A magyar kortárs művészet Flash Gordonja, drMáriás Szörnyű kedvenceim címmel mutatta be legújabb festménysorozatát a Tudósok zenekar fennállásának 25. évfordulóját ünneplő összművészeti fesztivál keretében, az A38 állóhajón.
mottó: „Az igazi szépség támad, lehengerel, rabol, végül szétrombol.” (Yukio Mishima)
A kiállítást Gulyás Gábor, a Műcsarnok nemrég kinevezett igazgatója a művészet és a politika kapcsolatát filozófushoz illő, tiszta gondolatvezetésű, számos szellemi dimenziót felvillantó beszéddel nyitotta meg.
A kifogyhatatlannak tűnő energiakészletekkel rendelkező drMáriás igazi neoreneszánsz ember. A klasszikus baletten kívül (ebben nem vagyok biztos) szinte az összes műfaj energikus művelője. Hatékonysága, termelékenysége régóta lenyűgöz. A Tudósok számtalan magyarországi és külföldi koncertje, lemezfelvétele mellett minden évben számos önálló és csoportos kiállításon mutatja be legújabb festményeit, több rangos kiadványnak ír rendszeresen, egymás után adják ki könyveit. Hátrányos kiindulási helyzete ellenére – a néhai Jugoszláviát szétromboló háború borzalmai elől menekülve költözött az 1990-es évek elején Magyarországra, ahol pályáját gyakorlatilag a nulláról, számára többé-kevésbé ismeretlen közegben kellett újrakezdenie – drMáriás egyre inkább kikerülhetetlen jelenséggé vált az önmaga farkát majszoló magyar szellemi életben.
A viperafészkeket kerülve a legritkább esetekben írok magyarországi vonatkozású tudósításokat, de a Tudósokról és drMáriás képzőművészetéről már több mint tíz éve viszonylagos rendszerességgel publikálok a legkülönbözőbb nyomtatott és elektronikus sajtótermékekben, mert esetükben, erőművük, drMáriás kreatív energiáit vizsgálva alapvető fontosságot, természeti jelenségekhez hasonlatos, evidenciális grandiozitást érzek. Nem véletlen, hogy az artportal VideoBio sorozatának első darabjában drMáriást és addigi életművét mutattam be 2009 júniusában.
2007–2008 körül fontos változást érzékeltem a kötetlen sínpályáján gőzmozdonyként száguldó (pipázik) Főtudós punk és new wave szellemiségből, valamint saját, valóban megélt életének abszurd tényeiből táplálkozó képzőművészetében. A 2008-ban, a budapesti Műcsarnokban bemutatott, TérErő című, a celebekre fókuszáló sorozatával, korábban kifejlesztett formavilága megtartásával, tökéletesítésével egy-egy szériáján belül művei tematikailag is egységessé váltak.
Külön örömömre szolgált, hogy 2009-ben, a K.Petrys Házban kiállításra került Válassz! című festménysorozatával drMáriás bemerészkedett a politika ingoványos, a kortárs magyar művészek legtöbbje által nagy ívben kikerült területére. Érzékeny, nagy bátorságot, éberséget, lelkierőt igénylő operáció ez, hiszen elég egyetlen félreérthető jel és az aktivistát azonnal, végérvényesen hozzácsapják valamelyik politikai holdudvarhoz. A függetlenséget, a nagy szellemi magasságokból és egészséges távolságból történő elemzést pedig tradicionálisan nem bocsájtják meg ebben a tenyészetben.
A politikusok törvények és szokásjogok felett (alatt) lebegő, gyakorlatilag pártjukon és családjukon, holdudvarnokaikon kívül senkinek felelősséggel nem tartozó bráhmin-kasztja illusztris tagjainak portréit, félve az elkerülhetetlen retorzióktól, drMáriáson kívül szinte senki (figyelemreméltó kivétel Borsos Lőrinc ezirányú, lendületes munkássága) sem meri megfesteni ebben a Jóisten által folyamatosan, okkal náspángolt országban.
Pedig, ahogy a múltbéli uralkodók nagy udvari festők által alkotott arcképeit tanulmányozva tapasztalhatjuk, minden fotónál, videó felvételnél igazabb dokumentációi lehetnének ennek a szavakkal sem igazán rekonstruálható, zavaros, önpusztító kornak az igazi, személyes, az abszurd, mocskos, ragadós lényeget megláttató, érzékeltető képzőművészeti alkotások. Akár akarjuk, akár nem, tudomásul kell vennünk, hogy a világ e sötét, baljósan árnyékos, alig betemetett, de letagadott tömegsíroktól bűzlő oldalának valódi sztárjai nem a művészek, írók, gondolkodók, színészek, manökenek, hanem a hajófedélzeten elszabadult ágyúkként az alattvalók életét romboló, egymástól csak lényegtelen, felszíni jegyekben különböző, a hatalom megszerzésén és megtartásán kívül semmihez sem értő politikusok.
DrMáriás legutóbbi, az A38 állóhajó új galériájában bemutatott Szörnyű kedvenceim című festmény-szériájában további dimenzióval gazdagodott a művész dinamikusan fejlődő képi világa. Stílusbravúroknak lehetünk tanúi, amikor egymás után tanulmányozzuk a képeket. Megörökítésre érdemesnek tartott politikusait drMáriás ismert nyugati művészek műtermeiben, azok stílusát lényeget láttató minimalizmussal, nagy mesterségbeli tudással megidézve festette meg. Vadkeleti figurákat mutat a nyugati művészet kontextusában.
„Már tizenévesen nagyon érdekelt a kortárs festészet, s megannyi európai múzeumot, galériát bejárva csodáltam Bacon, Baselitz, Basquiat, Chia, Cucchi, Dubuffet, Jones, Malevics, Magritte, Rothko és más nyugati művészek alkotását. Gyönyörűek voltak, mindegyik a maga módján. Majd amikor hazaértem, otthon Tito képeit láttam az iskolában, a tévében, az újságban, s azok ugyanolyan mélyen belém vésődtek. Majd eltűnt Tito, s megjelent Milosevic, akit érdekes, jóképű embernek tartottam eleinte, később viszont egyáltalán nem. Kelet-európai lévén mindkét világot a magaménak tartom. A kapitalizmus nagy sztahanovistái, a nyugati művészettörténészek és gyűjtők által működtetett modern művészettörténet szépségeit egyrészt, másrészt a kelet-európai történelmet meghatározó alakok arcvonásait, a közösségünkből kikerült történelmi csúcsegyedeink pecsétjeit, mint kényszerűen talált, belénk sulykolt, szeretett vagy gyűlölt képi világunk legérzékenyebb elemeit, amelyek identitásunkról, korunkról, szépről és szörnyűről alkotott fogalmunk elkerülhetetlen velejárói. Számomra mindkettő egyformán fontos. Az előbbi az elérhetetlen szép autonóm, zárt módon működő utópiájaként, az utóbbi a megélt idő, korunk népművészeti mintáiként. Éppen ezért igyekszem a kettőt összehozni. A nyugati esztétikumba a keleti arcokat belopni, gyógyulás céljából a háttértartalmuktól megfosztani, megszépíteni, esztétikussá, nyugativá tenni. Így, ha Enzo Cucchi képi világába ágyazva látom Szlobodán Milosevicet, akkor már nem is vált ki belőlem félelmet, mint akkor, amikor hazámból miatta elmenekülni kényszerültem, hanem megnyugvást, szeretetet, hisz szimpatikussá vált az olasz mester mediterrán hangulatú túlvilági tüzében, ahogy magányosan rám vár, hogy egy szép napon együtt focizzunk. Hasonlóképpen a többi festmény is egy-egy arcot mutat be, akikkel valamilyen viszonyom volt. Legyen az Tőkés László, akit a brüsszeli Magritte-ház látogatását követően a Brüsszel-Budapest járaton ülve láttam, vagy az ugyancsak a Vajdaságból elszármazott Rákosi, akit a panelház előtt láttatok, amelyben édesanyám él Pesten, jobb híján egy tornatanár szemszögéből mutatva, lévén a Rákosi-korban nem lehetett külföldre utazni, nyugati mesterek műveivel találkozni. Vagy Szanyi Tibor, akit a műtermem környékén olykor látok, pillanatokkal azután, hogy Basquiat-ról írtam esszét, vagy Deutsch Tamás, aki egykor a Tudósok együttes honorját fizette nekem, két koncert összegét annak ellenére, hogy az első hallatán a másikra már nem tartott igényt” – írja drMáriás a Szörnyű kedvenceim-sorozat képei kapcsán.
Az intelligencia és a belőle fakadó bátorság, humor számomra a legfontosabb emberi értékek. DrMáriásnak és permanensen fejlődő (ő nem elbutul, elhülyül, megőrül, mint a legtöbben, hanem bölcsebb lesz, elméje, kifejező ereje élesedik az évek múlásával) munkásságának legfőbb erényei. DrMáriás nem csak álmodozik projektekről, hanem pillanatok alatt, látszólag különösebb erőfeszítések nélkül meg is valósítja azokat ebben a nagyon nehezen értelmes munkára fogható környezetben.
Persze a tervek megvalósításához óriási diplomáciai érzék, a vadul fortyogó cenzori, kiskirályi egók megfelelő kezelése, a saját személyiség neutralizáló álcázása, a szerethetőség hatékony kivetítése szükséges, és ezekhez a tudományos eszközökhöz, módszerekhez kevesen értenek drMáriásnál jobban ebben az országnak nevezett, természetellenes képződményben.
A jó doktor úgy tud az örvénybe nézni, hogy az nem szívja magába. Megnyugtató biztonsággal navigálja hajóját a toxikus mocsár boldogtalan démonok és éhes kísértetek által dagasztott szennyhullámain. Bár remekül kezeli a rendszertelenség rendszerét, nem vált ahhoz hasonlóvá. Megbízható, derűs, elegáns, igazi európai gentleman maradt. Ezt a pipáját elgondolkodva szívó, megnyerő modorú, mindenkivel szót értő, joviális tudóst egyszerűen nem lehet visszautasítani. Számomra világos, hogy mutánsról van szó, a hatodik faj elpusztíthatatlan vezérképviselőjéről, valódi alkimistáról, aki a köznapi merdéből csillogó aranyat tud varázsolni.
A 38
2011. 4. 23. – 2011. 5. 15.