Az 1978-as emigrációm előtt 33 évig a bolsevista diktatúra Magyarországának szextelen szürkeségében éltem. Szervezetem, érzékeim, lelkem a túlélés érdekében hozzászokott a szürkeséghez, csak az alapszíneket láttam, festményeim, díszlet- és jelmezterveim nem tartalmaztak színárnyalatokat. Párizsba költözve hosszú ideig kifejezetten fárasztottak a színek.
Túlterhelték látószerveimet, fokozott működésre kényszerítették a látóidegeimhez kapcsolódó agysejtjeimet, elálmosítottak. Párizs után a szürkeség skót-puritán birodalmába tartozó kanadai Torontóban éltem öt évig. 1985-ben költöztem New Yorkba. Először Chelsea-ben, aztán a SoHo-ban laktam. Egyik negyedre sem a virágok és a fák jellemzőek, inkább az aszfalt, fém és beton. A város energiája azonban felszabadította a képzeletemet és divattervező feleségem megtanított a színárnyalatok használatára. Első New York-i festményeim pszichedelikus színekben tündököltek, aztán elkezdtek árnyaltabbak lenni. 1986 tavaszán a New York-i SoHo-ból Brooklyn Greenpoint negyedébe költöztem. Az akkor főleg lengyel falvakból származó bevándorlók, kisebb részben Puerto Rico-i és ír proletariátus lakta negyed nevével (Zöldpont) ellentétben egyáltalán nem volt zöld. Calyer utcai lakásom ablakából kitekintve az aktuális évszakot is csak havazáskor lehetett megállapítani. Akármerre néztem az égbolt szürkéskékjén kívül csak a szürke árnyalatait láttam, betont és a házak falát takaró műanyag zsindelyutánzatot. Sehol egy fa, bokor, fűszál. Az azbeszteltakarításra részegen igyekvő, a műszak végén még részegebben hazatántorgó lengyel atyafiak és asszonyaik is általában a szürke árnyalataiba öltöztek. Az 1980-as évek végén érzékelni kezdtem színérzékem elvesztését. Ahogy az arcom sok New York-i polgáréhoz hasonlóan elkezdett szürkülni, festményeim is egyre szürkébbek lettek. Szerencsére szürkülő festményeimre volt kereslet, így 1989-ben, a színeket keresve már módomban állt gyakran elutazni New Yorkból. Első hosszabb utam Délre, New Mexico államba vezetett. Három hónapot töltöttem az okker, vörös és türkiz árnyalataiban pompázó, tiszta levegőjű, óriási azúr égbolt alatt lélegző sivatagban, a cowboy és indián filmek romantikus helyszínén. Később is többször visszatértem New Mexico-ba festeni. A navajo homokfestményeket tanulmányozva magam is rátértem a természetes pigmentek, színes homokok és porrátört kövekből, szárított növényekből és virágokból nyert festékanyagok használatára. Néhány hét alatt visszatért a színérzékem. A sivatag színei annyira beleégtek agysejtjeimbe, hogy azóta is velem vannak. Bármilyen szürke környezetbe is kormányozza időhajómat a sors, elég, ha becsukom a szemeimet, már látom is Santa Fe, Albuquerque, Taos, El Morro, az adobe stílusú épületek, az indián cserepek, és a szél és víz ereje formálta mesák színeit.
Sok amerikai festő, a híresebbek közül Georgia O’Keeffe, Stuart Davis és Richard Diebenkorn (1923–1993) találta meg lelki hazáját New Mexico sivatagjában. Festőkolóniák alakultak ki, művészeti iskolák indultak el innen. Richard Diebenkorn 1950 januárjában, 27 éves korában költözött a sivatagi állam fővárosába, Albuquerque-be, ahol harminc hónapot töltött. A New York University Grey Art galériájának 2008. április 5-ig megtekinthető kiállítása Diebenkorn New Mexico-ban festett képeit mutatja be. Első pillantásra sugárzó, botladozó, ugyanakkor erőfeszítések nélkül létrejött összevisszaságoknak tűnnek ezek a festmények. Később a művész jóval grandiózusabb, komplexebb képeket festett, amelyeknek az erejét elvette a túl nagy elméleti tudás, a spontenaitás fájó hiánya és a nehéz munkával kitermelt „személyes” stílus, amely annyi művész kiteljesedését korlátozza. Diebenkorn soha nem festett szabadabb, kevésbé kiszámítható tekintő műveket, mint az Albuquerque-ben töltött két és fél év alatt.
Diebenkorn képzett festőként érkezett New Mexico-ba. Gyermekkorát a legeurópaibb amerikai városban, San Francisco-ban töltötte, ahol anyai nagyanyjától tanulta a festészet mesterségének alapjait. A Stanford egyetemen tanult művészetet, elsősorban Edward Hopper fényekkel átitatott művei voltak ezekben az években nagy hatással rá. 1944-ben Virginia államban kapott tengerészgyalogos kiképzést. Szabadidejében a washingtoni Phillips gyűjtemény és a New York-i Museum of Modern Art képeit tanulmányozta. 1946-ban visszatért San Francisco-ba, ahol a California School of Art hallgatója lett, a figuratív festő David Park irányítása alatt tanult festészetet. Aztán egy ösztöndíj lehetővé tette, hogy a New York államban lévő, művészkolóniájáról híres Woodstockban töltsön nyolc hónapot. Napi 12 órás műszakokban tanította itt magát festeni. A Grey Art galéria kiállításának katalógusában Gerald Nordland „a 20. század második fele egyik kreatív gigászának, a modernista művészek egyik legeredetibbjének” nevezi Diebenkornt, aki egyáltalán nem tartotta magát modern művésznek. Úgy érezte, hogy tradicionális festő, aki a hagyományos festészet hagyományait követi és igyekszik kiterjeszteni.
Festői tehetsége mellett Diebernkornnak képessége volt a progresszív művészeti gondolatok befogadására és a szintézisre. New Mexico-ban az abban az időben kiteljesedő absztrakt expresszionizmus vonulatát követte és igyekezett tágítani. Egymásra halmozott színekkel és a festékrétegeken áthatoló egyenes, általában fekete vonalakkal dolgozott. Munkáiban sikerült asszimilálnia Willem de Kooning absztrakciós technikáit, a képregények világát, elsősorban George Herriman, a Krazy Kat képregény sorozat alkotójának stílusát, anélkül, hogy bárki epigonizmussal vádolhatná. A Grey Art galéria kiállításán 19 festménye, 24 papírképe és egy szobra látható. A kiállított munkák nagy részét eddig alig ismerhette meg a közönség. Tisztán érzékelhető a munkákon New Mexico hatása, a sivatag színei és formavilága, a tiszta levegőben táncoló fények. Diebenkorn gyakran mondta, hogy művei reakciók az őt körülvevő valóságra. Kijelentését semmi sem igazolja jobban, mint Albuquerque-ben festett képei.
Grey Art Gallery, New York