A 20. század legtöbbek által használt hangszere kétségtelenül a gitár volt. A hangszer formai szépsége Vermeertől Matisse-on, Picassón és Braque-on át Xenia Liuig és Josh Agle-ig számtalan művészt megihletett. Az avatott mesterek készítette gitárok maguk is műalkotások.
Legendává töpörödött ifjúkorom legerősebb, még a csajozást is háttérbe szorító vágya egy elektromos gitár volt. Abban az időben nem lehetett ilyen hangszert vásárolni Magyarországon (a szomszédos Csehszlovákiában még az amerikai imperializmus jelképének minősített szaxofon is be volt tiltva). Az 1950-es évek végén alakult első magyar rock zenekarok elektromos gitárjai valószínűleg csempészés útján kerültek az ifjonti energiákat és vágyakat bármi áron a formátlan, szextelen, rossz ízlésű pártfunkcik által elképzelt, tenyészteleppel keresztezett munkatáborként működő szocializmus felépítésére fordítani akaró bolsevista diktatúra által vezényelt országba.
Az 1940-es évek ál-hawaii stílusú, nyálas muzakjára még szívesen andalgó, de a rock minden formáját vehemensen elutasító apám – gondolom most Jimi Hendrixet és John Lennont akarja fodrászhoz zavarni a Mennyországban – az 1960-as évek elején egy elektromos hawaii gitárt hozott haza a nagy Szovjetunióból, ahol a gitárgyártás/árusítás területén szabadabb állapotok uralkodtak, mint a „kettőtjobbra–kettőtbalra” mentalitás csárdás-csasztuska Magyarországán. Citerára emlékeztető, bumfordi testével nem volt az igazi, de azért szerettem volna megtartani a ruszki hawaii gitárt, amit a Pacsirta rádiónkra kapcsolva próbáltam ki.
Sajnos családunk nehéz anyagi helyzete miatt apám a hangszer azonnali eladása mellett döntött. Bosszúból, kétségbeesésből legközelebbi, mongóliai kiküldetése ideje alatt szétfűrészeltem családunk biedermeier ebédlőasztalát és darabjaiból elektromos gitárt készítettem. A következményekről csak terapeutámat vagyok hajlandó részletesen tájékoztatni, a kedves olvasóra csak annyi tartozik, hogy hónapokig nem látogathattam hétvégeken a zuglói művelődési gyárat, ahol abban az időben az akkor még nagyon cool Omega együttes játszott, és hajam hosszúsága is radikálisan megrövidült.
A gitárt a hangszer történetének kutatói szerint a Közép-Ázsiában és Indiában használt hangszerek (tanbur, setar és szitár) nyomán, a 12. század elején fejlesztették ki Európában. Kutatási eredményeiknek ellentmond egy gitárhoz hasonló hangszeren játszó hittita művészt ábrázoló, 3300 éves kőfaragvány, és a Kr. u. 9. században keletkezett viking Siegfried-legendában szereplő hős, a Güntherként is ismert Gunnar története, amely szerint a kígyóverembe vetett harcos, ahogy számos korabeli faragványon látható, haldokolva egy gitárhoz nagyon hasonló, hathúros hangszeren, a lutén játszott lábujjaival.
A gitár szó a Spanyol guitarra szóból származik, amely a latin cithara-ból lett mór gitara mutációja. A római név a perzsa eredetű antik görög kithara átvétele. Perzsául a tar húrt jelent. Annyi biztos, hogy legalább kétféle gitáron játszottak már Kr. u. 1200 körül az ibériai félszigeten. A guitarra moresca (mór gitár) és a guitarra latina (latin gitár) egyformán népszerűek voltak. A 15–16. században kifejlesztett, gitárhoz hasonlító, néha vonóval megszólaltatott spanyol vihuela (olaszul viola da mano) technikai újításai rövid idő alatt beépültek a gitárokba, segítve a modern hangszer kialakulását. A kultúránk evolúciójára jellemző időnkénti összezavarodás jele, hogy portugálul a „vihuela” gitárt jelent, míg a „guitarra” egy citeraszerű hangszer neve.
A reneszánsz és barokk gitárok, bár kisebbek voltak és a maguk idejében főleg a ritmusok előállítására használták őket, a modern hangszer közvetlen ősei. A reneszánsz gitárok nagyon egyszerű kivitelezésűek voltak, míg a barokk gitárokat gazdag ornamentális díszítés jellemezte. A régi hangszerek húrjait állati belekből (főleg a szívós macskabélből) sodorták. A modern klasszikus gitárokon nylon húrokat használnak. A klasszikus gitárok mai dimenzióit a spanyol hangszerkészítő mester, Antonio de Torres Jurado (1817–1892) fejlesztette ki. Az acélhúrú, élesebb hangú, erősebb felépítésű gitár amerikai találmány, amelyet többek között a Németországból az Új Világba emigrált C. F. Martin Christian Friedrich Martin (1796–1873) munkájának köszönhetünk. Ezen a hangszeren játszottak az első amerikai blues, folk, country és jazz zenészek.
Az erősítők segítségével megszólaló elektromos gitárt az 1930-as években fejlesztették ki Amerikában. George Beauchamp (1899–1941) találta fel az elektromágneses hangszedőt (pickup). Első gitáromhoz én is egy ilyen hangszedőt készítettem, 20 ezer menetet tekerve 0,03 mm vastag, zománcszigetelésű rézhuzalból ajtómágnesekre. A huzal olyan vékony volt, hogy ha elszakadt, nem lehetett összeforrasztani. Napokig tartott az első hangszedőm elkészítése. Sokszor előfordult, hogy az utolsó párszáz menet feltekerése során szakadt el a huzal, s kezdhettem a tekercselést elölről.
A tömör testű elektromos gitárt a többsávú hangrögzítés technikájának kidolgozásában is úttörő Les Paul (1915–2009) amerikai gitárvirtuóz építette, az Epiphone gitárgyárral kollaborálva, 1940-ben. Később az ugyancsak amerikai Gibson és Fender Music cégek végeztek úttörő munkát ezen a területen. A szerző legféltettebb kincse egy 1985 őszén, barter megállapodás (Brian Briggs rocksztár Greenwich Village-i stúdiójának látványtervezése) révén birtokába került, New Yorkban őrzött Gibson Black Beauty (Fekete szépség) gitár, amelynek varázsos hangja az 1985–87-ben rögzített Work In United States című zenés útinapló-trilógia egyes felvételein csodálható meg.
A New York-i Metropolitan Museum of art Guitar Heroes című kiállítása három gitárépítő mester, John D’Angelico (1905–1964), James D’Aquisto (1935–95) és John Monteleone (sz. 1947) műveire fókuszál, de az elődök és kortársak hangszereiből is bőséges választékot kínál nemcsak a gitár, hanem a szenvedélyből végzett iparosmunka és a funkcionális szépség szerelmeseinek is. Láthatunk rokonhangszereket, lutéket, mandolinokat és hegedűket is a kiállításon, amelynek legrégebbi, a gitárra emlékeztető hangszere Velencében készült, valamikor 1630 és 1650 között. Itt van az 1700-ban épített Rawlins, Antonio Stradivari négy gitárja közül az egyik is.
Orville Gibson (1856–1918) autodidakta amerikai hangszerkészítő az 1890-es években fejlesztette ki a lapos gitároknál nagyobb hangerejű, ívelt tetejű és hátú archtop gitárt, a korai jazz zenészek egyik kedvenc hangszerét. A régi gitárokat gazdag, elefántcsontból, ébenfából és gyöngyházból kirakott intarziák díszítették, testük különleges, gyakran évtizedeken át szárított fákból készültek. A modern gitárok puritánabb kinézetűek, de formájuk nem kevésbé kecses, mint a régi hangszereké.
A 19. századtól kezdve számos olasz és német hangszerkészítő mester költözött az Egyesült Államokba. A németek főleg a Közép-Nyugat államainak német kolóniáiban telepedtek le, az olaszok New York városában és környékén, New Jersey-ben és Long Island városkáiban. John D’Angelico 1932-ben készített első gitárja voltaképpen Gibson hangszerének a kópiája volt, kevés változtatással. Leghíresebb hangszere, az ugyancsak az 1930-as években készített New Yorker art deco remekmű. A profilját képező gyöngyház intarzia a New York Hotel ziggurat architektúráját és az azték indiánok művészetének stílusát idézi.
James D’Aguisto tinédzserként, az 1950-es években D’Angelico New York Little Italy negyedében lévő műhelyét látogatva leste el a hangszerkészítés fortélyait. Az 1960-as évektől kezdve ebben a műhelyben építette legtöbb gitárját. Mentora halála után ő folytatta a népszerű New Yorker gitárok készítését, majd saját tervezésű hangszereket kezdett el gyártani. A „kevesebb több” elvének gyakorlójaként egyszerűsítette gitárjainak esztétikáját, fokozatosan megszabadult a díszítésektől. A kiállításon látható műveinek legszebbjét Paul Simon megrendelésére készítette 1975-ben. A gitár nyakát néhány gyöngyház intarzia díszíti, de a narancsból cseresznyeszínűre váltó, „napégette” (sunburst) dobozra nem helyezett funkciótlan dekorációt. Színekkel való kísérletezésének bizonyítéka a Scott Chinery gitárgyűjtó megrendelésére készített kék gitárja. D’Aquisto inkább volt szobrász, mint festő, zseniálisan játszott hangszereinek 3 dimenziós formáival.
A mesterek generációi egymásnak adták át tudásukat, technikáikat tanítványaik fejlesztették tovább. Az ugyancsak szobrászi alkatú John Monteleone D’Aquisto tanítványa volt az 1980-as években, de puritán ízlésű mesterével ellentétben őt vonzották a dekorációk. A négy évszakot szimbolizáló gitársorozata készítése során egzotikus fafajtákat, ezüstöt, gyémántokat, türkizt, teknős-páncélt, vörös korált és rubintokat használt. A Tél nevű gitárjának csaknem fehér teteje alpesi nyírfából készült, a vörös és sárga árnyalataira pácolt Ősz hangnyílásai levél alakúak, a Nyár baloldali, felső válla lángnyelvszerűen spirálozik. A fagyos kék és fehér átmeneteiben pompázó Tavasz hangnyílásai és ezüstbe ágyazott gyémánt intarziái esőcseppeket idéznek.
A kiállított hangszer-remekek közös jellemzője, hogy nemcsak gyönyörűek, hanem a hangjuk is mágikus. Sok híres zenész választotta trade markjául őket, s a laikus kiállítás-látogatónak is kedve lenne valamennyit megszólaltatni. A magyar hangszertörténészek kiválósága, Mandel Róbert biztosan nagy örömét lelné ebben a remekül, biztos szakmai tudással és hibátlan ízléssel megrendezett kiállításban.
Metropolitan Museum of Art, New York
2011. február 9. – július 4.