A művészet lényegét, az isteni nevetést és isteni könnyeket kiváltani képes, életeket (ha hagyjuk) megváltoztató teremtő erőt nem lehet specialistaképző iskolákban megtanulni. Azzal vagy születik az ember, vagy nem.
Az iskolákban technikákat oktatnak, a manuális munka és a komponálás gyártási technikáit, megtanítják az eszközök használatát és lehetőséget adnak a kapcsolati tőke felhalmozására. A merdéből aranyat csinálni nem taníthat meg senkit az iskola. Sőt, tapasztalataim szerint ott inkább standardizálás, uniformizálás és a specialistákra jellemző gőg beültetése folyik, néha az oktató személyzet legjobb szándéka ellenére. Ezért keresem és tanulmányozom gyönyörűséggel az autodidakta művészek munkáit.
A saját meghatározása szerint „szabadfoglalkozású művész, költő, szobrász, feltaláló, nyílkészítő, kertész, csontokból készült műtárgyakat alkotó, fényképész, építész és filozófus” Eugene Von Bruenchenhein (1910–1983) német származású szülőktől, a Germániából érkezett bevándorlók által kedvelt Wisconsin államban, a Menominee folyó és a Michigan tó partjain épült Marinette nevű településen született. Aki ismeri Wisconsin államot, illetve az amerikai közép-nyugatot általában, az tudja, hogy a kukoricán, krumplin és marhahúson óriásira nőtt, földközeli gondolkodású, puritán erkölcsiségű emberek lakta vidék nem kínál túl sok lehetőséget a lélek szárnyalására. Ha valaki nem pontosan ugyanolyan magasságúra vágja háza kertjének füvét, mint a szomszédja, nagy valószínűséggel beperlik.
Ajánlatos vasárnap délelőttönként családi szalutálás keretében a ház előtti póznára felvonni a csillagos-sávos lobogót, s aki nem jár templomba, bizony nem kap munkát. Az európai telepesek megérkezése előtt Marinette környékén az Algonquin indián törzs élt, amelynek tagjai álmokból és víziókból nyerték a mindennapjaik túléléséhez szükséges életerőt. Miután az álmodozó és vizionáló indiánokat meggyilkolva és elkergetve pacifikálták, az európai telepesek munkához láttak, amit azóta is csak ritkán hagynak abba. A művészetet a helyiek – pár kósza egyetemi professzor és más léhűtők kivételével – kóklerségnek, a művészeket, hacsak nem nagyon gazdagok, szélhámosoknak tartják. Ezért a művészet iránt titkon érdeklődő ifjú wisconsini mutánsok, amint tehetik, New Yorkba költöznek, ahol mindig szükség van pincérekre és szobafestőkre.
Eugene Von Bruenchenheinnek nem volt módjában New Yorkba költözni. Szegény családban született, még a középiskolát sem tudta befejezni, mert korán munkába kellett állnia. A környéket benépesítő óriásokkal ellentétben neki apró termetet, gyenge fizikumot adott a sors, korán meg kellett tanulnia elviselni az emberhegyek folyamatos gúnyolódását, goromba tréfáit. Élete nagy részét az apja által épített házikóban töltötte. Előbb egy virágboltban dolgozott, aztán pékségben kapott munkát.
Alacsony növése miatt nem sorozták be katonának a második világháború idején, ezt szomszédjai, ismerősei és főleg a frontokat megjárt volt iskolatársai soha nem tudták neki megbocsátani. 1959-ben a pékségben szállongó liszttől tüdőbajt kapott, többé nem tudott dolgozni. Az ugyancsak egészségügyi problémákkal küszködő feleségével 1983-ban bekövetkezett haláláig minimális összegű közsegélyből tengődtek. Nem sokkal halála után egyetlen barátja, Daniel Nycz rendőr felkereste Russell Bowmant, a Milwauke Art Museum kurátorát, remélve, hogy az segíteni tud Von Bruenchenhein műalkotásainak eladásában, némi pénzhez juttatva nyomorgó özvegyét. Mr. Bowman megtekintette a műveket és azonnal kapcsolatba lépett Ruth Kohlerrel, az autodidakta művészek munkáit gyűjtő John Michael Kohler Arts Center igazgatójával. A koldusszegényen meghalt furcsa törpe művei ma már a Kohler gyűjtemény legértékesebb kincsei közé tartoznak. A New York-i American Folk Art Museum most csaknem egy évig tartó kiállításon mutatja be Eugene Von Bruenchenhein senkiéhez sem hasonlító művészetét.
Von Bruenchenhein bármivel találkozott, bármi került a kezébe, igyekezett átlényegíteni azt, a legtöbbet kihozni belőle. Építkezési gödrökből gyűjtött agyagból formált apró, tengeri lényekre emlékeztető szobrokat, amelyeket a konyhai sparheltben égetett ki, majd színesre festett. A lény szobrokból vázákat épített, a vázákból házakat, a házakból szobortalapzatot, és így tovább. Minden szobra egy másik szobor része lett. Feleségével általában főtt krumplin éltek, csak ünnepnapokon került hús, csirke vagy pulyka az asztalukra. A művész a madarak összes csontját megőrizte, gondosan megtisztította és trónokat, tornyokat épített belőlük. Von Bruenchenhein önmagáról és feleségéről mint királyról és királynőről beszélt, hosszú, gyakran órákig tartó, rímekben rögtönzött, a reinkarnáció problematikájával foglalkozó vagy láthatatlan birodalmukat leíró, filozofikus monológjaiban. A csont-trónokat és -tornyokat kettejüknek építette.
Részben a hidrogén bomba kísérletek által inspirálva, az 1950-es években kezdett festeni. Naponta legalább egy félig absztrakt képet festett, évtizedeken át, legtöbbször kartonpapírra, a felesége hajából készített ecsettel, a festéket ujjaival, villákkal, fésűkkel, kefékkel manipulálta. Képei mintha egzotikus növényeket, mélytengeri kreatúrákat, távoli galaxisokat, jövőbeli épületeket ábrázolnának, minél tovább nézzük őket, annál több finom részletet fedezünk fel, annál többet változik a jelentésük.
Leginkább az 1960-as években, golyós tollal, egyenes és íves vonalzók segítségével készült, Frank Stella tíz évvel később festett relief-sorozatára emlékeztető képei ismertek. Sokat közülük utazó ügynököktől szerzett tapéta-mintakönyvekbe ragasztott. Az 1970-es években főleg víziószerű, finoman csipkézett felhőkarcolókat festett, Art Deco stílusban. kihasználva a hordozóként használt kartonpapír gyűrődéseit, a nedvességtől felhólyagosodó textúráját.
Múzsája, művészetének legfőbb tárgya és médiuma felesége, Marie volt. Több ezer fényképet készített róla, félaktokat és kosztümös képeket, néha virágokba öltöztette, máskor a testére festett indákat, virágokat és leveleket. A Cindy Sherman sokkal később született fotósorozataira emlékeztető, virágos hátterek vagy falra akasztott szőnyegek előtt készült képeken Marie sokszor hollywoodi sztárok pózait veszi fel, máskor tahiti hercegnőt, reklámfigurát vagy Szent Szűzet alakít. Látszik, hogy feszélyezve érzi magát fotózás közben, néha olyan riadt, mint az autó lámpái elé került őz. A képekből következtethetünk kettejük bonyolult kapcsolatára: a látnok, imádatát diktátorként feleségére kényszerítő férj és az ő minden szeszélyét kiszolgálni vágyó, gátlásos asszony. 44 évig éltek együtt, mély szegénységben és az azt túlélni segítő, mély szerelemben. Marie Von Bruenchenhein 69 éves volt férje halálakor, kilenc évvel élte túl szerelmét.
Eugene Von Bruenchenhein az 1930-as években kezdett el különleges kaktuszokat termeszteni a saját maga által épített üvegházban. Elsősorban az amerikai indiánok szent kaktusza, a hallucinogén hatású peyote (Lophophora williamsii) változatai érdekelték. Az 1950-es években kezdett foglalkozni az aztékok mágikus gombájának (teónanácatl, teotlaquilnanácatl, xochinanácatl – Psilocybe cubensis) termesztésével. Az 1960-as évektől haláláig ő termesztette a legtöbb hatóanyagot tartalmazó marihuánát Wisconsin államban, sokak szerint egész Közép-Nyugaton.
Terményeit maga is rendszeresen fogyasztotta, hatásuk tisztán látszik felszabadult, hatalmas képzelőerőről árulkodó művein. Von Bruenchenhein az utóbbi évtizedekben felfedezett nagyszerű amerikai kívülálló művészek közé tartozik, Henry Darger, Martin Ramírez, Howard Finster, Bill Traylor, James Castle és Morton Bartlett szellemi rokona. Abban különbözik legtöbbjüktől, hogy ő nem titokban, saját maga gyönyörűségére dolgozott, hanem szerette volna műveit megismertetni a világgal. Életében számos környékbeli galériát, múzeumot megkeresett velük, de csak halála után találtak munkái érdeklődésre.
American Folk Art Museum
2010. november 5. – 2011. október 9.