próbált ökölnagyságú köveket ejteni a körbe, hogy azok ne találják el a művészt. A mutatvány sikerült.
Oppenheim eladhatatlan művekkel indult el pályáján, performanszokkal, hóba taposott nyomokkal, jégbe vágott lékekkel, mezők felszántásával, bevetésével, manhattani utcarészlet besózásával, az ujjába fúródott szálka felnagyított fényképével, városrészletek, tájak műalkotássá nyilvánításával. Nem volt tőle idegen a showman szerepe, a cirkuszi bohóctréfák világa és a grandiozitás sem. Installációira, gyakran óriási méretű szobor-konstrukcióira a mérnöki pontosság, a részletek tökéletessége a jellemző. Szerette a gépek világát az emberi test funkcióival és az emberi psziché működési mechanizmusával kombinálni.
Igyekezett a közönséget is bevonni az alkotói folyamatba. Konstrukciói gyakran tartalmaztak bravúrosan kivitelezett mozgó részeket, hangokat, álló vagy folyó, örvénylő vizet. A valódi tűz – gázégők, pirotechnikai eszközök használata – is művészi eszköztárához tartozott, olyannyira, hogy több kiállításán, performansza során meggyűlt a baja a tűzoltósággal. Munkáinak címei erős költői tehetségről árulkodnak. Csak egy példa: „Állomás radioaktív lovak fogva tartására és megvakítására”. Humora sem volt mindennapi. „Koreában jó lenni, ha a műveid hisztérikusak” – nyilatkozta, amikor szobrokat rendeltek tőle az 1988-as szöuli olimpiára.
Egyes munkái erős rokonságot mutattak Joseph Beuys művészetével. Például ahogy Beuys tanított halott nyulat a művészetre, úgy tanította azt apró, üres székek sorának egy Oppenheim maszkját viselő marionett bábú, az 1976-os Lecture sorozatának egyik első darabjában. A nagyon német, nagyon tanáros karakterű Beuystól leginkább vad, provokatív, fekete humora különböztette meg. Ő olyan képzeletbeli művész munkásságáról tartott előadást a liliputi székeknek, aki művészetének kedvenc részévé tette a merényleteket.
Művei gyakran tartalmaztak kortársai, művészbarátai – mint például Vico Acconci, Bruce Naumann, Alice Aycock és Claes Oldenburg – nézeteire, munkáira, személyiségére vonatkozó, legtöbbször szarkasztikus referenciákat. A referenciák használata nem ritka a művészetekben, de kevés művész tudta olyan személyessé, intimmé, multidimenzionálissá tenni ezeket a hivatkozásokat, kölcsönzéseket, olykor pimasz lopásokat, mint ő. Az 1973-as Recall (Emlékezés) című installációjában videó monitor mutatta Dennis Oppenheim ajkainak közelképét, ahogy pályája kezdetéről beszél síri hangon, barátja, Vico Acconci jellegzetes modorában, annak témáról témára ugrándozó előadásmódját parodizálva. A monitoron mozgó ajkak egy terpentinnel megtöltött, hosszú tepsiben tükröződtek, utalva arra, hogy Vico Acconci közismerten a terpentin gőzét beszíva igyekezett serkenteni memória celláit.
Munkássága erősen kapcsolódott a pop arthoz. Felnagyított mindennapi tárgyai – csokoládé bonbonok, hintaszék, ecsetek, gyémántgyűrűk – különösen Claes Oldenburg szobraival mutatnak rokonságot. A gyermeki bájhoz, ártatlansághoz vonzódó, tulajdonképpen óriási játékszereket alkotó, a provokációnak még a látszatát is gondosan kerülő Oldenburggal ellentétben Dennis Oppenheim nem riadt vissza a kényes témáktól. Az 1997-es Device to Root Out Evil (A gonosz kiűzésére használható eszköz) című nagyméretű konstrukciója egy tornyával lefelé fordított templom, a torony sokakat felháborító módon fúródik a földbe. 2001-ben egy Buenos Aires-i parkban került elhelyezésre az argentin katonai diktatúra áldozataira emlékeztető szobra. A Monument to Escape (A szökés emlékműve) című konstrukció három, egymásra dobált, kocka formájú ház-forma, az ablakokon és ajtókon rácsok.
Dennis Oppenheim munkáira az áttetszőség, a csaknem-nyilvánvalóság, a Zen koánok egyszerű, mégis a megismerés kapuinak sokaságát megnyitó mágiája jellemző. Több utána következő művész generáció számára jelentett és jelent fontos inspirációforrást. Annak a nagy egyéniségekből álló művészgenerációnak egyik utolsó képviselője volt, amely számára még ugyanolyan fontos volt az önépítés, személyiségük tudatos megkomponálása, mint az általuk létrehozott művek.