A New York-i Metropolitan Museum Art Night Vision: Photograpy After Dark című kiállítása azt vizsgálja, hogy miképpen használták ki a modernista fotóművészek az éjszaka képeiben rejlő vizuális és szimbolikus lehetőségeket.
„While we sleep they go to work/… it”s the death of love” („Amíg mi alszunk ők dolgozni mennek/… ez a szeretet halála” – David Bowie: Up The Hill Backwards, NL nyersfordítása). Bár környezetem nyomására, mondhatnám zsarolására, életösztönöm tiltakozását figyelmen kívül hagyva, sokszor próbáltam megváltozni, nem sikerült. Iszonyodom a gyilkos Nap fényétől. Éjfél körül kezdek élni. Az éjszaka gyermeke vagyok, nem kétséges. Vállalnom kell a konzekvenciákat. Barátaim, honfitársaim, testvéreim a szellemek és kísértetek, akik csak sötétedés után mutatkoznak. A telihold sápadt korongja előtt elsuhanó denevérek, a temetőkben huhogó baglyok, a távoli farkasüvöltés a bioszférám.
Míg a strandokon kábultan, az ájulás határán ténfergek az önfeledten sütkérező napimádók között, az éjszaka megtölt energiával, megszépít és megfiatalít. A városok számomra sokkal vonzóbbnak, puhábbnak, kedvesebbnek, vagy legalábbis kevésbé specifikusnak tűnnek sötétedés után. A hangjuk is ilyenkor kezd tetszeni. Mivel lakóik álomtalan álmukat alusszák, a fajtaidegenségből adódó, számomra gyakran életveszélyes konfliktusokkal is ritkábban kell számolnom napnyugta után. Tisztábban gondolkodom, többre, jobban emlékezem éjszaka, mint a nappali órák terrorja alatt. Szeretek az éjszakai tengerben fürödni, a Tejút pompájában gyönyörködni sivatagokban, s gyermekkorom legszebb emlékei közé tartoznak a magányos, éjféli kirándulások a temetőkbe.
1980-ban, a kanadai Torontóban ismerkedtem meg az akkor még éjszakai fényképezésre specializálódott Ray Charles White fotóművésszel. Ray a nagy amerikai természetfotós, Ansel Adams tanítványa volt, tőle leste el a sötétben fényképezés titkait. Fotómodellként, asszisztensként gyakran elkísértem éjszakai fotográfiai expedícióira, Torontóban és a várostól északra elterülő tóvidéken. Az éjszakai fotózás türelmet, belső nyugalmat igénylő, meditatív tevékenység. Ray hosszú expozíciós időkkel dolgozott. Gyakran 7-8 órát is igénybe vett egy-egy képének elkészítése. Közben ügyelni kellett arra is, hogy a kamerára nem csapódjon ki a harmat, ne szálljon rovat az objektívre, legfőképpen pedig a nyitott lencséjű kamera mozdulatlanságára kellett vigyázni. Amíg a fény lassan kirajzolta a képet a negatívon, csendben beszélgettünk, vagy némán gyönyörködtünk a sötétséghez szokó szemeink előtt kibontakozó, titokzatos tájban, a csillagokban, az időnként felragyogó északi fényben.
1982 novemberének egyik hideg éjszakáján, a torontói St. Claire víztároló dombján Ray lefényképezte alkotócsoportunkat, a SPIONS-t. Ezúttal megelégedett egy, az ő mértékéhez képest rövid, 16 perces expozíciós idővel. Ennyi ideig kellett mozdulatlanul állnunk a kamera előtt a dombtetőn, míg Ray időnként körbevakuzott bennünket. Nehéz időszakot éltünk át éppen. Praktikus okokból napok óta böjtöltünk és nem aludtunk.
A fénykép elkészülte után csoportunk csupán egy vékony, áttetsző ruhát viselő női tagja, Ta elájult. Amikor magához tért, folytattuk a fényképezést a közeli Casa Loma udvarán. (A gótikus kastélyt, az alatta lévő, rejtekajtókon át megközelíthető kazamatákkal, és a kazamatákból nyíló, mindmáig csak részben feltárt, állítólag a város alatt az Ontario tó partját is elérő alagútrendszert 1911–14 építtette az okkult tudományok iránt szenvedélyesen érdeklődő Sir Henry Mill Pellatt bankár. Sir Pellatt szoros spirituális kapcsolatban állt a Magyarországon Igazi Trebitschként ismert Ignatzius Trebitsch Lincoln paksi születésű nemzetközi szélhámossal és valláskutatóval, aki többek között a szociológia szentségtelen tudományának megalapítója is volt.)
Az éjszakai fényképezés műfaja a nagy fényérzékenységű filmek, a kevés fényben is működőképes fényképezőgépek, és az olcsó, könnyen kezelhető vakuk kifejlesztésének köszönhetően a 20. század elején született. Ezek a technikai eszközök tették lehetővé, hogy a fotóművészek a számomra oly kedves félhomály és bársonyos sötétség titkait felfedezhessék. A modernista fotósokat elvarázsolták a nagyvárosok fényei, a neonok és a pislogó utcai lámpák, a felhőkarcolók holdsugarak kirajzolta árnyékai, a tornyokat megvilágító reflektorok, a lakások ablakaiból kiszűrődő derengés, a függönyökre rajzolódó sziluettek. Az utcákat mosó esők, a házakat, járdákat borító hó, a hajnalonként felszálló pára költői inspirációt jelentettek számukra. Télen a hótakaró által visszavert, szétszórt fények rövidebb expozíciós időket is lehetővé tettek. Az első híressé vált éjszakai fényképészek Alfred Stieglitz és William Fraser voltak.
Az 1930-as években a Párizsban dolgozó Brassaï (az éjszakai Párizst bemutató Paris de Nuit című, fekete-fehér fotókat tartalmazó könyve 1932-ben jelent meg) és a Londonban otthont találó német fotóművész, Bill Brandt úttörő munkássága nyomán a fotósok figyelme a nagyvárosok éjszakai élete felé fordult. Bárokat, klubokat, bálokat és más társasági eseményeket kezdtek fényképezni. Az utcákon, a parkok padjain alvó, mások szemetében turkáló kitaszítottak, koldusok, fedél nélküliek, és a sötétségben ügyködő prostituáltak és bűnözők képeiben találtak szépségre, vizuális költészetre, a képeket szexivé tévő reménytelenségre, kiszolgáltatottságra, veszélyre és erőszakra.
A második világháború idején Bill Brandt az elsötétítéseket kihasználva fényképezte a holdfényben fürdő brit fővárost. Ansel Adamshoz hasonlóan számos amerikai fényképész kezdte el megörökíteni a hatalmas ország varázsos tájainak éjszakai mágiáját. A mai éjszakai fényképészek rejtett kamerákkal, infravörös fényforrásokkal, nagy erejű reflektorokkal kémlelik a sötétség titkait. A digitális fényképezőgépek elterjedése tovább szélesítette az éjszakai fényképészek népes táborát.
A Metropolitan Museum of Art kiállítása az éjszakai fényképészet szinte valamennyi irányzatának képviselőit bemutatja. Többek között megcsodálhatjuk az úttörők, Edward Steichen, Alvin Langdon Coburn, Brassaï és Bill Brandt képeit, a New York-i éjszakákat fotózó svájci származású amerikai fényképész, filmkészítő és videó-művész Robert Frank, az elektromos fény-absztrakciókat alkotó olasz futurista Giuseppe Albergamo és az éjszakai Los Angeles-t a levegőből fényképező David Deutsch munkáit. A bemutatott kb. 40, az elmúlt 120 évben készült kép a Múzeum állandó gyűjteményének kincse. Mivel fényérzékeny műtárgyakról van szó, legtöbbjük ritkán kerül a közönség elé.
A hosszú éjszakai séták a nagyvárosok utcáin ma már nem tartoznak a legtöbb ember kedvenc időtöltései közé. A levélírás és a beszélgetés művészetével együtt, a rövid, vakkantás szerű e-mailek és a Twitter csiripelések korában ez az élmény is a nagyon kevesek, az öntudatos elit megoszthatatlan titka lett. A sötétség világát felfedező expedícióm során nagyritkán találkozom egy-egy rokonlélekkel. Azonnal felismerjük egymást. Néha az ilyen találkozások hosszú beszélgetésekhez, időnként tragikus kimenetelű szerelmekhez is vezetnek a csillagok alatt. Máskor csak intünk egymásnak és megyünk tovább, az éjszaka valódi gyermekeihez illő, kortalan, csendes, szomorú méltósággal.
Metropolitan Museum of Art
2011. április 26. – szeptember 18.