Najmányi László: Globális Feminizmus

Hatalmas médiaérdeklődés közepette, 50 országból 88 művésznő műveinek részvételével megnyílt a Brooklyn Museum of Art Global Feminism című, júniusig nyitva tartó kiállítása. A kiállítást Judy Chicago 1974-ben elkezdett, 400 önkéntes közreműködésével, 1979-ben befejezett monumentális opusza, a The Dinner Party (Díszvacsora) dominálja.A hatalmas, megterített vacsoraasztal az óriási kiállítás alapterületének kétharmadát elfoglalja. Az asztalon 39 dedikált teríték, aprólékosan hímzett asztalkendőkön elhelyezett, kézzel festett, néha szoborként megmintázott tányérok idézik a mítoszok és történelem nagy nőalakjait, a Termékenység istennőjétől Margarer Sanger fogamzásgátlási tanácsadóig, Sappho-tól a rabszolgaság eltörléséért harcoló Sojourner Truth-ig, és a női egyenjogúságot Amerikában elsőként követelő Susan B. Anthony-ig. Labiális ikonográfiai túlzásaival a mű az esszencializmussal flörtöl ugyan, de megragadó hatású. Az a fajta, nagyon ritka műalkotás, amely meg tudja változtatni valaki életét. Amikor a kiállítás látogatója belefárad a Globális Feminizmus agitprop kakofóniájába, megnyugvást talál a csendes, elsötétített vacsorateremben, és gondolatban poharat emelhet a bukott feminista utópiák dicsőséges történetére. Meglehet az alkotó szándékai ellenére a The Dinner Party azt bizonyítja, hogy nincs önálló „feminista művészet”, csak művészet és nem művészet van, az utóbbi kategóriába tartozik a nagyszabású, eleve médiaeseménynek szánt kiállításon bemutatott anyagok döntő többsége. Látunk itt port evő nőket, mellüket lekötöző és flamenco énekesekként visítozó nőket, egy meztelen izraeli művésznőt szögesdrótból font hulahopp karikával tekergőzni, országa parlamentjének lépcsőin lesétáló, maga után véres lábnyomokat hagyó guatemalai művésznőt, híres öngyilkos és meggyilkolt nőket fényképeken megszemélyesítő hölgyeket,a nem tudatosult mazochizmus megannyi giccses, humortalan, felszínes megnyilvánulását. A monstre kiállítás látogatójának óhatatatlanul Herbert Marcuse 1964-ben publikált One-dimensional Man (Egydimenziós ember) című alapkönyve jut az eszébe. Az anatómia tényleg végzetet jelent? A feminista művészet tényleg kizárólag a testhez kötődik? Tényleg úgy kell harcolnunk a gettósodás ellen, hogy fáradtságos munkával felépítjük a magunk hermetikusan zárt, vad szenvedéllyel őrzött gettóját,  és gyűlölködve pislogunk belőle kifelé? Mi teszi inkább feministává, mint humanistává például Teresa Margolles: Catafalque (Ravatal) című, 1997-ben született művét, egy mexikói hullaházban fekvő férfiholttestről készített gipsz lenyomatot, amelybe beleragadt a hulla szőrzete és bőrdarabjai? Vagy mi a feminizmus Sarah Lucas 2005-ös, The Sperm Thing (A sperma cucc) című, vödörből, betonból kiöntött futballabdából és két piszkos bugyiból álló installációjában?
Brooklyn Museum of Art, New York
2007. mácius 23. – július 1.