2011. június 9-én, 95 éves korában, Londonban, szívroham következtében elhunyt India leghíresebb, a szélsőjobboldali hindu csoportok által az utóbbi években gyakran támadott festője.
Indiáról elsősorban nagy tanítói, a Védák, a Hindu istenek népes pantheonja és a hatalmas ország páratlanul gazdag kultúrája, művészete – és persze a nagyvárosok utcáin élő nincstelenek, koldusok tömege – jut eszünkbe. A nagy kultúrák – például Egyiptom, Kína és India – óriási művészeti hagyatéka ugyanakkor nem mindig jelenti azt, hogy a csodálatos műalkotások létrehozói különösebb megbecsülésben részesültek saját korukban és közösségükben. Történelmi távlatból nézve egészen a legutóbbi időkig a kereskedőkkel, kézművesekkel, pásztorokkal és földművesekkel együtt az alsóbbrendű Vaishya kasztba sorolták a művészeket Indiában.
A legtöbb mesésen szép régi műalkotás alkotóinak – néhány építészen kívül – a neve sem maradt fenn. A felsőbbrendű kasztok tagjaival ellentétben a művészek számára kötelező, sorsuk, karmájuk kikerülhetetlen része volt a munka. Bár a kasztrendszer, hindu nevén varna eltörlését már évezredek óta szorgalmazzák az ország (nevezzük inkább birodalomnak) szentjei és gondolkodói, mint például Buddha, Mahavira és Makkhali Gosala, megszüntetése csak az 1950-es években kezdődött és bizonyos magatartásformái mindmáig élnek a társadalmi érintkezések gyakorlatában.
New Yorkban élve baráti kapcsolatba kerültem egy magasrendű, a Kshatrya kasztba, a harcosok és uralkodók kasztjába született indiai családdal. Gyakran hívtak vendégségbe fényűző 5. sugárúti otthonukba és tengerparti villájukba. Előfordult, hogy a vacsorák, piknikek során a New York-i lakást és a South Hampton-i villát dekoráló indiai művészekkel is találkoztam. Viszonyuk munkaadóikhoz nagyon más volt, mint a gazdag amerikaiak viszonya az általuk szerződtetett művészekkel. A módos amerikaiak tisztelettel beszéltek művész alkalmazottaikkal. Felnéztek rájuk, érdeklődéssel hallgatták történeteiket. Nem csak tolerálták, de élvezték is különcségeiket.Az indiai család művész-munkásai csak akkor szólalhattak meg gazdáik jelenlétében, ha kérdezték őket, s akkor is csak nagyon halkan, hangsúlytalanul, szinte suttogva beszélhettek. Nem nézhettek munkaadóik szemébe, nem érinthették meg őket, és sohasem ülhettek a családi vacsora- vagy piknik asztalhoz. Egy ízben, a tengerparti villa lenyűgöző szépségű kertjében megpróbáltam hosszasabban beszélgetni egy finomvonású, elegáns indiai festőművésszel, akinek korábban megcsodáltam munkáit a ház nappali szobájában. Néhány perc után hozzám lépett a ház ura és diszkréten a fülembe súgta, hogy nem illendő ezzel a vaishyával ilyen hosszú időt töltenem, s mivel kezet fogtam vele, sőt, megérintettem a vállát is, szükséges lenne alaposan megtisztálkodnom, mielőtt visszatérek a családi társaságba.
Ebben a merev hierarchiára szerveződött társadalomban, gyakran megalázó helyzeteket produkáló szellemi környezetben nőtt fel az 1915-ben született Maqbool Fida Husain. Apja könyvelő volt, fiából szabót akart nevelni. Az ifjú szabósegéd azonban nem érzett affinitást az úriszabósághoz, inkább Bombay-ba költözött, ahol reklámgrafikusként (graphics wallah) talált munkát. Éveken át festette a bollywoodi filmek óriási, vibráló színekben tobzódó plakátjait, miközben játékokat és gyermekszobai bútorokat is tervezett. Autodidakta festő volt, óriási stílus, forma és színérzékenységgel megáldva.
Cézanne és Matisse stílusát adoptálva kezdte el saját, általában mitológiai tárgyú, a Mahabharata történetei és a hindu pantheon istenei inspirálta festményeit is festeni. Rajongása a filmek iránt élete végéig tartott. Élete alkonyán, saját pénzéből finanszírozva őket, maga is rendezett kereskedelmileg nem túl sikeres filmeket. Miután 1995-ben megnézte a Who Am I To You (Ki vagyok én neked?) című, mindmáig legsikeresebb indiai filmet, a főszerepet játszó indiai szex szimbólum, az Oomph Girl becenéven is emlegetett Madhurit Dixit lett egyik múzsája. A másik, festményein ugyancsak gyakran feltűnő nőalak Mother Theresa.1947-ben felkérték, hogy csatlakozzon a Progressive Artists’ Group (Progresszív Művészek Csoportja) nevű, a hagyományos indiai festészet, különösen a klasszikus bengáli miniatúrák határainak áttörését szorgalmazó, modernista művész-szervezethez. Miután díjat nyert a Bombay Art Society évente megrendezett, az indiai kortárs művészetet bemutató csoportos kiállításán egymás után kapta a felkéréseket művei kiállítására India nagyvárosaiban és a nyugati országokban. A Through the Eyes of a Painter (Egy festő szemein át) című filmje 1967-ben Arany Medve díjat nyert a Berlini Filmfesztiválon. 1971-ben ő lett a brazíliai São Paolo Biennale fő sztárja.
A mozlim családba született művészt sem az iszlám, sem a hindu vallás tanításai nem érdekelték különösebben. Nem tartotta be az élőlények ábrázolásának iszlám tilalmát, a hindu isteneket és istennőket pedig a vizuális stimuláció eszközeinek tekintette. Gyakran meztelenül, erotikus pózokban ábrázolta őket, a hindu nacionalista csoportok időnkét fizikai erőszakban is megnyilvánuló gyűlöletét kiváltva. Egy 1970-es években született festménysorozatának képein, többek között a nőiességet megtestesítő, nyolc karú Durga istennőt tigrissel közösülve, a vagyon és a jólét istennőjét, Lakshmit meztelenül, a jószerencse elefántfejű istene, Ganesh fején pózolva, Durga lányát, Lakshmi és Ganesh húgát, a tudás, zene és művészetek istennőjét, Saraswatit ugyancsak meztelenül csábítva ábrázolta.
Blaszfémikusnak minősített festményei óriási botrányt váltottak ki. A befolyásos hindu magazin, Vichar Mimansa M. F. Husain: Festő, vagy mészáros? címmel közölt egy lincselésre buzdítással felérő cikket róla. Sorra indultak a perek ellene. A különböző vallási csoportok közötti ellentét szításával vádolták. Ellenfelei meg akarták semmisíttetni műveit és hosszú börtönbüntetését követelték. Felbőszült tömeg támadta meg ahmedabadi galériáját. A szélsőjobboldali Bajrang Dal hindu csoport tagjai betörtek otthonába és vandálként estek neki festményeinek.A folyamatos támadások ellenére nem veszítette el hidegvérét. Megpróbált megegyezésre jutni ellenfeleivel. Felkért egy művészetkritikusból, ügyvédből és hindu nacionalistákból álló grémiumot, hogy vizsgálják meg műveit. Ha bármelyiket offenzívnek találják, kész a hagyományos hindu áldozati rítusoknak megfelelően maga vetni tűzre a festményt. A grémium nem tudott megegyezésre jutni a festmények megítélését illetően. Bár a művész a pereket megnyerte, a támadások élete végéig folytatódtak. 2005-ben kénytelen volt elhagyni Indiát és az arab emirátus, Qatar állampolgára lett.
Maqbool Fida Husain a munkamániás, önimádó Picassónál is termékenyebb művész volt. Élete során több mint 60 ezer képet festett. Nagy mestere volt az önreklámozásnak és az alkudozásnak is. Ezt a ma már egyáltalán nem szégyellnivaló, a művészi túléléshez elengedhetetlenül szükséges művészetet Salavador Dalítól tanulta. „A semmit könnyű eladni, a valamit nehéz” – nyilatkozta. „Az én képeim valamik, ezért minden rendelkezésemre álló eszközzel hirdetnem kell a magam és műveim értékeit. Természetesen úgy gondolom, hogy én vagyok nemcsak India, hanem az egész világ, sőt az egész Univerzum legnagyobb festője. Mi mást mondhatnék?” Indiában csillagászatinak számító összegeket kapott festményeiért. Az utolsó vacsora című, 2005-ös festményéért 2 millió dollárt fizetett egy gyűjtő. Bevételeit az általa alapított, műveit és sportkocsi gyűjteményét bemutató négy múzeum építésére és fenntartására fordította.
Botrányai és provokatív, gunyoros személyisége ellenére Maqbool Fida Husain sok hivatalos elismerést kapott. Rajiv Gandhi indiai miniszterelnök 1986-ban nemzeti kincsnek nyilvánította és a parlament felsőházának tagjává nevezte ki. Hat évig látogatta a felsőház üléseit, de egyszer sem szólalt meg. Beszédek helyett törvénykező kollégáiról készített rajzokat, amelyeket egy szatirikus lapban publikált. Sokan kritizálták parlamenti semmittevéséért. „Persze hogy foglalkoztat a hazám sorsa – rázta le kritikusait – és rengeteget tanultam, amíg a hatalom működését közelről vizsgálhattam. A politikusok szívják a legjobb hasist Indiában! Ópiumot is kapnak, de arra csak néha volt szükségem. Hála az isteneknek, ingyen ehettem a felsőház éttermében és ingyen utazhattam a tömegközlekedési járműveken. Egyszer fel is szálltam egy calcuttai buszra és három teljes megállónyi távolságot utaztam rajta. Az élményt soha nem fogom elfelejteni. Ráadásul még élethosszig tartó nyugdíjat is kapok!”Magas, belső erőt sugárzó, különleges, szúrós tekintetű figura volt. Drága, jól szabott öltönyöket viselt, de mezítláb járt. Kezében mindig ott volt hosszú, vékony sétapálcája, amelyről csak közelről szemlélve derült ki, hogy valójában ecset. Soha nem tartott fenn műtermet. Vásznait csak szétteregette a szállodai szobák padlóján, ahol éppen lakott és nagy lendülettel, széles ecsetvonásokkal festette őket. A szétfreccsenő festék okozta károkat kiköltözéskor megfizette. Néhány indiai szálloda nem fogadta el a kártérítést, a festéknyomokat a padlón és a falakon, bútorokon hagyták, hogy aztán a szobákat jókora felárral adják ki a nyugati turistáknak, azzal hirdetve őket, hogy bennük lakott és alkotott Maqbool Fida Husain, India legnagyobb festője.