A jelenleg érvényesnek tekintett elmélet szerint az amerikai kontinensek
őslakói, akiket az Újvilágot Európa számára felfedező Kolumbusz tévedésből indiánoknak
nevezett el, valamikor 9 000 és 50 000 évvel ezelőtt, az akkor még
száraz lábbal átkelhető Bering szoroson keresztül, több hullámban érkeztek
Szibériából. A mongol népcsoportokhoz tartozó törzsek gyalog vándoroltak, s
vadászó, gyűjtögető életformát folytattak. Lovaik nem voltak, hiszen a ló
háziasítása az Újvilágba való érkezésük idején még nem kezdődött el.
A kutatások
szerint az állatot időszámításunk előtt 3 500–4 000 évvel ezelőtt, a mai Ukrajna és Kazahsztán
területén szelídítették meg. Kolumbusz érkezésének idején tehát még nem éltek
lovak az Amerikákon. Második utazása során, 1493-ban Kolumbusz 25 lovat hozott
az újonnan felfedezett területekre, a spanyol konkvisztádorok még többet,
később a francia, angol, holland gyarmatosítók tovább szaporították számukat.
Az indiánok kezdetben féltek a lovaktól, pokolbéli szörnyetegeknek tekintették
a hatalmas termetű állatokat. A lóháton támadó, páncélruhás, sisakos,
lőfegyverekkel rendelkező spanyolok könnyűszerrel mészárolták le az őslakosokat.
Csaknem kétszáz
év telt el, mire Észak-Amerika indiánjai maguk is használni kezdték a lovakat.
Történelmi dokumentumok szerint az indiánok először 1680-ban, a mai New Mexico állam
területén lévő Santa Fe város környékén kitört indián felkelés során
zsákmányoltak először nagyszámú lovat, és más, a fehérek által tenyésztett
háziállatot. Az indiánok a lovakat kezdetben „Nagy kutyának”, vagy „Nagy
szarvasnak” hívták. Hamar elsajátították a lovaglás művészetét. Az 1754 és 1763
között zajló „francia és indián” háború idején már a síksági (Plains) indiánok számítottak
a világ legjobb lovasainak. Az indiánok megtanulták szent állatként tisztelni a
lovat. Hátaslóként és igavonóként egyaránt használták. Nyereg nélkül ülték meg
az állatot, hátáról nyíllal és puskával egyaránt rendkívüli pontossággal tudtak
lőni, bármilyen irányban, vágta közben. Ha lovuk kimúlt, ugyanolyan
gyászszertartással búcsúztak tőle, mint amilyennel a saját halottaikat
tisztelték meg. Húsát megették, patáiból ragasztót, farkából fejdíszeket,
karkötőket, bőréből ruházatot, sátrakat, lábbelit, csontjaiból szerszámokat
készítettek. Az indiánok magas szintű ló kultúrája csak körülbelül száz évig
tartott, a törzsek kiirtásával, rezervátumokba kényszerítésével, a 19. század
második felében fejeződött be.
A New Yorkba
látogatóknak ajánlom, hogy a Metropolitan Museum, a Museum of Modern Art, a
Frick Collection, a Whitney és Guggenheim múzeumok, a Museum of Natural History
és a művészeti galériák mellett látogassák meg a Smithsonian National Museum of
the American Indian Manhattan déli csücskében lévő kiállítótermeit is. A múzeum
több millió indián műtárgyat és használati eszközt őriz, amelyeket megtekintve
fogalmat alkothatunk az egykori indián kultúrák páratlan gazdagságáról. Az
intézménybe most az A Song for the Horse
Nation című, az eltűnt amerikai indián ló kultúrát bemutató kiállítás vonza
a látogatókat. 96 kivételes szépségű műtárgyat láthatunk a kiállításon. Hímzett
lótakarókat, a lovasok viseleteit, díszes ló maszkokat és más, a
lótenyésztéssel kapcsolatos tárgyakat. Megtekinthetjük híres indián főnökök, az
apache Geronimo, a nez perce törzset vezető Chief Joseph,
és a hunkpapa lakota sioux Chief
Rain-in-the-Face (Arcba-Vágó-Eső Főnök) puskáit is. A gyorsan sikeres
lótenyésztőkké vált indiánok lovaikat lőfegyverekre cserélték a fehérekkel,
hogy eredményesebben harcolhassanak az ellenséges törzsek és a területeiket
elfoglaló telepesek ellen. A lótakarókat gyöngyökkel hímezték ki, mindegyik
törzs a saját motívum készletét és szimbolikus színeit használta. A ceremoniális
táncok buzogányait művészi lófej faragványokkal látták el. Lóbőrökre jegyezték
fel történelmük eseményeit. Egy, a 19. század közepéről származó szarvasbőr
köntöst színes ló ábrázolások, sátrak, medvevadászatok és ellenséges törzsekkel
vívott csaták képei díszítenek. A cheyenne
river sioux törzs művésze készítette a lóbőr pajzs-borítóra festett,
absztrakt, kortárs művészeti alkotásra emlékeztető csataképet.
Az utóbbi
évtizedekben Amerika indiánjai elkezdtek egykori kultúrájuk feltámasztásán
dolgozni, ami az állami támogatások ellenére, az életkörülményeik,
életstílusok, szokásaik visszafordíthatatlan megváltozása miatt reménytelen
vállalkozás, a legjobb esetben is csak skanzenesítésre, szimbolikus újraéledésre
vezethet, épp úgy, mint az eltűnt európai népi kultúrák feltámasztására tett
izzadtságszagú kísérletek. A kiállításon láthatunk mai indián népművészeti
termékeket is, mint például a sioux
törzshöz tartozó Juanita Growing Thunder Fogarty színpompás, sündisznó
tüskékkel, gyöngyökkel, tollakkal, rézgombokkal díszített ló maszkját, amely a
többi kortárs indián műalkotással együtt tragikusan olyan, mint a valósággá
soha nem válható álom.
